Leda

Leda becsusszant a lebegőbe Atlas mellé. Későbbre járt, mint ahogy gondolta, és többet ivott annál, mint ahogy eredetileg tervezte. Az életében felgyűlt összes bizonytalanság most egyszerre zúdult a nyakába. De nem számított; itt volt Atlasszal kettesben, végre senki sem zavarhatta meg őket. Közelebb ficergett a fiúhoz – már túlságosan is részeg volt ahhoz, hogy bármi miatt is aggódjon –, és a szempillái alól egy csábos pillantást lövellt rá.

Elege lett az állandó várakozásból. Kétségbeesetten vágyott Atlasra, és már nem tudott tisztán gondolkozni. A lebegő a házukhoz ért, és Leda mohón Atlas szájára tapadt.

– Leda – Atlas finoman elhúzódott, és megfogta Leda csuklóját, majd óvatosan visszapakolta a lány ölébe.

– Bejöhetnél – erősködött Leda.

Atlas megrázta a fejét.

– Beszélnünk kell.

Ez a két szó a rettegés jéghideg ujjaival markolt bele alkoholtól amúgy is megtépázott idegrendszerébe.

– Akkor beszélj – közölte nyersen.

– Nagyon jól éreztem magam veled a gálán – kezdte Atlas feszengve. – Tudod, ma este valóban gyönyörű voltál, de – folytatta, és Leda érezte, hogy ebben a kurta kis szóban szívének legelviselhetetlenebb fájdalma rejtezik – azt hiszem, számunkra nincs közös jövő.

– Nem akarsz legalább lefeküdni velem, mielőtt megint elrohannál?

Atlas arca megrezzent.

– Ne haragudj, ami Catyanban történt… nem szabadott volna hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok.

– Ha ekkora tévedés volt, akkor ma miért hívtál el a gálára?

– Mert bámulatos vagy. Bármelyik srác szerencsésnek mondhatná magát, aki veled randizik. – Atlas egyenesen Leda szemébe nézett. – Jobbat érdemelsz nálam, és megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád. És az igazság az, hogy valaki más iránt táplálok gyengéd érzelmeket. Nem lenne tisztességes veled szemben, ha továbbra is találkozgatnánk, úgy, hogy közben így érzek.

– Nos, jól van.

Atlas kiszállt a lebegőből, hogy a járművet megkerülve kinyissa neki az ajtót, de Leda megelőzte, fürgén kipattant, és mielőtt Atlasnak esélye nyílt volna bármire, durván bevágta maga mögött az ajtót.

– Sajnálom, Leda. Remélem, azért még maradhatunk barátok.

Leda felszegett fejjel megindult felfelé a lépcsőn, sértett büszkesége és makacssága nem engedte, hogy nyíltan kimutassa Atlas felé, mennyire megbántotta. Kíváncsi lett volna, vajon Atlas mit szólna hozzá, ha tudná, hogy a legutóbbi alkalommal, mikor ezt játszotta vele, olyan féktelen tivornyába kezdett, aminek majd két hónapnyi elvonó lett a jutalma.

Tudhatta volna. Tudhatta volna, hogy Atlas megint csak bumerángosdit játszik az érzéseivel, elhívja egy nagy, nyilvános eseményre, hogy aztán ártatlan képpel közölje, ő csak tisztességes akar lenni vele! Majd én megtanítalak a tisztességre, gondolta a bejárat felé masírozva, anélkül hogy egyetlen további pillantásra is méltatta volna a fiút.

De amikor a szobájába ért, tehetetlenül a földre roskadt, és a keze közé temette az arcát. Gyűlölte Atlast azért, amit vele tett. Bántani akarta, bántani őt és azt az ostoba tyúkot, aki iránt holmi gyengéd érzelmeket táplált!

Leda hirtelen rádöbbent, hogy a leghatékonyabb fegyverét még fel sem használta. Halkan motyogva egy új flikket fogalmazott Nadiának. Tévedtél. Atlas épp most árulta el, hogy szerelmes valakibe. Találd ki, hogy ki az, különben repülsz!

Egy pillanattal később egy üzenet villant fel a látóterében. Nem számított ilyen gyors válaszra. Elkéstél. Dobtam az ügyet.

Ledában felment a pumpa. Senki sem mondhat nekem nemet. Most nem!

Mintha az előbb épp te akartál volna kirúgni. Az biztos, hogy ember legyen a talpán, aki képes a hangulatingadozásaiddal lépést tartani.

Te kis…

Bocs, de egyszer s mindenkorra végeztem veletek, szakította félbe Nadia, és a kapcsolat hirtelen megszűnt, ahogy Nadia végleg letiltotta.

Ledának fogalma sem volt róla, hogy a hacker mit érthetett az alatt, hogy „veletek”, de különösképpen nem is érdekelte. Úgy érezte, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene. Egyik pillanatról a másikra minden a darabjaira hullott. Elvesztette a legjobb barátnőjét, aztán Atlast, és most mindennek a tetejébe még Nadia is… istenem, csak arra vágyott, hogy beszélhessen valakivel… nem is szólva arról a sok furcsaságról, amit mostanában az apja művelt… Leda úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított állat, a pánik kezdett elhatalmasodni rajta. Gondolkodj, mondogatta magában, de az agyára sűrű tejfehér köd telepedett. Lehunyta a szemét, és reszketve nagy levegőt vett.

Nem bírta tovább.

Behívta a Rossnak megírt üzenetet, mely még mindig ott várakozott a levelesládájában, és egy biccentéssel az útjára engedte. Én vagyok. Mid van?