Leda
Leda a First Avenue-n ácsorgott a Haxley Park tekintélyes vaskapuja előtt, miközben a tekintete idegesen cikázott a fákkal szegélyezett, csendes kis utcácskán. Egész testében reszketett, és úgy érezte, a feszültségtől majd szétrobban. Ross ötlete volt, hogy itt találkozzanak a Haxley Parkban, mivel korábban is mindig ezen a helyen bonyolították le az üzletet, mielőtt még Leda elvonón járt volna.
Vett egy mély lélegzetet, és elindult befelé a parkba, az antik kovácsoltvas kapu – a beépített automata érzékelőknek köszönhetően – csendes méltósággal tárult fel előtte. Hirtelen megrohanták az emlékek. Az egyik első alkalom, mikor XPHD-t szedett, az elméje úgy kiélesedett, hogy az egész hátralévő évre megcsinálta a házi feladatát. A délután, mikor gandzsát szívott, és csak feküdt a füvön, és az animált felhőket figyelte, hátha felfedez bennük valamilyen mintát. Mikor Corddal együtt vették be a Suttogókat, és hosszú órákon keresztül kergették a szúnyogokat, mígnem a sok nevetéstől fájó hassal haza nem botorkáltak.
És most újra itt volt.
Mindenki tudta, hogy betépésre – a felsőbb szintek közül – a Haxley Park a legalkalmasabb hely. A park közvetlenül a Torony sarkában helyezkedett el, a mennyezet tele volt bikaerős ventilátorokkal, melyek biztosították a teljes szint levegőztetését. Nem voltak játszóterek, így kisgyerekek és unatkozó anyukák vagy bébiszitterek sem; tulajdonképpen majdnem mindig kihalt volt, mélyen a Torony keleti részében eldugva, ahol mindössze pár irodaépület árválkodott. Csak az ablakok melletti részben fordultak meg emberek, ahol néhány étterem, egy tengeri herkentyűket kínáló vendéglő, és egy kis francia bisztró nyújtott csodás kilátást a parkra.
A park legnagyobb, középső sétánya, mindenesetre teljesen üres volt, még így péntek délután is.
– Hol a fenében vagy? – mormogta Leda halkan, és elküldte az üzenetet.
Ahogy lassan kezdett esteledni, a belső világítás is halványabb fényerőre váltott. Ledát kirázta a hideg, és a karján minden szőrszála az égnek meredt. A központi szellőztetőrendszer jóvoltából a Torony széleinél mindig pár fokkal hidegebb volt, főleg a köztereken, melyek villanyszámláját senki nem akarta magára vállalni. Leda fázósan összébb húzódott, azt kívánta, bárcsak suli után átöltözött volna. De a felvételi előkészítő után egyenesen ide jött, még csak meg sem állt otthon. Túlságosan is ki volt éhezve egy löketre.
Közvetlenül előtte egy kert tarkállott, parányi, négylevelű lóherékkel körbevett szökőkúttal a közepén. Leda egyik irányban sem látott senkit. Úgy döntött, hogy itt fogja megvárni Rosst, és elindult a szökőkút felé. Balerinacipője alatt hangosan csikorgott a kavics.
Aztán hirtelen egy ismerős arcra lett figyelmes, és döbbenten torpant meg az út közepén.
A kis francia étteremben, abban, amelyiknek súlyos üvegablakai a rózsakertre néztek, az apja ücsörgött. Furcsa, gondolta Leda; nem azt mondta az anyja, hogy ma este késő estig dolgozik? Talán hamarabb el tudott szabadulni… de aztán, ki a fene lehet az a nő? Leda lábujjhegyre pipiskedett, és a nyakát nyújtogatva igyekezett jobb rálátást nyerni.
Egyértelműen egy nő volt, és egyértelműen nem Leda anyja. Nem, nem is egy nő, döbbent rá hirtelen, elnézve az elmosódott, karcsú sziluettet. Egy fiatal csaj! Basszus, nem lehetett sokkal idősebb, mint ő!
És aztán a lány hátravetette a haját, a lenyűgöző, vörösen aranyló rengeteget, és Leda megrendülve konstatálta, hogy ismeri ezt a loboncot, még ha a hozzá tartozó arcot nem is látja. Tévedés kizárva.
Mi a nyavalyát csinál az apja Erisszel?
– Szájról Olvasó – mondta, olyan közel fókuszálva Eris szájára, ahogy csak tudott.
Muszáj volt megtudnia, hogy miről beszélnek! A szeme előtt üzenet villant: olvasás megszakítva, kisebb távolság szükséges.
Minden bizonyíték dacára, Leda képtelen volt elfogadni, amit látott. Biztos, hogy van más magyarázat is rá – biztos, hogy az apjának nincs viszonya Erisszel! Kell lennie valamilyen más magyarázatnak is arra, hogy miért vacsoráznak együtt kettesben. Péntek este, titokban!
Elképedve nézte, ahogy Eris áthajol az asztalon, hogy elvegyen valamit az apjától. A lány arcán széles mosoly terült szét. Aztán hirtelen felpattant, előrehajolt, és megcsókolta Leda apját, dús hajának függönye eltakarta Leda elől az arcukat.
Ledának az az érzése támadt, mintha lassított felvételt nézne. Képtelen volt megmozdulni. Kővé dermedve figyelte, ahogy Eris – még mindig rendületlenül mosolyogva – a nyaka köré kanyarít egy kendőt. Azt a bizonyos kendőt, amit Leda az apja aktatáskájában látott, a nevetségesen drága luxusholmit, a skarlátvörös virágokkal.
Leda vakon botladozva megindult előre, a legszívesebben sikított volna. Émelygett. A pillanat törtrésze alatt hirtelen minden értelmet nyert: az apja furcsa viselkedése, a kis titkai.
Viszonyt folytat Eris Dodd-Radsonnal! Vagy Eris Dodd ki a bánattal, akármi legyen is a francos neve.
– Leda?
– Épp időben! – förmedt rá Rossra, és sietősen megindult a fiú felé. – Mi tartott ilyen sokáig?
– Hű, de be van sózva valaki!
Ross fiatal volt, dús, bronzbarna hajjal és olyan gyönyörű és ártatlan ábrázattal, hogy az embernek akaratlanul is az az érzése támadt, hogy a plasztikai sebészek ezúttal valódi remekművet alkottak. Nagy barna szemét sűrű szempillák árnyékolták, enyhén kitágult pupillái jelezték, hogy kontaktlencsét visel – vagy azt, hogy folyamatosan be van tépve. Lassan pislogott egyet, mintha hihetetlen erőfeszítésébe kerülne, hogy ébren maradjon.
– Szóval – kezdte –, öhm… van egy rossz hírem. Az XPHD-ből kifogytam.
– Hogy? – Ez volt az egyetlen ok, amiért Leda egyáltalán találkozott vele: hogy szerezzen egy doboz XPHD-t és addig tömje magába, míg már nem érzékeli elcseszett életét. – Ez komoly?
Ross arca megrándult. – Sajnálom, de…
– És akkor mid van?
Ross kinyitotta a táskáját, és elkezdte egyenként kipakolni a tartalmát, egyiket a másik után. – Szóval van BFX-em, pár dzsanga és nyugtatók, amiket őszintén ajánlani tudnék…
– Mindet elviszem – fojtotta Leda belé a szót.
Kikapta a kezéből a táskát, és mohón áttúrta a maradékot.
– Ugye tudod, hogy ez a mennyiség elég több…
– Megmondtam, hogy nem érdekel! Szükségem van rá, érted? – visította eszelően. Ross nem szólt semmit. – Kivéve ezekre – helyesbített, visszalökve az árulkodó fekete borítékokat a hátizsákba.
Tapasztalatból tudta, milyen szörnyű érzés, ha rossz Suttogót vesz be az ember, és a tény, hogy valaki letépte róla a nevet, egyértelmű jele volt annak, hogy bárkinek is írták fel, holtbiztos, hogy nem szeretne a fejében lenni.
Ross bólintott, és még mindig Ledát figyelte, amikor eltette a Suttogókat.
– Miért nem tartasz meg egyet – mondta egy pillanatnyi csend után. – Ajándék. Nincs mit vesztened, ha mégsem jönne be, nem a te pénzed bánja.
– Mindig a régi nóta, nem igaz? – forgatta meg Leda a szemét.
Visszaemlékezett arra, mikor Ross még csak nyugtatókkal puhítgatta. Úgy látszik, én is nagypályás lettem, gondolta fanyar humorral. De a suttogós tasakot megtartotta. Túlságosan is drága volt ahhoz, hogy csak úgy veszni hagyjon egy ilyen ajánlatot.
Egy biccentéssel kifizette Rosst, majd egy olyan mozdulatot tett, amit köszönömnek lehetett értelmezni, esetleg annak, hogy most már elhúzhatod a beled. Ross egy vállrándítással nyugtázta a fizetséget, majd zsebre dugott kézzel továbbállt.
Leda a mellkasához szorította tűzpiros bőr iskolatáskáját, a hátizsákban lapuló, dugig tömött papírtasak megnyugtatóan zördült egyet. Be kell tépnie, olyan durván be kell tépnie, hogy még az apját megcsókoló Eris látványa is örökre kitörlődjön a fejéből!