Eris

Eris az osztályterem padlóján feküdt művészettörténet-órán, és a többiekkel együtt a mennyezet alatt ügyködő Michelangelo holografikus képmását bámulta, amint a művész aprólékos műgonddal pingálta a Sixtus-kápolnát. Hallotta maga mellett Averyt, ahogy a barátnője minden egyes alkalommal felsóhajtott, mikor a mester keze alól egy újabb remekbe szabott ecsetvonás került ki. Soha nem értette, hogy Avery miért van ennyire oda ezért – egyébként is Avery bűne volt, hogy Eris egyáltalán bejelölte ezt a kurzust. A tanár váratlanul lelkes magyarázatba fogott valamiről, talán a pápákról, de Eris képtelen volt odafigyelni. Megigazította a feje alatt a táskáját, hogy kényelmesebben feküdhessen. A tekintete a mennyezet sarkában álldogáló alakra tévedt, aki egy papírtekercset szorongatva a válla felett aggodalmas pillantást vetett az egyik festett angyalra. A lány haja ugyanolyan színben pompázott, mint az övé.

Eris azon tűnődött, hogy vajon Mariel mit szólna ehhez a lebilincselő oktatási módszerhez. Valószínűleg csak nevetne, és az égnek emelné a szemét, és tenne néhány finom megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a gazdagok mennyire nem képesek értelmes dolgokra költeni a pénzüket. Eris körbenézett a teremben, ahonnan az összes asztal, ablak és tábla eltűnt, az előadás alatt a Sixtus-kápolnává alakult, köszönhetően a speciális tükrökkel és hologramokkal operáló, rendkívül drága és bonyolult rendszernek. Egy pillanatra felötlött benne, hogy csupán az itt lévő technikai berendezések árából, hány lent élő családot lehetne jóllakatni.

Alig várta az óra végét, mikor végre kiosonhat a tech-zóna határához, hogy megnézze, Mariel küldött-e üzenetet. Mióta a templom utáni reggel Mariel átment Erisékhez, szinte az egész elmúlt hetet együtt töltötték. Legyen, mondta Mariel egyszerűen, és Eris bólintott. És ennyi volt. Anélkül, hogy előre megbeszélték volna, ki nem mondott konszenzus született köztük. Onnantól kezdve minden este találkoztak, miután Mariel végzett a munkával. Néha közösen csinálták meg a leckét, vagy csak ültek a díványon és agyatlan vígjátékokat bámultak, vagy segítettek Mariel anyukájának elintézni pár dolgot. Legtöbbször Mariel anyukája ragaszkodott hozzá, hogy Eris náluk vacsorázzon, aminek Eris az elmúlt három napban örömmel eleget is tett. Jó érzés volt újra családhoz tartozni. És minél több időt töltött Mariellel, annál többet akart vele lenni.

Váratlanul éles pittyegő hang hasított a holografikus Michelangelo kedélyes dúdolásába. Bejelentés az igazgatói irodából, gondolta Eris, hirtelen felvillanyozva. Aztán meghallotta a saját nevét.

– Eris Dodd-Radson?

A régi Eris minden bizonnyal imádta volna ezt a pillanatot, ahogy lassan feláll, és hátraveti a haját, miközben a többiek azt hiszik, hogy valami überkirály helyre megy. De most csak csendben talpra kászálódott, és felnyalábolta a cuccait. Avery suttogásával nem törődve, gyorsan kisietett az ajtón, fel az igazgatói irodába.

Az utolsó ember, akire számított, hogy ott találja, az anyja volt.

– Eris! – kiáltotta, és fürgén megindult a lánya felé, hogy átölelje.

Eris csak állt ott dermedten, nem tért magához a döbbenettől, hogy az anyja itt van az iskolában, és azért jött, hogy elvigye.

– Menjünk!

Az anyja gyengéden a hátára tette a kezét, és határozott mozdulattal kiterelte az egyik mellékajtón. Az iskolatitkár rájuk villantott egy mesterkélt mosolyt, de a következő pillanatban már újra a képernyőjébe mélyedt.

Az iskola mellett egy lebegő várt rájuk.

– Tudod, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak – fordult Eris az anyjához, hogy emlékeztesse, de Caroline már be is hessegette a járműbe, és megadta a címet.

– Tessék – mondta, és Eris kezébe nyomott egy öngőzölős ruhatartó zsákot. – Öltözz át. Már így is késében vagyunk.

– Ez komoly? – nézett rá Eris.

– Kérlek, nem most öltözöl át először lebegőben – felelte az anyja. Volt benne valami.

Eris kiügyeskedte magát az iskolai egyenruhájából, és belebújt a zsákban rejtőző ruhába – a legszebb nyári ruhájába, a lila Lanvinosba, a nagy kék és fehér pacákkal. Az indulás előtt ezt a ruhát már nem sikerült becsomagolnia. Az anyjára pillantott, de Caroline csak megvonta a vállát.

– Félretettem neked – mondta, és Eris szíve hálásan dobbant meg.

Végül a kilencszáztízediken, a lebegő leparkolt a Lemark Hotel kikövezett udvarára. Erisnek még mindig halvány sejtelme sem volt arról, hogy mi folyik itt.

– Anyu – csattant fel, kezdte elveszíteni a türelmét –, nem várhatod el, hogy csak úgy kirángathatsz az iskolából, és…

– Azért vagyunk itt, hogy találkozz a vér szerinti apáddal.

A világ hirtelen elnémult, és Eris körül minden szédítő táncba kezdett. Teljesen lefagyott.

– Ó – nyögte ki végül, ahogy egy aprócska levegőfoszlány puhán távozott belőle.

Kiszálltak a lebegőből, és Eris megindult az anyja után a szálloda bejáratához. Egy közeli szökőkút óriási, kacskaringós L betűt lövellt a levegőbe.

– Miután néhány hete kérdezősködni kezdtél róla, felvettem vele a kapcsolatot, és mindent elmondtam neki. Szeretne találkozni veled.

Eris a hotelra pillantott, a szemébe könnyek szöktek.

– Itt van? – suttogta.

Az anyja bólintott.

– Bent vár.

Eris egy pillanatig csak állt tétován, hirtelen fogalma sem volt róla, mit tegyen.

– Oké – hallotta saját magát, és tudta, hogy helyesen cselekszik. Ha most nem találkozik vele – mikor itt van, és vár rá –, a megannyi kínzó „mi lett volna ha” örökké kísérteni fogja.

Caroline Erishez lépett. Eris már mozdult, hogy elhúzódjon, de aztán meggondolta magát. Eleget büntettem, döntött, és elfogadta az anyja ölelését.

– Szeretlek, Eris – suttogta Caroline. Eris nedvességet érzett a nyakán, és rájött, hogy az anyja sír.

– Én is szeretlek, anya – mondta, és a falon, melyet maguk közé emelt, alig észrevehető repedés keletkezett.

——

Eris nem szólt semmit, mikor beléptek a Lemark hűvös, csendes előcsarnokába, ahol egy fehér kesztyűs portás épp elmélyült beszélgetést folytatott egy golfruhában feszítő, terebélyes hölggyel. A félreeső, Riverside 17. szám alatt található Lemarkot az üzletemberek előszeretettel keresték fel különféle bizalmas megbeszélések céljából – valamint, ahogy Eris hallotta, a szálloda majdnem ilyen gyakorisággal szolgált titkos légyottok helyszínéül is. Feltehetőleg maga az elnök is itt találkozgatott a jelenlegi feleségével, mielőtt fájó búcsút intett volna az előző first ladynek. Eris eltűnődött, vajon jelent-e valamit, hogy az apja pont ezt a helyet javasolta. Valamilyen oknál fogva kényelmetlenül érezte magát miatta, mintha ő és az anyja valami mocskos kis titok lennének. Csak rémeket látok, hessegette el a gyomorforgató gondolatot, valószínűleg csak egy nyugodt helyet akart találni a találkozáshoz.

Beléptek a sötét bőr ülőgarnitúrával berendezett ebédlőbe, ahol az asztalok olyan gyéren voltak elszórva a helyiségben, hogy szinte fizikai lehetetlenségnek hatott, hogy az egyik vendég láthassa a másikat. Eris rájött, hogy a hangszórókból szóló zenén kívül egyetlen hangfoszlánnyi beszélgetést sem hall. Talán az összes asztalban van beépített némító.

A hosztesz, egy barna szemű, barna hajú fruska, testhez simuló egyenruhájában futva rájuk pillantott.

– Mrs. Dodd-Radson vagyok – mutatkozott be Caroline, makacsul ragaszkodva a régi nevéhez, vagy csak Erishez hasonlóan, ő is mindig megfeledkezett róla…

A hosztesz a jelek szerint már várta őket.

– Erre jöjjenek – mondta a félreeső asztalok között végiglavírozva egészen a leghátsó sarokig. – Az úr már várja önöket.

Eris egy pillanatra félősen megborzongott, és ösztönösen megfogta az anyja kezét. Pont akkor értek az asztalhoz, mikor az árnyékból egy úriember alakja emelkedett ki, és Eris idegesen felnevetett.

Türelmetlenül a hoszteszhez fordult.

– Nem ez az asztal. Nekünk valaki mással van találkozónk – mondta, csodálkozva a véletlen egybeesésen, mivel ismerte ezt a férfit. Matt Cole volt, Leda apukája.

De a hosztesz már ott sem volt, és Mr. Cole zavartan megköszörülte a torkát.

– Caroline… – A hangja halk, rekedt suttogás volt csupán. – Mindig öröm téged látni. – Feszengve kezet nyújtott. – Eris, köszönöm, hogy eljöttél. – És Erisben ekkor tudatosult a dermesztő gondolat, hogy nincs is itt semmiféle hiba.

Leda apja az ő apja is!

Az anyjával együtt leültek, zavartan csusszantak be a bokszba, így Eris az apja és az anyja közé szorult. A beálló csend kínosan hosszúra nyúlt. Mr. Cole úgy nézett Erisre, mintha most látná először, a tekintetével önkéntelenül is a vonásait kutatva, mintha csak magát próbálná felfedezni bennük. Ugyanolyan a szájuk, döbbent rá Eris, és bőre is nagyjából az övé. De Eris olyannyira hasonlított az anyjára, hogy nehéz lett volna megmondani.

A következő pillanatban egy jókora tálcával egyensúlyozó pincérbot gurult az asztalukhoz, és elkezdte kiosztani az italokat.

– Remélem, nem haragszotok meg, hogy vettem a bátorságot, és előre rendeltem nektek – mondta Mr. Cole zavartan. – Caroline, a Spritzet neked, és Eris, neked meg limonádét. Jól emlékszem, hogy ez a kedvenced? – Eris némán bólintott. Igen, ez volt a kedvencem, még anno nyolcadikban, az első és egyetlen alkalommal, mikor Leda áthívott.

Csak ültek, és szórakozottan kavargatták az italukat, mindenki arra várt, hogy a másik megszólaljon. Eris nem volt hajlandó elsőként beszélni. Még magában sem tudta tisztázni, mit gondol erről az egészről. Régi jelenetekre gondolt – ahogy az anyja minden iskolai rendezvény előtt rákérdezett, hogy melyik szülő lesz még ott, mielőtt eljött volna; az a temérdek véletlenszerű kérdés, melyek így utólag talán nem is voltak olyannyira véletlenszerűek. Hirtelen minden értelmet nyert. De…

– Mikor? – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Úgy értem, mikor… – jöttetek össze? Sejtelme sem volt, hogyan fogalmazza meg a kérdést, de az anyja pontosan értette.

– Mattel a húszas éveink elején találkoztunk – mondta Caroline, miközben Eris reakcióit figyelte. – Mielőtt megismertem az apádat. Ugyanahhoz a baráti társasághoz tartoztunk, mindannyian újak voltunk a városban. Még javában építették a Tornyot, így a városban szerteszét szóródva vártuk, hogy elkészüljön. Nagyon szegények voltunk – fűzte hozzá Mr. Cole-hoz fordulva. – Hétről hétre éltünk. Emlékszel, hogy az első lakásomban, Jersey-ben, függöny gyanánt strandtörülközőket aggattam fel?

– Még bútorokra sem volt pénzed – mondta Mr. Cole, a hangjában derű bujkált. – Papírdobozokat pakoltál egymásra, hogy dohányzóasztalt gyárts magadnak.

– Nyáron, mikor elviselhetetlen volt a hőség, belopóztunk a termelői piacra, és addig lődörögtünk a sorok között, míg ki nem penderítettek minket. Nem volt pénzünk légkondicionálóra.

Eris zavartan nézett egyikükről a másikra, ez a kedélyes nosztalgiázás még jobban elbátortalanította. Az anyja az emlékre lágyan elmosolyodott, aztán visszafordult Erishez, és a pillanat varázsa elmúlt.

– Amúgy meg – folytatta Caroline – ekkor kezdődött el a modellkarrierem. Megismerkedtem Everett-tel, Matt pedig egy időre visszament Illinoisba. Mire újra láttuk egymást, már több év telt el, és én már férjnél voltam…

És Mr. Cole is megnősült, gondolta Eris. Emlékezett rá, hogy miután a férfi hazaköltözött, hogy gondját viselje gyengélkedő apjának, újra összejött Leda anyjával – a gimnáziumi szerelmével –, majd rávette, hogy ő is tartson vele New Yorkba, az immáron felépült Toronyba. Istenem, Mrs. Cole nagy eséllyel már a szíve alatt hordta Jamie-t, mikor újra találkoztak. Persze erről a jelentéktelen kis részletről nagyvonalúan egyikük sem tett említést.

– Aztán találkoztunk, és… – Caroline Erisre pillantott – megszülettél te. – Lesütötte a szemét, és addig gyűrögette a szalvétát az ölében, míg az ujjai teljesen el nem fehéredtek.

– Eris – szólt közbe Leda apja, vagyis az ő apja. – Fogalmam sem volt róla, míg anyukád fel nem hívott. Soha nem gondoltam, hogy az enyém lehetsz. Ahogy te is tudod, Caroline és én már évek óta… nem voltunk kapcsolatban. – Megköszörülte a torkát, ami furcsán hivatalosnak hatott. Hát persze, gondolta Eris, bizonyára még ő sem tért magához a megrázkódtatásból. – Szeretném, ha tudnád, hogy mennyire sajnálom mindazt, amin keresztülmentél – folytatta. – El tudom képzelni, hogy ez milyen nehéz lehet most neked.

– Ja, szívás – közölte Eris szárazon. Caroline alig észrevehetően megszorította a kezét.

– Kérlek – mondta Mr. Cole –, nyugodtan szólj, ha bármiben segíthetek.

Eris az anyjára pillantott. Vajon tudja, hogy a százharmadikon laknak? És mit fog mondani a családjának? Már épp nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, mikor Mr. Cole az ujjával asztal közepére koppintott, és előhívta a holografikus étlapot.

– Van kedvetek velem ebédelni? – vetette fel tétován. – A shishitopaprikás tavaszi tekercs egyszerűen fenomenális. Persze csak ha nem siettek.

– Szívesen – mondta Caroline határozott hangon.

Eris nagyot kortyolt a limonádéból, amire nem is vágyott, gondolatban igyekezett hozzászoktatni magát ehhez az új, bizarr valósághoz. Az asztal felett Mr. Cole tekintete találkozott az övével, és a férfi gyengéden elmosolyodott. Eris érezte, hogy egy kicsit megenyhül. Hirtelen eszébe jutott, hogy a templomban hogyan próbáltak vadidegenek kapcsolatot teremteni vele csupán egyetlen érintés, egyetlen barátságos pillantás segítségével. És ő itt ráadásul a vér szerinti apja, nem is egy vadidegen, aki láthatóan mindent megtesz, hogy a maga módján valahogy kapcsolatba lépjen vele.

Míg a férfi, akit tizennyolc évig az apjának tekintett, még csak szóba sem hajlandó állni vele.

Leda apja az ő apja. Ez volt az utolsó dolog a világon, amire számított volna. De Mr. Cole mégis itt van, és láthatóan próbálkozik.

Eris a férfira pillantott, és elmosolyodott.

– Persze – mondta a tőle telhető legvidámabb hangján. – Remek ötlet!