Eris

Eris határozott léptekkel vonult végig az iskola folyosóján, miközben – gondosan ügyelve arra, hogy a tekintete mindvégig a szokásos hűvösségről és rendíthetetlen nyugalomról árulkodjon – egy-egy gépies biccentéssel üdvözölte vagy ignorálta az útjába kerülőket. De legbelül érezte, hogy már nem bírja sokáig.

Még mindig képtelen volt elhinni, hogy szombaton Mariellel ment haza. Igyekezett úgy tenni, mintha az egész meg sem történt volna, de Marielnek ez láthatóan nem jött le. Kétszer is írt neki, hogy épségben hazaért-e, és még finom célzásokat is tett valamilyen számra, amit akkor éjjel együtt hallgattak. Eris kitörölte az üzenetet anélkül, hogy válaszolt volna. Az egészet szépen elfelejti, és továbblép. És minél hamarabb esik le Marielnek, annál jobb.

A kávézó felé vette az irányt, és robotpilóta üzemmódra kapcsolva végigállta a sort. A pultnál egy mandulás tejes, málnás smoothie-t kevertetett a robottal, majd felmarkolt egy proteinszeletet későbbre. Mostanában igyekezett a legtöbbet kihozni az itteni étkezésekből, mivel otthon jórészt csak olcsó szendvicsekre és leveskapszulákra futotta. Erisnek fogalma sem volt, mi lesz akkor, ha elfogy a pénzük.

– Eris! – Váratlanul Avery termett mellette. – Beszélnünk kell – mondta, ahogy megindultak a szokásos asztaluk felé.

– Ajaj, most szakítani fogsz velem? – tréfálkozott, de a szíve súlyos légkalapácsként dübörgött. Avery hangja komolyan csengett, és valahogy volt egy olyan érzése, hogy a barátnője mindent tud róla.

– Menjünk ki – ajánlotta Avery, és Erist az iskola árnyékos belső udvarára vezette, mely azt az érzetet keltette, mintha az ember a szabadban lett volna.

Gyakorlatilag majdnem teljesen valódi is volt, az igazi gyökerekkel bíró, élő tölgyfákkal és a közéjük kifeszített függőágyakkal, amiket soha nem használt senki. A mesterséges napsütésben, maguk mellé húzott lábakkal óvatosan letelepedtek a fűre, rakott szoknyájuk harang alakban, lágyan szétterült körülöttük.

Avery kivett egy aprócska hangszórót a táskájából, és némítóra állította, mely – a tölcséren alapuló technológiát alkalmazva – ötméteres hatósugárban minden hanghullámot leblokkolt. A világ abban a szempillantásban elnémult, mintha csak víz alá dugták volna a fejüket.

– Szuper – nyugtázta Avery, miközben kinyitotta mangós káposztasalátáját, és az ölébe helyezte. – Most már nyugodtan beszélhetünk. Eris, mi folyik itt?

– Hogy érted? – kérdezte Eris bizonytalanul.

– Tegnap elmentem a Nuage-ba, hogy megkeresselek. – Eris szíve elszorult. Jobb hazugságot is kiagyalhatott volna. – Mikor odaértem, közölték velem, hogy te nem is laksz ott – csak az apukád. Egyedül.

– Igen, nos, a helyzet az, hogy… öhm…

Avery várakozó tekintettel nézett rá. És ekkor Eris rájött, hogy képtelen tovább csinálni. Hirtelen könnyekben tört ki. Avery átölelte Erist, és hagyta, hogy kisírja magát.

– Minden rendben – motyogta. – Bármi is történt, meglátod, minden rendbe jön.

Eris kibontakozott az ölelésből, és könnyes arccal megrázta a fejét.

– Ezúttal nem – suttogta.

– Elválnak a szüleid? – kérdezte Avery alig hallhatóan.

– Rosszabb. – Eris reszketve beszívta a levegőt, aztán kimondta. Kimondta azt, amit idáig képtelen volt hangosan kiejteni. – Kiderült, hogy az apám nem az apám. – Tessék. Az igazság napvilágra került.

Lassan, miközben az ebédjüket kanalazták, és sikerült valamennyire megnyugodniuk, Eris mindent elmesélt Averynek – hogyan jött rá az igazságra hála a DNS-tesztnek, amit az örökösödési papírok miatt csináltak meg. Hogyan tört össze az apja szíve, és mekkora fájdalmat okozott neki az árulás – még Eris puszta látványát sem képes elviselni. Hogyan költöztek le az anyjával együtt a százharmadikra, és hogy semmi pénzük sem maradt. Hogyan vált köddé Eris régi élete.

Avery csendben hallgatta, és bár mindent megtett, hogy palástolja, de a százharmadik emelet említésére az arcára önkéntelenül is kiült az iszonyat.

– Annyira sajnálom – mondta, mikor Eris befejezte.

Eris nem válaszolt. Már nem volt mit mondania.

Avery elgondolkodva morzsolgatott egy fűszálat a mutatóujja és hüvelykujja között, láthatóan elmerülten töprengve valamin.

– És mi van a vér szerinti apáddal?

– Mi lenne? Teszek rá, hogy mi van vele – közölte Eris szárazon.

– Ne haragudj – szabadkozott Avery, azonnal visszakozva. – Nem akartalak… felejtsd el.

Egy ideig néma csendben ültek. Végül Eris kíváncsisága győzedelmeskedett a sértettsége felett.

– Gondolod, hogy meg kéne próbálnom megkeresni, vagy valami?

– Ó, Eris – sóhajtott Avery. – Ez csakis rajtad áll. Én csak azt tudom, hogy ha a helyedben lennék, én biztosan szeretném tudni. Emellett meg lehet, hogy most szívesebben találkozna veled, mint a másik apád – mint Everett.

– Ez nem nagy kunszt. Nála bárki szívesebben találkozna velem – felelte Eris, és elnevette magát.

Különös, furcsa nevetés volt, keserű és ironikus, de Avery csatlakozott hozzá. Ezután Eris egy kicsit jobban érezte magát, a mellkasát szorongató vaspáncél egy leheletnyit könnyebb lett.

– Szóval – kérdezte végül Avery –, miben segíthetek?

– Csak ne mondd el senkinek. Nem akarom, hogy mindenki… tudod. – Sajnáljon.

– Ez csak természetes. De, Eris, bármikor alhatsz nálam, vagy kölcsönkérheted a ruháimat, bármit, amit szeretnél. Még mindig képtelen vagyok elhinni – mondta Avery a fejét ingatva. Eris némán bólintott. – Várj – kiáltott fel Avery –, és mi van a szülinapoddal?

– Úgy érted, azzal, ami miatt ebbe az egész szarságba kerültem? Anyuval nem igazán beszéltünk róla. Azt hiszem, az idén kihagyjuk.

– Erről szó sem lehet. – Az ebéd végét jelző csengő megszólalt, Avery felállt, és Eris felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. A csuklóján egy dekoratív gyémánt teniszkarkötő osztozkodott egy Hermès karpereccel, csillogó körmei friss digilakkozásról árulkodtak. Eris körmei ezzel szemben szárazak és töredezettek voltak. A lány gyorsan ökölbe szorította a kezét. – Kérlek, hadd rendezzek neked egy partit! – győzködte Avery. – A Buborék Bárban, szombat este?

– Ez igazán nem szükséges – tiltakozott Eris erőtlenül. De a szíve a parti puszta említésétől is gyorsabban kezdett verni, és Avery figyelmét ez nem kerülte el.

– Na, gyerünk. Engedd, hogy mindent megszervezzek – erősködött Avery. – És legalább egy kicsit én is elterelem vele a figyelmemet.

Erisnek fogalma sem volt, hogy ez alatt mit érthetett.

– Oké – adta meg magát. – Ha tényleg ezt szeretnéd. Köszönöm!

– Te is megtennéd értem.

Besétáltak az udvarról, és ráfordultak a folyosóra.

– Később elugrunk vásárolni? – vetette fel Avery az osztályterem ajtaja előtt lefékezve. – Én fizetem, természetesen.

– Avery már így is túl sokat teszel értem, én nem… – ellenkezett Eris, de Avery nem hagyta végigmondani.

– Erre vannak a barátok – közölte határozottan, és a következő pillanatban az újabb figyelmeztető csengőszóra eltűnt az osztályteremben.

Eris lassan végigsétált a kiürült folyosón. Már túl késő lett volna visszakozni, és ami azt illeti, nem is nagyon akaródzott neki. Hetek óta nem érezte ilyen könnyűnek a szívét.

——

Aznap délután, mikor Eris hazament, az anyját a nappaliban találta. Kinyúlt kardigánban és bokáig érő nadrágban egy jókora papírhalom fölött görnyedt törökülésben, rakoncátlan vörös sörényét egy hatalmas fehér csattal a feje búbjára biggyesztette. Az orrán egy régimódi szemüveg díszelgett. Soványnak és fáradtnak tűnt, alig idősebbnek a saját lányánál. Eris csak nagy nehezen tudta visszafogni magát, hogy át ne ölelje.

– Miért vagy szemüvegben? – bukott ki belőle, amint a konyhába menet átlépett egy nagyobbacska papírtorony felett. A szemüveg furának és ugyancsak divatjamúltnak hatott. Hát nem réges-rég megcsináltatta már a szemét?

– Még az egyetemen hordtam. Gondoltam, segít, hogy jobban tudjak koncentrálni a jelentkezési lapokra – vont vállat Caroline szomorúan.

Ó, tényleg; Eris majd el is felejtette, hogy az anyja valóban járt egy évet egyetemre, mielőtt végleg otthagyta volna a sulit, hogy New Yorkba költözzön.

– Szóval, mit szeretnél vacsorára? – kérdezte Caroline olyan vidám hangon, ahogy csak az erejéből tellett, pont úgy, ahogy anno afelől érdeklődött, hogy méregdrága szusit, netalán fekete szarvasgombás pizzát rendeljenek-e. – Arra gondoltam, hogy esetleg…

– Ki az igazi apám? – fojtotta belé a szót Eris.

A kérdéssel félig-meddig még saját magát is sikerült meglepnie, de abban a pillanatban, hogy kimondta, örült, hogy megtette; azóta ott motoszkált az agyában, mióta Avery az ebédnél felhozta.

– Ó – nyögte Caroline megilletődötten. – Azt hittem, nem akarsz találkozni vele.

– Nem tudom, lehet, hogy igen.

Caroline egy hosszú pillanatig némán figyelte a lányát, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg ezt akarja.

– Akkor kapcsolatba lépek vele, és elmondok neki mindent. Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte.

Beletelt egy percbe, mire Eris tudatára ébredt, hogy az anyja miről beszél.

– Ezt úgy érted, hogy még csak nem is tud rólam?

– Tudod, ez nagyon… bonyolult.

– Nem, nem tudom!

– Eris…

– Te mindenkinek csak hazudtál! Látod, pontosan ezért kell találkoznom a vér szerinti apámmal. Szükségem van legalább egy működő rokoni kapcsolatra, amit úgy látszik, tőled nem kaphatok meg!

Az anyja összerezzent.

– Sajnálom. – Olyan kicsinek és törékenynek látszott, de Eris ügyet sem vetve rá, sarkon fordult és beviharzott a szobájába.

Fogalma sem volt róla, hogy miért keserítette el ennyire a tudat, hogy az igazi apja még csak nem is tud a létezéséről. De mindazok tetejébe, ami történt – elvesztette az apját, Cordot, sőt az egész életét – úgy érezte, hogy ez már több, mint amivel képes megbirkózni.

Úgy érezte magát, mintha ő is egy lenne azok közül a gyűrött szemétgalacsinok közül, amiket az itteni kölykök oly előszeretettel rugdostak. Felesleges és hasznavehetetlen – valami, ami már nem kell senkinek.