Leda

Ahogy a helikopter átrepült az East River felett, és Manhattan körvonalai lassan kirajzolódtak, Leda Cole előrehajolt, és arcát a flexiüveghez nyomta, hogy jobban lásson.

Mindig volt valami varázslatos abban, mikor az ember először pillantotta meg a várost. Kiváltképp most, ahogy a délutáni napsütés a Torony felsőbb szintjeinek ablakait szikrázó ragyogásba vonta. A gigászi neokróm felület alatt Leda megannyi színes fényfoltra lett figyelmes, a hatalmas sebességgel fel-alá suhanó liftek, akár tucatnyi lüktető véna, rendíthetetlen szorgalommal pumpálták a vért a város ereibe. Olyan, mint mindig, gondolta, elképesztően modern, és mégis valahogy időtlen. Leda megszámlálhatatlanul sok képet látott a régi New York-i felhőkarcolókról, azokról, amikre az emberek oly édes, romantikus nosztalgiával emlékeztek. De a Toronnyal összevetve, egytől egyig mind silány volt, és otromba.

– Örülsz, hogy újra itthon vagy? – vetett egy óvatos oldalpillantást Leda felé a gép túloldaláról az anyukája. Leda kurtán biccentett, ennél részletesebb válaszra nem fecsérelte az energiáit. Mióta reggel elmentek érte a rehabra, alig szólt a szüleihez. Vagyis inkább mióta a júliusi incidens miatt odakerült.

– Rendelhetünk ma Miatzát? Már hetek óta csorgatom a nyálam egy dodóburgerre – szólalt meg a bátyja, Jamie, szerette volna valamivel jobb kedvre deríteni a testvérét. Leda szándékosan ügyet sem vetett rá. Jamie csak tizenegy hónappal volt idősebb nála, és az utolsó évét taposta az egyetemen, de Ledával sohasem álltak közel egymáshoz. Talán mert az égvilágon semmiben sem hasonlítottak.

Jamie-vel valahogy minden egyszerű és természetes volt, és úgy tűnt, mint aki soha nem aggódik semmi miatt. Még külsőre sem lehetett semmi hasonlóságot felfedezni köztük. Míg Leda bőre sötét volt, és anyja kifinomult ízlését örökölte, Jamie sápatagságban az apjával vetekedett, és Leda minden erőfeszítése dacára mindig úgy nézett ki, mint akit most rángattak ki a kukából. Az állán aktuálisan valamiféle drótszerű szakállborzadvány meredezett, a jelek szerint ennek a növesztésével töltötte a nyarat.

– Amit csak Leda szeretne – felelte az apjuk.

Persze, mert ha ő választhatja ki a kaját, az majd mindent jóvátesz!

– Nekem nyolc.

Leda lepillantott a csuklójára. A kezén két aprócska szúrásnyom éktelenkedett, a monitorperec áldásos tevékenységének maradványa – melyet egész nyáron viselnie kellett –, ez volt Silver Cove egyetlen bizonyítéka. A rehabilitációs intézménynek, mely természetesen hol máshol lehetett volna, mint minél messzebb az óceántól, valahol középvilágvége Nevadában.

Nem mintha Leda a szüleit hibáztatta volna. Ha anno júliusban ő élte volna azt át, amit ők, bizonyára habozás nélkül az elvonóba dugta volna magát. Mire odaérkezett, már kész idegroncs volt: dühös és hisztérikus, a XPHD-től és isten tudja, még mitől totálisan felpörögve. Majdnem egy egész napba telt, míg a tekintélyes mennyiségű intravénás nyugtató és dopamin keverék – amit a többi lány a Silver Cove-ban csak „boldogság-juice-ként” emlegetett – hatott annyira, hogy az orvosok szót értsenek vele.

De ahogy a drogok lassan kiürültek Leda szervezetéből, a sértődöttsége is múlóban volt. Helyére pedig a szégyen költözött: kellemetlen, levakarhatatlan, nyúlós-ragacsos szégyen. Hányszor megfogadta, hogy uralkodik magán, hogy soha nem lesz olyan, mint azok a szánalmas függők, akiket a suliban az egészségórai holókon mutogattak. És most mégis itt van, egy intravénás karpereccel a csuklóján.

– Minden rendben? – kérdezte az egyik nővér Leda arckifejezését tanulmányozva.

Soha ne hagyd, hogy sírni lássanak, emlékeztette magát a könnyeit visszanyelve.

– Persze – közölte meglepően higgadt hangon.

Végül Ledának sikerült valamiféle békére lelnie a klinikán: na persze nem a csapnivaló pszichiáterének, hanem sokkal inkább a meditációnak köszönhetően. Majdnem minden reggelét ott töltötte, keresztbe pakolt lábakkal, Vashmi guru mantráját ismételgetve: Tudatosan élem az életemet. Én vagyok a legnagyobb szövetségesem. Elég jó vagyok magamnak. Alkalmanként Leda kinyitotta a szemét, és a lilás füstfelhőn keresztül szemügyre vette a jógasátorban gubbasztó többi lányt. Egytől egyig mindenkinek olyan űzött kifejezés ült az ábrázatán, mintha egészen idáig hajszolták volna őket, és félnének elhagyni ezt a helyet. Én nem vagyok olyan, mint ezek, mormolta az orra alatt, majd kihúzta magát, és újra lehunyta a szemét. Neki nincs szüksége drogokra, nem úgy, mint nekik.

A helikopter már csak pár percre volt a Toronytól. Leda gyomra ettől összerándult. Vajon készen áll erre? Készen arra, hogy visszatérjen ide, és szembenézzen mindazzal, ami az összeomlás szélére sodorta?

Igaz, azért nem mindennel. Atlas például még mindig nem tért vissza.

Lehunyta a szemét, és halkan motyogva jelzett a kontaktlencséjének, hogy lépjen be az Inboxába, amit azóta nonstop csekkolgatott, mióta reggel kitette a lábát a rehabról, és a szolgáltatás újra működésbe lépett. Háromezer olvasatlan e-mail azonnali pingelésbe kezdett a fülében, meghívók és videoüzenetek özönlöttek vég nélküli sorban egymás után, akár egy kész szimfónia. A tekintélyes hangzavar furcsán megnyugtató volt.

A sor legelején egy üzenet állt Averytől: Mikor jössz vissza?

Ledát a szülei minden nyáron arra kényszerítették, hogy velük tartson a szokásos évi hazaruccanásukra Podunkba, az illinoisi isten háta mögötti semmi közepére. – De New York az otthonunk – tiltakozott Leda rendületlenül, de a szülei úgy tettek, mint akik meg sem hallották. Leda komolyan nem értette, hogy miért ragaszkodnak még mindig ahhoz, hogy minden évben visszalátogassanak oda. Ha neki sikerült volna az, ami a szüleinek – újdonsült házasként a Torony építésekor Danville-ből New Yorkba költöztek, hogy aztán lassan, de biztosan kitapossák maguknak az utat a hőn áhított legfelsőbb emeletekig –, soha nem nézett volna hátra.

A szülei mégis minden évben visszautaztak a szülővárosukba, hogy Leda és Jamie nagyszüleinél töltsék az időt, egy tökéletesen techmentes házban, ahol szójavajon és fagyasztott kaján kívül nem sok mindent találtak. Kisgyermekként Leda még szerette is ezeket a látogatásokat, izgalmas kalandként élte meg a nyaralásokat. De ahogy idősödött, egyre többször könyörgött azért, hogy itthon maradhasson. Többé már nem élvezte az unokatestvérek társaságát az ócska tucatgönceikben, és a hátborzongató, kontaktlencse nélküli pupilláikkal. De nem számított, mennyit rimánkodott, egyetlenegyszer sem sikerült elérnie, hogy ne kelljen velük tartania. Egészen mostanáig.

Visszajöttem!, válaszolt Leda fennhangon, majd egy kurta biccentéssel jelezte, hogy az üzenet elküldhető. Egy része tudta, hogy el kéne mondania Averynek Silver Cove-t: a rehabon sokat beszélgettek az őszinteségről, és hogy nyugodtan forduljanak segítségért a barátaikhoz. De a gondolatra, hogy el kell árulnia Averynek, az ujjai önkéntelenül is az ülésbe mélyedtek, és olyan erősen markolta, hogy csaknem belefehéredtek. Képtelen lett volna megtenni: képtelen lett volna felfedni a gyengeségét az ő tökéletes, legjobb barátnője előtt. Természetesen Avery tapintatosan fogadná, de Leda tudta, hogy bizonyos fokig elítélné érte, és innentől kezdve másképp nézne rá. És Leda ezt nem tudta volna elviselni.

Avery azért az igazság egy részével tisztában volt: tudta, hogy Leda a vizsgák előtt alkalmanként XPHD-t szedett, hogy fokozza mentális képességeit… És hogy néha Corddal és Rickkel, na meg a többiekkel a bandából keményebb cuccokat is kipróbált. De Averynek sejtelme sem volt arról, hogy az elmúlt év végén, az Andok után milyen rosszra fordult a helyzet – és persze fogalma sem volt az igazságról a nyárral kapcsolatban.

Megkezdték az ereszkedést a Toronyra. A helikopter egy pillanatig részegen imbolygott a hétszázadik emelet leszállópályájának bejárata előtt; a Torony körül süvítő, viharos erejű szélben, a kis repülőalkalmatosság még a stabilizátorok segítségével is rémisztően billegett a levegőben. Végül egy utolsó erőfeszítéssel nagyot lódult, és beparkolt a fedett hangárba. Leda feltápászkodott az ülésről, és lebattyogott a lépcsőn a szülei után. Az anyja már most beletemetkezett egy hívásba (valami üzletről folyt a szájtépés, ami balul sült el).

– Leda! – A következő pillanatban egy szőke ciklon száguldott felé, hogy a karjai közé szorítsa.

– Avery! – Leda belemosolygott a legjobb barátnője hajába, és óvatosan kiszabadította magát.

Hátralépett, és Averyre pillantott – majd abban a pillanatban el is bizonytalanodott. Régi komplexusai sietve újra elfoglalták jogos helyüket. Avery látványa mindig is sokkolta Leda rendszerét. Bár mindent megtett azért, hogy ez ne zavarja, időnként akaratlanul is elmerengett, hogy milyen igazságtalan is a világ. Averynek már így is tökéletes az élete – fent az ezredik emeleti luxuslakásban. Muszáj, hogy mellé még ennyire tökéletes is legyen? Fullerékat elnézve, Leda mindig ledöbbent azon, hogy Averyt az ő DNS-ükből rakták össze.

Néha szívás, ha az ember egy olyasvalaki barátnője, aki túlságosan is hibátlan ahhoz, hogy természetes módon születhessen. Leda ezzel szemben nagy eséllyel valamilyen áttequilázott éjszaka mellékterméke lehetett, a szülei egyik feledhető házassági évfordulóján.

– Nincs kedved lelépni? – kérdezte Avery esdeklő tekintettel.

De Ledát nem kellett győzködni.

– Dehogynem – vágta rá. Averyért bármit megtett volna, bár most nem kellett győzködni.

Avery megfordult, hogy megölelje Leda szüleit.

– Mr. Cole! Mrs. Cole! Isten hozta önöket itthon!

Leda figyelte, ahogy nevetve viszonozzák az ölelést, úgy nyílva ki a karjai között, akár a virágok a napsütésben. Avery varázsa elől senki sem menekülhetett.

– Elrabolhatom a lányukat? – kérdezte, és Leda szülei bólintottak.

– Köszönöm! Vacsorára hazahozom! – kiáltotta Avery, egyik kezével már Ledába is karolt, és lelkesen vonszolta maga után a hétszázadik emeleti főútra.

– Várj egy kicsit. – Avery piros rakott szoknyája és kurtára szabott felsője mellett Leda rehabbúcsúztató szerelése – farmer és egy egyszerű szürke póló – eléggé lehangolóan festett. – A buli előtt még átöltöznék.

– Arra gondoltam, hogy inkább elmehetnénk a parkba – pislogott Avery, miközben ide-oda pillantgatott, ahogy igyekezett egy lebegőt keríteni. – Egy csomóan kint vannak, és mindenki szeretne találkozni veled. Nem baj?

– Persze hogy nem – sietett a válasszal Leda, igyekezve félresöpörni a csalódottságát, hogy nem kettesben lesznek.

Kisétáltak a hangár vaskos kétszárnyú ajtaján a főútra, a forgalmas közlekedési csomópontra, mely számos háztömböt kötött össze. A fejük felett hosszan elnyúló mennyezet vidám, égszínkék színben pompázott. Leda számára ez ugyanolyan szép volt, mint bármi más, amit a Silver Cove-i kirándulások alkalmával látott. De Leda nem az a típus volt, aki a természetben kereste volna a szépséget. A szépség az a fogalom volt, amit Leda a drága ékszereknek, ruháknak és Avery arcának tartogatott.

– Szóval mesélj, milyen volt? – szegezte neki a kérdést Avery a szokásos közvetlen módján, és ráfordult a karbonalapú járdára, mely a lebegők ezüstszínű útvonala mentén haladt. Hatalmas kerekeiken henger alakú snackbotok zörömböltek végig az utcán, szárított gyümölcsöket és kávékapszulát kínálva.

– Tessék? – merevedett meg Leda.

A lebegők gyors, koordinált mozgással suhantak el a balján, akár valamiféle különös, piros és zöld színekben játszó halraj, attól függően, hogy foglaltak-e, vagy sem. Leda ösztönösen egy kicsit közelebb húzódott Averyhez.

– Illinois. Olyan rossz volt, mint szokott? – Avery tekintete elrévedt. – Lebegő rendel – suttogta, és az egyik jármű késlekedés nélkül kilőtt a társai közül.

– Egészen a parkig lebegőzni akarsz? – tért ki Leda tettetett könnyedséggel a kérdés elől.

Már el is felejtette, mennyire elképesztően sokan élnek itt – csemetéiket maguk után vonszoló szülők, kontaktlencséikbe hangosan hadováló üzletemberek, egymás kezét szorongató párocskák. A klinika szigorú csendje után egészen felszabadítólag hatott.

– Újra itthon vagy, ez különleges alkalom! – kiáltotta Avery.

Leda nagy levegőt vett, és elmosolyodott, pont mikor a lebegő leparkolt melléjük. A keskeny, kétszemélyes, tojáshéjszín plüssbelsővel felszerelt verzió a járdába rejtett antigravitációs mágneses mezőnek köszönhetően jó pár centiméterrel a föld felett lebegett. Avery elhelyezkedett Ledával szemben, és a célállomást bepötyögve útjára indította a lebegőt.

– Talán jövőre megengedik, hogy kihagyd. És akkor együtt utazgathatunk – folytatta Avery, miközben a lebegő egy jól sikerült halálugrással levetette magát a Torony egyik függőleges folyosóján. A járat falain világító citromsárga jelzőfények furcsa, groteszk mintákba rendeződve táncoltak a lány arcán.

– Talán – rántott Leda vállat. Muszáj volt témát váltania. – Egyébként baromira lebarnultál. Velence?

– Monaco. Ott vannak a világ legjobb strandjai.

– Nem jobbak a nagyid maini házánál. – Elsőévesként egy egész hetet töltöttek ott, csak heverésztek a tűző napsütésben, és titokban a nagyi különleges francia portóiját szopogatták.

– Igaz. Monacóban egyetlen helyes életmentő sráccal sem találkoztam – nevette el magát Avery.

A lebegőjük lelassult, majd a háromszázhetedikre ráfordulva, vízszintes irányba váltott. Normális esetben meggondolták volna, hogy ilyen alacsonyra jöjjenek, de a Central Park kivétel volt. Ahogy a park északkeleti felénél kijelölt megállónál leálltak, Avery Ledához fordult, tengerkék tekintete elkomolyodott.

– Örülök, hogy visszajöttél, Leda. Hiányoztál a nyáron.

– Te is – felelte Leda csendesen.

Leda követte Averyt a bejáraton át, miközben elsétáltak a híres cseresznyefa mellett, amit még az eredeti Central Parkból mentettek át. Néhány turista a fa körül felhúzott kerítésnek támaszkodva lelkesen fotózkodott, vagy a kerítésen lévő interaktív érintőképernyőt bújva a fa történetéről tájékozódott. Az eredeti parkból semmi más nem maradt, több mérföldnyi mélységben aludta örök álmát a Torony monumentális alapzata alatt.

A domb felé fordultak, Leda biztosra vette, hogy a barátai arra ejtőznek. Avery és Leda még hetedikben bukkantak rá együtt erre a helyre; egy kalandos felfedezőút során végül mindketten megállapították, hogy ez lesz a tökéletes hely arra, hogy bármikor kedvükre magukba szívhassák a fejük felett fénylő szolárlámpák ragyogó, UV-mentes sugarát. Séta közben a lábuk alatti ösvényen lágyan hullámzó spektrálfű, mentazöldből halvány levendulaszínbe váltott. A baljukon egy holografikus rajzfilmfigura rohant át a parkon, nyomában egy sor önfeledten visítozó gyerekkel.

– Avery! – Risha volt az első, aki megpillantotta őket. A rikító színű strandtörülközőkön heverésző lányok felkapták a fejüket, és integetni kezdtek. – És Leda! Mikor jöttél vissza?

Avery a füle mögé simított egy lenszőke tincset, és behuppant a csoport közepébe. Leda letelepedett mellé.

– Csak most. Egyenesen a helikopterről jövök – mondta, és előhalászta a táskájából édesanyja vintage napszemüvegét. Persze egyszerűen beállíthatta volna a lencséit fényszűrő üzemmódba is, de a napszemüveg már a védjegyévé vált. Szerette, ahogy titokzatossá tette megjelenését, elrejtette tekintetét.

– És hol van Eris? – tűnődött hangosan, na, nem mintha annyira hiányolta volna. De ha egy kis napozásról volt szó, az ember általában bízvást számíthatott Erisre.

– Valószínűleg shoppingol. Vagy Corddal van – közölte Ming Jiaozu nem várt keserűséggel a hangjában.

Leda nem felelt, bár a hír eléggé meglepte. Mikor ma reggel csekkolta a hírfolyamot, ott nem látott semmit Erisről és Cordról. Ugyanakkor ember legyen a talpán, aki képes Erisszel lépést tartani. Eris mostanra csaknem a fél osztállyal randizott már – vagy legalábbis kavart valamennyit –, lányokkal és fiúkkal egyaránt, sokukkal többször is. De Eris volt Avery legrégebbi barátnője, és mivel gazdag és befolyásos családból származott, majdnem mindent sikerült megúsznia.

– Milyen volt a nyarad, Leda? – tudakolta Ming. – A szüleiddel Illinoisban voltál, ugye?

– Ja.

– Iszonyatos lehetett, ott a semmi közepén. – Ming hangja sziruposan negédesen csengett.

– Hát, túléltem – felelte Leda könnyedén, nem ült fel a másik lány provokációjának.

Ming tökéletesen tisztában volt vele, hogy Leda mennyire utált beszélni a szülei hátteréről. Ez egy gonosz kis emlékeztető volt, hogy Leda nem ebből a világból származik, legalábbis nem úgy, ahogy a többiek. Hogy Ledáék csak hetedikben költöztek fel a középtornyi külvárosból.

– És veled mi a helyzet? – kérdezte Leda. – Milyen volt Spanyolország? Sikerült felszedned valami helyi szívtiprót?

– Nem igazán.

– Vicces. A hírfolyamon úgy tűnt, mintha szert tettél volna néhány igazán közeli barátra.

Anno a gépen, a letöltésdömping közepette, Leda kiszúrt pár képet Mingről valami spanyol sráccal, és csak a vak nem láthatta, hogy valami történt közöttük – a testbeszédük, a felvételekről hiányzó képaláírás… de legfőképpen az a pír, ami momentán igyekezett felkúszni Ming nyakára, mindent elárult.

Ming köpni-nyelni nem tudott. Leda megkockáztatott egy aprócska diadalittas mosolyt. Mikor valaki felhúzta, soha nem felejtette el viszonozni a szívességet.

– Avery – hajolt előre Jess McClane. – Szakítottál Zayjel? Nemrég összefutottunk, és elég levertnek tűnt.

– Igen – válaszolt Avery óvatosan. – Úgy értem, azt hiszem, igen. Kedvelem, de… – A hangja csüggedten elhalt.

– Ó, istenem, Avery! Egyszerűen csak tedd meg, essél túl rajta! – nyávogta Jess. A csuklóján sorakozó arany karperecek vadul szikráztak a szolárlámpák fényében. – Konkrétan mire vársz még? Vagy fogalmazzak úgy, hogy kire?

– Szállj le róla, Jess. Pont te beszélsz? – hurrogta le Leda.

Az emberek állandóan ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel kínozták Averyt, mivel más kifogásolnivalót nem találtak rajta. De Jess szájából, ha lehet, még abszurdabban hangzott, tekintve, hogy még ő is a szüzek népes táborát erősítette.

– Ami azt illeti, igen – mondta Jess sokat sejtetően.

A levegőbe egy egész kórusnyi visítás hasított: – Várj, te és Patrick? Mikor? Hol? – És Jess büszke mosolya arról tanúskodott, hogy alig várja, hogy megoszthassa a részleteket. Leda hátradőlt, úgy tett, mint aki érdeklődve hallgatja. A lányok úgy tudják, hogy még ő is szűz. Senkinek sem mondta el az igazat. Még Averynek sem. És soha nem is fogja.

Januárban történt a szokásos catyani sítúrájukon. A családjaik évek óta oda jártak síelni. Eleinte csak Fullerék és Andertonék, aztán miután Leda és Avery ilyen jó barátnők lettek, már Cole-ék is csatlakoztak. Az Andok volt a föld utolsó természetes síparadicsoma; manapság már az Alpok és Colorado büszke magaslatai is csupán a hóágyúkra szorítkozhattak. Kizárólag Chilében, az Andok legmagasabb csúcsain maradt még annyi természetes hó, amiben valóban lehetett síelni.

A túra második napján mindannyian elmentek drónsíelni – Avery, Leda, Atlas, Jamie, Cord, sőt még Cord bátyja, Briece is. Miután levetették magukat a sídrónjaik pótüléseiről, a friss hóra huppanva a fák között észvesztő sebességgel cikáztak a gleccser széle felé, de mielőtt közelebbi ismeretséget köthettek volna a szakadékkal, sietve behívták a drónjaikat. Leda nem volt olyan jó síelő, mint a többiek, de felfelé menet bekapott egy adrenalindrazsét, amitől mindjárt jobb kedve kerekedett (majdnem olyan jó, mint mikor az anyjától sikerült valami valóban ütős cuccot elcsórnia). Követte Atlast a fák között, és miközben mindent megtett, hogy tartsa a tempót, élvezettel adta át magát az érzésnek, ahogy a szél a szintetikus overalljába tépett. Semmi mást nem lehetett hallani, csak a ropogós havon sikló lécek tompa csikorgását, alattuk végtelen űr tátongott. Hirtelen ráeszmélt, hogy milyen veszélyes játékot űznek a sorssal – az égbolt határtalan peremén, egy gleccser tetején szelik a papírvékony légréteget.

És ekkor Avery hirtelen felsikoltott.

Ezután minden olyan gyorsan történt. Leda kesztyűs kezével hasztalan igyekezett megnyomni a piros vészjelző gombot, hogy magához rendelje a drónját, amikor pár méterrel odébb Averyt már fel is lapátolták. Az egyik lába természetellenes szögben állt ki a hóból.

Mire Leda visszaért a szálloda luxuslakosztályába, Averyt már hazaindították egy repülővel. Helyre fog jönni, biztosított mindenkit Mr. Fuller. Mindössze a térdét kellett újrarakni, de az apja ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen New Yorkban lássák el. Leda tudta jól, hogy ez mit jelent. Avery a műtét után rögtön Mr. Everett Radsonhoz fog kerülni, aki mikrolézeres kezelést hajt végre rajta. Isten ments, hogy a tökéletes testén bármilyen sérülésnek a legbolhafingnyibb mementója is maradjon!

Ugyanaznap késő este a fiatalok a teraszon terpeszkedő forró jakuzziban gyűltek össze, emberes mennyiségű jéghideg krémlikőrt adogattak körbe, és Averyre, az Andokra, valamint a hóra koccintottak, mely utóbbi hatalmas pelyhekben szállingózni kezdett. Ahogy a havazás egyre jobban rákezdett, a többiek végül duzzogva visszavonulót fújtak, és szép sorjában elmentek aludni. De Leda, aki Atlas mellett ült, nem moccant. A fiúnak hasonlóképpen nem akaródzott indulnia.

Leda évek óta sóvárgott Atlas után, mióta csak Averyvel barátok lettek. Mióta először találkozott a fiúval, aki véletlenül rájuk nyitott, amint épp teli torokból Disney-dalokat énekeltek, és Leda zavarában egyből rákvörös lett. De Leda soha nem gondolta komolyan, hogy valaha is esélye lehetne nála. Atlas két évvel volt idősebb, ráadásul Avery bátyja volt. Egészen mostanáig nem is remélte… Egészen mostanáig, mikor mindenki sorban egymás után kikászálódott a forró dézsából, és Ledában felmerült a gondolat: ezúttal valóban lehetséges volna, hogy… A lába finoman Atlas testéhez súrlódott, és abban a pillanatban minden érzéke kiélesedett, az egész bal oldala csupa libabőr lett.

– Kérsz még? – dörmögte Atlas, mikor átadta az üveget.

– Kösz. – Leda kényszerítette magát, hogy elszakítsa a tekintetét a fiú szempilláiról, melyekre a hópelyhek apró átlátszó csillagokként telepedtek. Nagyot kortyolt a likőrből. Édes volt, akár a legfinomabb desszert, és a torkát égető érzéstől eltekintve bársonyosan simogatta a nyelvét. Érezte, hogy szédeleg, a forró víztől és Atlas közelségétől a feje kábán rótta a köröket. Talán az adrenalindrazsé még nem ürült ki teljesen a szervezetéből, vagy pusztán a saját határtalan izgalma volt az, ami ilyen furcsán vakmerővé tette.

– Atlas – szólalt meg lágyan. Mikor a fiú felvont szemöldökkel felé fordult, Leda előrehajolt, és megcsókolta.

Egy pillanatnyi habozás után Atlas visszacsókolta, kezével a lány hópelyhekkel hintett dús fürtjeibe túrt. Leda egyszeriben minden időérzékét elvesztette. Valamikor a bikinifelsője is hogy, hogy nem lecsúszott, és a bugyija sem késlekedett sokat – nos, nem mintha ezeken kívül túl sok mindentől megszabadulhatott volna –, majd hallotta, ahogy Atlas ezt suttogja: – Biztos vagy benne? – Leda bólintott, a szíve vadul kalapált. Hát persze hogy biztos benne! Még soha életében nem volt biztos ennyire semmiben.

Másnap reggel majdhogynem szökdécselve tette meg az utat a konyháig, a haja még mindig nedves volt a fürdő forró gőzétől, és Atlas érintésének emléke oly kitörölhetetlenül vésődött a bőrébe, akár egy tetoválás. De Atlasnak csak a hűlt helyét találta.

A fiú az első géppel visszatért New Yorkba. Hogy meglátogassa Averyt, világosította fel az apja. Leda szenvtelen arccal bólintott, de hányinger kerülgette. Nagyon is tisztában volt az igazsággal. Tudta, hogy Atlas miért ment el. Miatta. Őt akarta elkerülni! Rendben, gondolta, és a fiú váratlan távozása miatt inkább dühös volt, mint szomorú. Majd ő megmutatja neki! Téved, ha azt hiszi, hogy őt érdekli!

Leda pechére a történtek után nem nyílt rá alkalma, hogy Atlas szemébe nézzen. A fiú a hét második felében sem hallatott magáról, pedig akkor kezdődött az utolsó év tavaszi szemesztere. Avery családja eszelős keresésébe kezdett. A kutatás azonban néhány órán belül véget is ért, mikor a szülei megtudták, hogy jól van.

Most, csaknem egy évvel később, Atlas eltűnése már lerágott csont volt. A szülei társaságban nevetve azzal ejtették a témát, hogy fiatalság bolondság: Leda számtalan koktélpartin hallotta őket vidáman hangoztatni, hogy a fiuk egy évet kihagy, hogy egy kicsit utazgathasson, és hogy ez eleve az ő ötletük volt. Ez volt a Fuller szülők verziója, amihez foggal-körömmel ragaszkodtak. De Avery elárulta Ledának az igazat. Fulleréknak halvány sejtelmük sem volt, hogy a kicsi fiuk merre járhat, és hogy mikor fog hazajönni – már ha egyáltalán hazajön valamikor. Atlas ugyan rendszeresen felhívta Averyt, hogy hírt adjon magáról, de a tartózkodási helyét mindig csak nagy vonalakban írta le, ráadásul egyébként sem telt bele sok idő, hogy ismét továbbálljon.

Leda soha nem beszélt Averynek arról az éjszakáról az Andokban. Nem tudta, hogy Atlas eltűnésének fényében hogyan hozakodhatna vele elő, és minél tovább tartotta titokban, annál nehezebb lett volna elmondania. A tudat, hogy az egyetlen fiú, aki után valaha is érdeklődött, szó szerint világgá ment, miután lefeküdt vele, fájó sebként égette. Leda megpróbált továbbra is haragudni rá; a harag még mindig biztonságosabbnak tűnt, mint hogy átadja magát a fájdalomnak. De még ez a rendíthetetlen düh sem volt elég ahhoz, hogy elnyomja azt a borzalmas fájdalmat, amely átjárta a szívét, valahányszor a fiúra gondolt.

Amiért végül is a rehabon végezte.

– Leda, eljössz velem? – Avery hangja zökkentette ki a gondolataiból. Leda zavartan pislogott. – Apu irodájába, hogy elhozzunk valamit – ismételte meg Avery.

A szeme jelentőségteljesen elkerekedett; Avery apukájának az irodája volt a jelszó, amit már évek óta használtak, mikor valamelyikük váratlanul le akart lépni.

– A faterod erre nem küldöncbotokat használ? – csivitelte Ming.

Leda ügyet sem vetett rá.

– Persze – mondta Averynek, majd felállt, és lesöpört pár fűszálat a nadrágjáról. – Mehetünk.

Integetve búcsút vettek, és megindultak a legközelebbi állomás felé, ahonnan a C járat hosszú, függőleges oszlopa felfelé indult. Az oldalfalak átlátszóak voltak; Leda tisztán látta, ahogy egy csapat idősebb nő fejüket összedugva bőszen pletykálkodik, és egy kiskölyök teljes átéléssel piszkálja az orrát.

– Atlas múlt éjjel pingelt nekem – suttogta Avery, ahogy beléptek a felfelé induló járat peronjára.

Leda megmerevedett. Jól tudta, hogy Avery már régóta nem szól a szüleinek Atlas hívásairól. Azt mondja, csak felizgatná őket vele. Ugyanakkor volt valami bizarr abban, hogy Avery senki mással nem osztotta meg ezeket az infókat, csak vele.

Másfelől viszont Avery mindig is egyfajta furcsán oltalmazó magatartást tanúsított Atlasszal szemben. Bármikor, ha Atlas randizott valakivel, Avery továbbra is barátságosan viselkedett, de ebbe a kedvességbe egy leheletnyi távolságtartás vegyült – mintha csak nem helyeselné a dolgot, vagy úgy vélné, hogy Atlas hibát követ el. Leda azon tűnődött, hogy ennek vajon köze lehet-e Atlas adoptálásához. Avery talán azon aggódik, hogy az átélt borzalmak miatt Atlas érzékenyebb lett másoknál, és ezért akarja ösztönösen megvédeni.

– Tényleg? – kérdezte, és igyekezett uralkodni a hangján. – És rájöttél, hol lehet?

– Elég nagy volt a háttérzaj. Valószínűleg valami bárból hívhatott. – Avery vállat volt. – Te is tudod, milyen.

Nem, ami azt illeti, gőzöm sincs róla. Talán ha megértené Atlas viselkedését, a saját kusza érzéseivel is képbe jöhetne. Gyengéden megszorította a barátnője kezét.

– Egyébként meg – tette hozzá Avery tettetett vidámsággal – hamarosan úgyis hazajön. Ha majd készen áll rá, nem igaz?

Reménykedő tekintettel nézett a barátnőjére. Egy pillanatra Ledának az az érzése támadt, hogy Avery mennyire hihetetlenül emlékezteti Atlasra. Igaz, hogy vér szerint nem voltak testvérek, de mégis mindkettejükben megvolt az az átható, szinte fehéren izzó, intenzív tekintet. Mikor teljes figyelmükkel koncentráltak valakire, az olyan vakító volt, mintha az ember egyenesen a napba nézett volna. Kényelmetlenül feszengeni kezdett.

– Persze – felelte. – Nemsokára hazajön.

Magában imádkozott, hogy nehogy igaz legyen, ugyanakkor önkéntelenül is arra gondolt, hogy bárcsak így lenne.