Rylin

Rylin a rendíthetetlen nyugalommal zötykölődő vasúti kocsi hátuljában állt, és mikor a vonat a bedtoni állomáshoz közeledve elszánt fékezésbe kezdett, megmarkolta a feje fölött húzódó fémkapaszkodót. A Torony a szerkezetéből adódóan felfelé egyre keskenyebb lett, így Cord szintjével ellentétben, mely csupán pár háztömbből állt, a harminckettedik emelet gigászi méretekkel büszkélkedhetett. A Torony alapzatának teljes szélességében a Negyvenkettedik utcától a Száznegyvenötödik utcáig terpeszkedett, magába kebelezve az East Avenue-t, egészen a nyugati városrészt összekötő Jersey országútig. Hiral ugyanazon az emeleten lakott, mint Rylin, de vagy harminctömbnyivel arrébb, mely legalább tizenöt perces zötykölődésnek felelt meg.

A kocsiba egy rakás tizenkét év körüli vihorászó csitri tódult fel, és Rylin feltekerte a hangerőt, hogy ne hallja őket. Muszáj volt gondolkoznia. A feje kész káosz volt, az előző nap reggelétől fogva minden olyan kusza és zavaros lett, ugyanakkor az érzések eme kibogozhatatlan gombolyagából egyetlen lényeges szálat azért mégis képes volt lefejteni.

Már nem érzett semmit Hiral iránt.

Egy ideje már nem volt szerelmes belé. Talán soha nem is volt.

Úgy gondolta, hogy egyszer biztosan az volt, egyszer réges-régen, mikor még annyira fiatalok voltak, hogy a szerelem és szomorúság szavak nagyjából annyit jelentettek számukra, mint hogy hamburger és vizsga. Akkor, mikor még a legnagyobb problémájuk a Rylin lakásában elromlott levegőztető rendszer szabályozója volt – Hiral fel tudott mászni a szellőzőbe, hogy megjavítsa –, vagy mikor Hiral megfeledkezett az öccse születésnapjáról, és Rylin az utolsó pillanatban segített neki tortát sütni. Mielőtt Rylin édesanyja meghalt, és mindketten önmaguk megkeményedett verziójává vedlettek.

Előző este, mikor Párizsból hazaért, egyből bemászott az ágyába. Életében most először még Chrissa fáradhatatlan hortyogása sem volt képes ébren tartani. Reggel arra kelt, hogy Chrissa már rég elment a röplabdaedzésre, és a pirítóssütőben egy sonkás bagel, a kávéskancsóban pedig friss kávé várta. Rylin leült a konyhaasztalhoz, és mialatt szokásához híven apránként sikerült az összes sonkadarabkától megszabadítania a bageljét, magában igyekezett átgondolni a történteket. Végül sóhajtva felállt, és felöltözött.

Ennyi idő után szakítani fog Hirallal. Rylin mégsem érzett bűntudatot vagy mélyebb szomorúságot – csupán megkönnyebbülést és némi nosztalgiát az együtt töltött évek emlékére. Tudta, hogy Hiral nem fogadja majd túl jól. A fiú nem szerette a változást; neki teljesen megfelelt volna, ha örökké együtt maradnak, ha másért nem, puszta megszokásból. De végül úgyis be fogja látni, hogy igaza van, nem?

A szintvasút újfent bősz fékezésbe kezdett, és Rylin önkéntelenül is előretántorodott, ahogy az aprócska Eiffel-tornyos medállal játszott. Nem értette, hogy mi történik köztük Corddal, de bármi is volt az, látni akarta, hogy hová vezet. Még saját magát is meglepte, hogy előző nap milyen jól érezte magát – oké, persze Párizst imádta, de nem csak erről volt szó. Cordról volt szó, arról, hogy Corddal volt Párizsban.

Előhalászta vaskos, szürke, Macbash tabletjét, és újra megpróbált pingelni Hiralnak, de a fiú nem vette fel. Ébren vagy? Átmegyek, írta türelmetlenül harapdálva az ajkát. Persze az is megfordult a fejében, hogy esetleg várjon délutánig vagy másnapig, viszont ha már egyszer döntött valamiben, nem volt kenyere a halogatás. Ahogy az anyja is mindig mondogatta: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Niale-nél, a Hiralékhoz legközelebb eső megállónál leszállt a vonatról. A főút mellett találomra elhelyezett üzletek nagy része még mindig az igazak álmát aludta, ócska neontábláikon szeszes italok, turkálók és zálogházak reklámjai villództak, mely utóbbiakról mindenki tudta, hogy az alagsorban lopott holohardverek buzgó értékesítése folyik. Az egyik kapualjban egy kóbor macska vizelt. A Toronyban állatot kizárólag engedéllyel lehetett tartani, és az engedély ugyancsak drága volt; de nem számít, hogy az Állatfelügyelet milyen elismerésre méltó kitartással igyekezett kitakarítani őket, a macskák – nem kevesebb kitartásról téve tanúbizonyságot – újra és újra feltünedeztek. Rylin még jól emlékezett a napra, mikor Chrissa egy vörös kis kandúrral tért haza, csapzott kis bundájából minden egyes bordája élesen kirajzolódott. Az édesanyjuk megengedte, hogy Chrissa megetesse a vézna kis állatot, de aznap éjjel Rylin már azon kapta az anyját, ahogy az ajtón finoman kiebrudalja a jövevényt. – Nem engedhetjük meg magunknak – mondta Rose védekezően a tízéves Rylinnak, aki némán bólintott. Másnap reggel mindketten azt mondták Chrissának, hogy a cica elszökött.

Rylin leszegett fejjel befordult jobbra a lakóövezetbe, Hiralék utcájába. Néhány a fenti szintekre igyekvő és a szolgáltató szektorban dolgozó alkalmi munkás vonult át előtte, élére vasalt uniformisuk és fáradt, üveges tekintetük már messziről elárulta őket.

– Rylin! – Hiral anyukája, Davi kitárta az ajtót, mialatt Rylin elgondolkodva kopogtatott. Széles arcán boldog mosoly terült szét. – Gyere csak, kincsem, gyere be!

Rylin zavartan toporgott az ajtóban.

– Csak szerettem volna megkérdezni, hogy…

– Hiral! – kurjantotta el magát Davi.

Na nem mintha szükség lett volna bármiféle emelt hangerőre; a lakás alig volt nagyobb Rylinénál, az egyetlen különbség, hogy itt kétszer annyian osztoztak rajta. Hiral bátyja, Sandeep tavaly költözött el, de Hiral még így is az öccsével, Dhruvval lakott egy szobában, aki Rylinnal járt egy osztályba, mielőtt még a lány otthagyta volna a sulit.

– Azt hiszem, a fiúk még mindig alszanak – fordult vissza Rylinhoz Davi. – Addig is készíthetek neked egy kis reggelit?

– Köszönöm, de nem vagyok éhes – felelte Rylin gyorsan.

– Akkor legalább egy kis teát. – Davi hangja nem tűrt ellentmondást.

Gyengéden megfogta Rylin vállát, és határozottan a konyha felé terelte. A hűtőn tucatnyi családi instafotó díszelgett. Rylin tekintete megakadt az egyiken, ahol Hirallal együtt a szalagavatós ruhájukban pózoltak, még jóval azelőtt, hogy mindkettejüknek túlságosan is derogálóvá vált volna ilyet csinálni. Rylinon egy halványzöld ruha volt, mely tökéletesen kiemelte a szemét, a karjai szorosan Hiral köré fonódtak, akinek az arca a maihoz képest jóval kerekebbnek, kisfiúsabbnak hatott. Már el is felejtkezett erről a buliról és a képről. Vajon mikor járt a Karadjan családnál utoljára? Ha Hirallal találkoztak, mindig valahová máshová mentek.

– Jó rég nem láttalak – mondta Davi gyengéden, láthatóan ugyanarra gondolva. – Hogy vagy? Hogy van a húgod?

– Jól, köszönöm. – Rylin azt kívánta, bárcsak Hiral jobban sietne. Azért van itt, hogy szakítson vele, erre az anyukája meg olyan átkozottul kedves hozzá.

– Ugye tudod, hogy hozzám mindig fordulhatsz, bármire is van szükséged? – Davi gyengéden a lány kezébe nyomott egy gőzölgő teásbögrét.

– Én…

– Ry? – Hiral lépett a konyhába, fekete melegítőnadrágjától eltekintve, amit tavaly kapott Rylintól, semmi más nem volt rajta. – Mizu?

– Hányszor mondtam már, hogy ha vendégeink vannak, legyél szíves egy pólót magadra venni! – mérgelődött Davi.

– Rylin nem vendég – ellenkezett Hiral.

– Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet – vágott közbe Rylin, mielőtt Hiral anyukája válaszolhatott volna. Nem itt akarta megtenni.

– Oké – vont vállat Hiral. – Csak felkapok egy pólót.

De ahogy a szűkös előszoba felé vették az irányt, a bejárati ajtón hangos dörömbölés hallatszott.

– Rendőrség! – kiabálta egy tompa hang, fáradhatatlanul ütlegelve az ajtót.

– Menjetek vissza – suttogta Hiral anyja félretolva őket, és határozottan kihúzta magát.

Rylin Hiralra pillantott. A fiú arca hamuszürke volt. Davi kinyitotta az ajtót.

– Segíthetek, uraim? – kérdezte az ajtórésbe állva, hogy eltakarja Rylint és Hiralt.

– Hiral Karadjant keressük. Itthon van? – A két rendőr a nyakukat nyújtogatva igyekezett beljebb jutni.

– Elnézést, miért…

– Letartóztatási parancsunk van ellene.

Rylin torkából döbbent hang bugyogott fel. Hiral rémült pillantást vetett rá, de már elkésett; a két férfi becsörtetett a lakásba Davi mellett, és körülvették.

– Hiral Karadjan, le van tartóztatva tiltott anyagok birtoklásáért és árusításáért. Joga van hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen… – A rendőr hangja mogorván recsegett. A társa meglebegtetett egy házkutatási parancsot, majd beviharzott Hiral és Dhruv szobájába, ahol Dhruv álmos motyogással adott hangot felháborodásának. A rendőrtiszt ügyet sem vetve rá felborogatta a bútorokat, felemelte a matracokat és átkutatta a fiókokat. Rylin tudta, hogy nem fog találni semmit. Sejtelme sem volt arról, hogy hol van Hiral rejtekhelye, de ahhoz túl okos volt, hogy otthon tartsa az anyagot.

Davi a kezét tördelve, tehetetlenül nézte a jelenetet. Rylin érezte, hogy Dhruv némán mellé lépett. Rylin megfogta a kezét, és bátorítóan megszorította. Képtelen volt levenni a szemét Hiralról. A fiú felső ajka gúnyos mosolyra húzódott, csupasz vállain az izmok megfeszültek, ahogy mindkét kezét hátrarántották, és rácsatolták a mágneses bilincset. Volt valami már-már félelmetes a tekintetében.

Rylin csak állt, és nézte, ahogy a rendőrök Hiralt elviszik, miközben egész testében reszketett az ijedségtől.

– Most mit fogunk csinálni? – fordult hozzá Dhruv.

– Nem tudom – suttogta Rylin. Többé már semmiben sem volt biztos.