Eris

Eris egy félreeső kis francia étterem, a Cascade előtt ácsorgott a kilencszázharmincadik emeleten. Még egyszer utoljára megpróbált pingelni az anyjának, de Caroline nem vette fel, és – anno, még indulás előtt – otthon sem sikerült elcsípnie. Eris bosszúsan megcsóválta a fejét, és belépett. Ezek szerint ma egyedül fog Mr. Cole-lal ebédelni.

Az előző heti ebédjük óta Eris egyfolytában kérdésekkel bombázta az anyját. Mégis mit jelent, hogy Mr. Cole mostantól az apja? Mikor találkoznak vele újra?

– Nem tudom, Eris. Még csak néhány nap telt el – mondta Caroline, aztán sóhajtott. – Küldök neki egy üzenetet, és meglátjuk, mit reagál.

Így Mr. Cole megszervezett egy újabb ebédet. Eris egész héten erre várt, részletekbe menően mindent kitárgyalt Mariellel, aki csak bólogatott és figyelmesen hallgatta, de láthatóan ő sem tudott semmilyen tanáccsal szolgálni.

A legbizarrabb az egészben, hogy Eris az iskolában mindennap látta Ledát, mégsem mondhatott neki semmit. Mr. Cole megkérte Erist, hogy engedje meg, ha eljön az ideje, ő maga mondhassa el neki. Természetesen Eris ezt készséggel elfogadta. Mégis, egész héten alig bírt magával, hogy alkalmanként lopva Ledára ne sandítson, szeretett volna bármilyen hasonlóságot felfedezni maximálisan eltérő külsejük között. És persze mindannyiszor meg is döbbent azon, hogy ők ketten féltestvérek… Az egyetlen közös vonásuk tökéletes, hibátlanul ívelt felső ajkuk volt, mely telt, érzéki alsó ajakkal párosult. Eris némi kegyetlen éllel mindig is úgy gondolta, hogy kár egy ilyen szájat Ledára fecsérelni, aki túlságosan is merev ahhoz, hogy valóban hasznát vehesse. De eddig fel sem tűnt neki, hogy milyen hasonló az övéhez.

– Mi van? Van valami a fogaim között? – vakkantott rá Leda, mikor észrevette, hogy Eris őt figyeli. Eris az égnek emelte a tekintetét, és elfordította a fejét, mintha maga a kérdés is fárasztaná.

Most a régi, töretlen magabiztosságával vetette hátra a haját, és a hosztesz felé biccentett.

– Mr. Cole névre volt egy asztalfoglalásom – mondta, és követte a lányt az apjához, aki egy kis kerek asztalnál ücsörgött az ablak mellett.

– Eris – mosolygott Mr. Cole melegen, ahogy Eris letelepedett mellé. – Csodásan nézel ki!

– Köszönöm.

Avery kölcsönadta az egyik ruháját, egy térdközépig érő, apró nyilakkal díszített, tengerészkék ruhát, mely tökéletesen követte a teste körvonalát, és csípőtől lefelé lágyan omlott alá. Az egészet az anyja nyakékével koronázta meg, és csaknem sikerült is újra teljesen normálisnak éreznie magát.

– Sajnálom, hogy az anyukám nem tudott eljönni – kezdett szabadkozni, amiért sehol sem találta Caroline-t, de Mr. Cole csak megrázta a fejét.

– Már beszéltem vele. – Egy pillanatra az ajkai szorosan összepréselődtek, aztán mintha mi se történt volna, újra mosoly terült szét az arcán. – Szóval Eris – mondta kedvesen –, hallom, a múlt hónapban lemaradtam a szülinapodról.

Tényleg egy hónapja lett volna? Egy hónapja, mikor a Buborék Bárban végleg búcsút intett korábbi élete minden díszes kellékének? Sokkal többnek tűnt.

– Semmi gond – mondta, de Mr. Cole már a táskájában matatott, és a következő pillanatban előhúzott egy narancssárga, Calvadour feliratú, lapos kis dobozt.

Eris lélegzet-visszafojtva bontotta ki a kövér papírmasnit. A masni, néhány pöttömnyi, újrahasznosítható mikroérzékelő jóvoltából, rögvest egy szépséges papírpillangóvá hajtogatta magát, majd kecsesen szárnyra kapott, hogy megkeresse a legközelebbi kukát.

Eris alig kapott levegőt. A dobozban egy kézi hímzésű kasmírkendőt talált. A sálat szolid lifegők és skarlátvörös, virágmintás szegély díszítette. Korábban már szemezett vele a Calvadour kirakatában; egyedi darab volt, és természetesen piszkosul drága. Pontosan olyasmi, amivel Eris régebben gyakran meglepte magát, mikor a pénz még nem számított.

– Ez túl sok. Nem fogadhatom el – motyogta, bár természetesen esze ágában sem volt visszaadni. Mélyen a kasmírba temette az arcát, és nagyot szippantott belőle.

– Vedd úgy, hogy ezt tizenhét évnyi elmulasztott szülinapért kapod cserébe az apádtól – mondta Mr. Cole reszelős hangon.

Az apámtól. Most először nevezte előtte így magát. Eris boldogan felpattant, és az asztalon áthajolva egy nagy puszit nyomott Mr. Cole arcára, pontosan úgy, ahogy régen azzal az emberrel tette, akit az apjának hitt.

Az apja egy kicsit meghökkent ettől az érzelmi kitöréstől, de nem tiltakozott. Eris eltűnődött, hogy Leda vajon szokott-e néhanapján ilyesmikre vetemedni. Nos, akkor ideje lesz hozzászoknia az Eris-féle spontaneitáshoz.

– Köszönöm – mondta, és a kendőt egy divatos csomóba kötötte, ügyelve, hogy a különleges hímzés a hátára essen. A kendő tökéletesen ment a sötétkék ruhájához!

A pincér az asztalhoz lépett, és megrendelték az ételt. A fejük felett világító fények lassan elhalványultak, és a falakon ágaskodó gyertyatartók életre lobbantak. Eris kipillantott a Haxley Parkra néző, régi típusú, kazettás ablakon; az aprócska, eldugott közparkot csobogó szökőkutak és falatnyi kertek színes foltjai pettyezték. Hirtelen ráébredt, hogy kintről bárki megláthatja őket. Az apja láthatóan ugyanerre a felismerésre jutott, mert a székével egy kicsit távolabb araszolt az ablaktól.

– Szóval, Eris, mesélj a lakásotokról!

– A lakásunkról?

– Ahol most anyukáddal laktok. Gondolom, nem túl… tágas kettőtöknek, ugye?

– Hát nem valami nagy – ismerte el Eris.

– Hányadikon van?

– A százharmadikon.

Mr. Cole arca enyhén elsápadt.

– Ó, istenem! Nem is gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet. – Erisnek nem tetszett a férfi hangjából kiérződő viszolygás, de nem szólt semmit. – Szegény Caroline – mondta szinte magának.

Megérkezett az előétel. Eris apjából csak úgy záporoztak a kérdések: Eris anyjáról, a lenti életükről, az iskolai feladatairól, hogy hallott-e valamit Everettről. Eris minden kérdésére válaszolt, azon tűnődve, hogy hová vezet ez az egész. Talán az őrültnek hitt elképzelése mégsem olyan őrült ötlet! Talán tényleg fel fogja ajánlani, hogy töltsenek több időt egymással, mindannyian, akár egy nagy, boldog család. Eris fontolóra vette a lehetőséget, és arra jutott, hogy nem is lenne annyira ellenére – bár eleinte biztos fura lenne mindenki előtt felvállalni, hogy Leda féltestvére. De ha a férfi tett is erre utalásokat, nyíltan nem ajánlott semmit.

Végül befejezték az ebédet, és a pincér összeszedte a tányérokat.

– Köszönöm – mondta Eris, mikor az apja egy biccentéssel rendezte a számlát. Hirtelen a gerincén különös borzongás futott végig, és fázósan a válla köré kanyarította a kendőjét. – Ígérem, hogy legközelebb anyu is el fog jönni! – Bár igaz, ami igaz, meglepően jó érzés volt, hogy egész este csakis magának tudhatta az apját.

– Eris – szólalt meg az apja gyengéden –, nem hiszem, hogy lenne legközelebb.

– Tessék?

Mr. Cole az asztalterítőre szegezte a tekintetét, és elkomorodott.

– Eris, én tényleg nagyon élveztem az együtt töltött időt. És büszke vagyok, hogy ilyen gyönyörű fiatal hölggyé cseperedtél! Tudod, nagyon hasonlítasz a fiatalkori anyukádra… – Az arca váratlanul megfeszült. – De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a hír nem sokkolt. És nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog volna nyilvánosan is együtt mutatkozni.

Eris szinte fuldoklott, mintha hirtelen megritkult volna körülötte a levegő.

– Miért? – sikerült kipréselnie magából.

– Ez a kapcsolat igencsak kényes – mondta Mr. Cole. – Eléggé megbonyolítja a dolgokat nekem és az anyukádnak, és természetesen neked is.

– És a családodnak – bukott ki Erisből a felismerés. – A feleségednek, Jamie-nek és Ledának!

Mr. Cole zavartan pislogott.

– Nos, igen – ismerte el. – Nyilvánvaló okokból, nem szeretném, ha rájönnének. Ugye érted, mire gondolok.

Eris értette. Ő és az anyja volt a mocskos kis titok, amit Mr. Cole igyekezett minél mélyebbre temetni.

– Most pedig az anyagiakról – folytatta Mr. Cole, és hirtelen hűvös, tárgyilagos stílusra váltott. – Az anyukáddal ezt már átbeszéltük, bár ő nem említette, hogy konkrétan milyen szörnyű helyzetben vagytok. – Nem vagyunk olyan szörnyű helyzetben, mondatta volna Erisszel hirtelen támadt büszkesége. A körülményekhez mérten, nagyon is jól elboldogulunk. – Átutalok egy nagyobbacska összeget a számládra és természetesen anyukád számlájára is, emellett mindkettőtöknek havi rendszerességgel folyósítok majd juttatást. A pénz már a számládon is van, ha szeretnéd leellenőrizni.

Eris még mindig szinte bénultan, halkan utasította a kontaktlencséjét, hogy nézze meg az egyenlegét, majd mikor megpillantotta a számlán sorakozó temérdek nullát, elakadt a lélegzete.

– Elég lesz? – kérdezte Mr. Cole, de a kérdés természetesen nevetséges volt.

Több mint elég volt: elég volt, hogy kiköltözzenek az alsó emeletről, hogy új lakást vegyenek, hogy az egész ruhatárát lecserélje, és még mindig maradt jócskán. Elég volt, hogy visszavásárolja a régi életét. Eris pontosan tisztában volt vele, mit kér tőle az apja cserébe. Hogy soha ne árulja el senkinek, ki is ő valójában. Még Ledának sem – pontosabban, főleg neki nem.

A hallgatását vásárolja meg.

Eris nem válaszolt rögtön. Csak nézte az apját, az arcot, melyen egész héten lelkes buzgalommal kutatta magát, a közös vonásokat, és amelyről ezúttal az érzelmeket akarta leolvasni. Volt ott beletörődés, egy csipetnyi félelemmel, és még valami, amit akár szeretetnek is lehetett volna nevezni. Az apja némán a szemébe nézett, és Eris saját magát látta visszatükröződni a tekintetében.

A vér szerinti apja minden kapcsolatot meg akar szakítani vele. Ez jobban fájt Erisnek, mint azt valaha is gondolta volna. Magányos volt, és dühös, amiért visszautasították. De egy érzés a többinél is határozottabban fogalmazódott meg benne: megkönnyebbült, hogy soha többé nem kell szegénységben élnie!

Eris nem volt az a totojázós típus, ha egyszer már döntésre jutott.

– Több mint elég – pattant fel hirtelen. – És köszönöm a sálat – meg minden mást.

Mr. Cole bólintott, pontosan értette, hogy mire gondol.

– Ég veled, Eris! – mondta gyengéden.

Eris megfordult, és szó nélkül kisétált az étteremből, anélkül hogy búcsút vett volna az egyetlen apától, akije maradt.

A lány, akit mindkét apja elhagyott, gondolta keserűen. Minden pszichológus álma!