Leda
Leda zihálva felült, selyempizsamáját teljesen átáztatta az izzadság. Hosszú körmei a lepedőbe mélyedtek, jéghideg ujjaival görcsösen kapaszkodott belé.
Újra ugyanazt álmodta.
A lámpák lassan életre keltek, ahogy a szobakomputer érzékelte, hogy ébren van. Leda a hatalmas ágy közepén kucorgott, a karjával szorosan átölelve magát. Folyamatosan reszketett. A végtagjai el voltak nehezülve, mozdulni sem bírt, mintha álmában valamiféle miniatűr lénnyé zsugorodott volna, aki ebben az ormótlan testben rekedt.
Szüksége volt egy löketre. Iszonyatosan vágyott rá! Istenem, akkor érzett utoljára ilyen kétségbeesett vágyat, mikor a rehabba került, és végigszenvedte az első pár gyötrelmes napot. Akkor kísértették ezek az álmok. Minden áldott este: Tintafekete vízben fuldoklik, jéghideg kezek ragadják meg, és síri csendben húzzák lefelé. Én vagyok a legnagyobb szövetségesem, hajtogatta Leda rendületlenül. Igyekezett összeszedni magát, de hasztalan próbálkozásnak bizonyult. A szobában majd meg lehetett fagyni, az agyára sűrű köd telepedett, és csak egyetlen dologra vágyott: egy nagy adag XPHD-re, hogy visszarántsa az életbe.
Mikor végre úgy érezte, hogy újra képes megmozdulni, lehámozta magáról a takarót, felfogta a haját, és megpróbált kikecmeregni a konyhába. Muszáj volt innia egy pohár vizet. Természetesen megkérhette volna rá a szobakomputert is, de úgy gondolta, hogy a mozgás talán segít egy kicsit lenyugodnia. Olyan érzés volt, mintha valaki belülről kaparta volna a fejét.
A lakásban hátborzongató csend honolt. Leda megszaporázta a lépteit, csupasz lábai szélsebes tempóban kerülgették a hold ezüstös fényében fürdő, négyszögletes kis padlórészeket. Pont úgy, ahogy Jamie-vel kiskorukban tették, mikor még azt hitték, hogy ha belelépnek a fénybe, balszerencséjük lesz. A konyhába érve kinyitotta a hűtő ajtaját, és egy ideig csak állt, hogy a kellemesen hűvös levegő simogassa az arcát.
Lehunyta a szemét, de azon kapta magát, hogy önkéntelenül is megfogalmazott egy üzenetet a régi dílerének, Rossnak. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne küldje el. Minden rendben van, hajtogatta magának – nemcsak rendben, de minden szuper. Elmegy Atlasszal a gálára, nem számít, hogy ez a barátságukba kerül Averyvel. Egyébként is minden Avery hibája, olyan furán viselkedik. Igenis megérdemli Atlast, győzködte magát. Megérdemli, hogy boldog legyen!
Összeszorított szájjal megpördült, és megindult vissza a szobájába, mikor az előszobába érve váratlanul átbucskázott valamin. Az orra alatt nagyot káromkodott. Az apja aktatáskája volt, pontosan ott hevert, ahová a férfi hazaérve lepottyantotta. Leda tekintete hirtelen megakadt egy narancssárga lapos dobozon, ami a táska egyik oldalzsebéből kandikált ki. Az apja minden jel szerint a Calvadourban vásárolt. A szülei házassági évfordulója pár nap múlva lesz; ezt minden bizonnyal az anyjának vette.
Ledának nem voltak különösebb aggályai a tekintetben, hogy belekukucskáljon-e a dobozba. Egy páratlan, krémszínű selyemsál lapult benne, valódi kézi hímzéssel a szélén. Halkan utasította a kontaktlencséjét, hogy keressen rá a ShopMatchben. Mikor látta, hogy mennyibe kerül, a lélegzete is elakadt. Az apját mostanában nagyon fűtheti a szerelem.
Vagy a bűntudat.
Leda visszadugta a dobozt, és végigsietett a folyosón. Visszamászott az ágyába, de nem jött álom a szemére. Még mindig feszült volt. Azt kívánta, bár flikkelhetne Atlasnak, de az éjszaka közepén nem akarta, hogy bolondnak nézze.
Mi hír Atlasról?, írta Nadiának helyette, nem mintha azonnali válaszra számított volna.
De mindössze néhány pillanat telt el, és a válasz már meg is érkezett. Tulajdonképpen van valami, ami érdekelhet.
Leda azonnal olvasni kezdte, teljesen ledöbbent. Úgy látszik, hogy Atlas az elmúlt pár hónapot az amazonasi esőerdőben töltötte, ahol valami furcsa vadrezervátumban dolgozott. Nadia, bizonyíték gyanánt, még pár felvételt is mellékelt, melyeket nagy valószínűséggel valamelyik műholdról készítettek.
Te meghackelted a külügyminisztériumot?, bukott ki Ledából önkéntelenül. Ezek a képek csakis kormányzati hálózatokból származhattak.
Mondtam már, hogy én vagyok a legjobb.
Leda lefeküdt az ágyra, lehunyta a szemét, és halkan mormogott a kontaktlencséjének, mely sorban egymás után vetítette elé a képeket. A srác a fényképeken jóval napbarnítottabbnak tűnt, sőt még némi szakállkezdeménnyel is büszkélkedhetett, de egyértelműen Atlas volt.
Leda nyugtalanul forgolódott az ágyban, miközben reménytelenül várta a megnyugtató alvást. A fejében sötét, rémisztő képek villantak fel, baljós mementóként a rémálmára. A Rossnak megírt flikk még mindig ott világított lehunyt szemhéja mögött. Istenem, mennyire el akarta küldeni!
Vajon rajta kívül más is érzett már ilyet? Megsemmisítő magányt és dühöngő kétségbeesést, állandó szorongást valamitől, amit még csak meg sem tudott nevezni… Avery vajon tudja, mit érez most? Azt erősen kétli. De egy része azon tűnődött, hogy Atlas talán megértené. Talán azért tűnt el tavaly, ő is menekült valami elől. Valami komoly dolog lehetett, ha meg sem állt az amazonasi esőerdőkig.
Bármi is volt az, kíváncsi lett volna, hogy vajon sikerült-e megoldania – vagy az ő démonjai is ugyanolyan elszántan kísértik minden áldott éjjel, mint Ledát.