Rylin

Rylin a monovasúti snackfaló pultja mögött ácsorgott, nem tudván, hogy több mérfölddel a feje felett az összes plafonburzsuj csemete lázasan készülődik Eris Dodd-Radson különlegesnek ígérkező partijára. A bulira, amit Avery Fuller rendez a barátnője tizennyolcadik születésnapjára. De még ha Rylin tudott is volna róla, ezek a nevek akkor sem mondtak volna neki semmit. Egy dolgot viszont biztosan tudott: túlságosan is korán volt még, hogy egy ilyen borongós szombat reggelen ébren legyen.

És most mégis itt van, egy olyan helyen gályázik, ahol egyre rosszabbul érzi magát. Már ha ez egyáltalán lehetséges.

Rylin egész héten Cordnál dolgozott. Azután, hogy majdnem lebukott, és a rákövetkező csók után – amit tényleg ki kéne már vernie a fejéből – nem nyúlt le több Suttogót. Ennek ellenére minden reggel kötelességtudóan beteget jelentett a monovasútnál, majd sietett, hogy felérjen Andertonékhoz. Chrissának és Hiralnak azt mondta, hogy a pénz miatt jár oda – melynek segítségével valóban sikerült rendeznie az utolsó havi elmaradt lakbérüket, és végre egy szusszanásnyi időre fellélegezhettek a kilakoltatás állandó réme alól. Hiralnak még mindig nem sikerült elpasszolnia a Suttogókat, legalábbis Rylinnak ezt mondta. Rylint nem igazán érdekelte. Egy része azt kívánta, bár sosem vette volna el.

Ugyanakkor, ha őszinte akart lenni önmagához, nem a pénz volt az egyetlen, ami maradásra bírta. Cord szintén komoly szerepet játszott benne. Valami megváltozott köztük, valami ki nem mondott és zavarba ejtő, ami Rylint kíváncsivá tette. Cord délutánonként mindig korábban jött haza, és mielőtt Rylin hazaindult volna, pár percig kellemesen elbeszélgetett vele, változatos kérdésekkel bombázva a családjáról, a monovasutas munkájáról, és hogy miért hagyta ott az iskolát. Még több Gumibrumit hozott, és rendre kint hagyta a pulton. Egyszer Rylin azon kapta, hogy a kanapén heverészve Cord olyan szomorkásan vágyakozó mosollyal figyelte, amilyet akkor látott rajta utoljára, mikor a családi holovideókat nézte. Csak mikor Briece is otthon volt, akkor változott meg, mintha a bátyja jelenlétében másnak akarta volna beállítani magát. Alig várom, hogy végre lelépjen, Rylin azon kapta magát, hogy folyton ez jár a fejében; de persze ez mit sem számított volna, ha Briece elmegy, neki sem lesz többé munkája.

Aztán tegnap Buza – a főnöke a snackfalóban – azzal hívta fel Rylint, hogy nem fogad el több igazolást, nem számít, mit karattyol a gyógyperece. – Választhatsz, vagy a kórházba vonszolod el a csinos kis hátsódat, vagy ide! – üvöltötte, és bontotta a beszélgetést. Rylin üzent Cordnak, hogy nem tud többet menni, és a szívét furcsa csalódottság öntötte el.

Most pedig itt van, visszatért a büdös, lehangoló valóságba. Így lesz a legjobb, győzködte magát. Jobb, ha most eljön, míg megvan a monovasutas munkája, mint hogy akkor rúgják ki, mikor Briece elmegy, és nem lesz hová mennie.

– Myers! Mintha élnél! – vakkantott rá Buza, mikor elsétált mellette.

Rylin összeszorította a száját, és nem szólt semmit. Egy monovasút épp most futott be az állomásra. Rylin még egy utolsó pillantást engedélyezett magának az ablakon át a távoli falon túlra, aztán kihúzta magát, és felkészült a szokásos szombat reggeli csúcsra.

Utálta a hétvégéket, mikor a tömeg jelentős részét a turisták tették ki. Hétköznap legalább a napi ingázók mindig tudták, hogy mit akarnak, egyből rendeltek, és a sor gyorsan haladt. Sőt néha még egy kis borravaló is csurrant-cseppent, mert ezek az utasok ismerték őt, és visszajártak hozzá. A turisták képesek voltak percekig tökölni a rendeléssel, kismillió kérdésük volt, és soha nem adtak borravalót. És persze, ki is lett volna az első csapat, aki a túlzsúfolt vonatról célba vette a büfét? Egy rémes I Love NYC-os egyenpólóban feszítő család, aminek a közepén a Torony giccses sziluettje meredezett. Mialatt a két gyerek vérre menő csatát vívott az egy darab megmaradt banános-mogyorós muffinért, amit az anyjuk beígért nekik, a nő azzal fárasztotta Rylint, hogy szabályos kiselőadást tartott a coffeeccinójába kerülhető hab hajszálpontos mennyiségéről.

A következő vásárlók sem maradtak el sokkal mögöttük. Néha Rylin azon töprengett, hogy vajon megfordul-e időnként a vásárlók fejében, hogy ő is emberi lény, és nem valamiféle robot. Cord egyszer rá is kérdezett, hogyhogy van még a munkája, és nem robotokat alkalmaznak itt is, mint a fenti állomásokon.

– Mert olcsóbb vagyok, mint egy robot – felelte Rylin az igazságnak megfelelően.

Miután kiszolgált egy idősebb öregurat egy csomag almaszirommal, automatikusan a következő vásárlóhoz fordult, hogy mit szeretne. De mikor megpillantotta, hogy ki áll ott, a torkán akadt a szó.

– Be kell valljam, hogy itt még nem jártam – mondta Cord, aki olyan lazán támasztotta a pultot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Mit ajánlasz?

– Tudod, itt minden szar – nyögte Rylin, csak félig-meddig észlelte, hogy mit mond. Már azt is nehéz volt elképzelnie, hogy Cord egyedül képes eljutni egy monovasút-állomásra, nemhogy pontosan emlékezzen rá, melyiken dolgozik.

– Igen, én is így hallottam. – Cord szeme derűsen csillogott. – De szeretnék beszélni azzal a lánnyal, aki itt dolgozik, és ha ehhez vennem kell valami szart, hát legyen.

– Myers! – üvöltött ki Buza a hátsó helyiségből, igyekezvén átküzdeni magát egy zsák baconos csipszen. – Vége az enyelgésnek!

Rylin az ajkába harapott, hogy ne kelljen válaszolnia. Visszafordult Cordhoz, a hangjában feszültség vibrált:

– Úgy tűnik, haladnunk kell. Szóval, mit adhatok? – kérdezte, miközben még mindig sejtelme sem volt róla, hogy Cord mit keres itt.

– Amit a legtovább tart elkészíteni – felelte Cord Buzára pillantva, aki összevont szemöldökkel figyelte őket.

Rylin nekiállt, hogy elkészítsen egy tejszínhabos mogyorós frappét, belezúdította a hozzávalókat a robotgépbe, és a leghangosabb fokozatra állította.

– Szóval, itt történik a varázslat – nyugtázta Cord a turmixgép fülsüketítő zúgása alatt, és visszaereszkedett a sarkára.

– Cord, miért vagy itt? – szegezte Rylin egyenesen Cordnak a kérdést.

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy hiányzott, ahogy takarítasz?

– Mi van a régi bejárónőiddel?

– Ők nem olyan szórakoztatók, mint te.

– Cord…

– Nincs kedved ellógni? – kérdezte.

– Azt hittem, Briece már elutazott. – Levette a turmixgépet a tartály alapjáról, és belelöttyintette a krémes folyadékot egy förtelmes, sárga smiley arccal ékesített fehér habgumi pohárba.

– Én nem a takarításról beszélek – pontosított. – Épp egy izgalmasnak ígérkező kaland elé nézek, és szeretném, ha te is velem tartanál.

– Nem tudom. – A Cord mögött várakozó sor kezdett egyre hangosabb és türelmetlenebb lenni. – Tizenöt ND – mondta Rylin, és Cord elé csúsztatta a frappét.

– Ha velem jössz, ígérem, hogy még ezt a gusztustalan löttyöt is legyűröm, amit rám sóztál – mondta Cord, miközben felpillantott a retinaszkennerre, és egy bólintással megerősítette a vásárlást.

– Myers! – bömbölte Buza. – Nincs lazsálás odakint!

Ez volt az utolsó csepp. Rylin dühödten megpördült, és csípőre tett kézzel megállt az ajtóban.

– Tudod, mit? – robbant ki belőle. – Nem érzem valami jól magam. Azt hiszem, túl korán jöttem vissza dolgozni. Talán mert a főnököm állandóan csesztetett, hogy ha nem jövök vissza, kiteszi a szűrömet – felelte mérgesen.

Buza döbbent képpel nézett föl, vaskos felső ajka fölött gusztusosan szétkent baconos chilipor csillámlott.

– Ha most elmész, ki vagy rúgva! – fenyegetőzött.

Rylin egy teátrális mozdulattal letépte magáról a névtáblát.

– Akkor örültem a szerencsének – közölte, és a földre hajította.

– Tűnjünk el innen – mondta Cordnak, ahogy kiviharzott a személyzeti bejáraton, jót mulatva azon, hogy Buzának most egyedül kell megbirkóznia a feldühödött vásárlókkal. Istenem, milyen felszabadító érzés! Azóta fantáziált arról, hogy kilép, mióta először betette ide a lábát. Tudta, hogy holnap ezt nagyon meg fogja bánni – mikor majd új munka után kell néznie –, de per pillanat csak mélységes elégedettséget érzett.

– Fenékig! – mondta Cord, és nagyot hörpintett a jéghideg, szirupos masszából. Egy kedélyes pillanatig csaknem fuldokolni kezdett, de végül sikerült lenyelnie a kortyot. Rylin képtelen volt megállni, hogy el ne nevesse magát, már-már hisztérikus kacagás szakadt fel belőle.

– Hová megyünk? – kérdezte, miközben Corddal együtt felszálltak a Toronyba tartó monovasútra.

– Arra gondoltam, hogy megebédelhetnénk – felelte. – Éhes vagy?

Rylin összevont szemöldökkel Cordra pillantott, de ez egyszer nem úgy tűnt, mint aki ugratni akarja.

– Még csak délelőtt tíz van – mutatott rá.

Cord arcára széles vigyor telepedett.

– Ott nem, ahová megyünk.

Rylin egészen addig nem tudta hová tenni a dolgot, míg ki nem szálltak a Központi pályaudvaron, a Torony keleti részén hatemeletnyi magasságban terpeszkedő közlekedési csomópontnál. Hagyta, hogy Cord levezesse az ikonikus márvány lépcsősoron, melyet még az eredeti Központi pályaudvar megmaradt darabjaiból faragtak ki, végig a megszámlálhatatlanul sok monovasút és felvonó mellett, az állomás legtávolabb eső zugáig.

– Várj – mondta, mikor a szemében a megértés szikrája csillant –, ugye te most nem… én nem…

– Túl késő, a vonatunk mindjárt indul – ellenkezett Cord, maga után vonszolva a Hypercső Peronon egy áramvonalas, töltény alakú vákuumvonatba, amely felett a „Paris Gare D’Ouest” felirat villogott. Rylin engedelmesen követte, túlságosan is le volt döbbenve ahhoz, hogy tiltakozzon. A kocsi belseje négy ülésből állt, a terebélyes, sötétlila színben játszó, fekvő pozícióba dönthető ülések külön, saját bejáratú némítófallal rendelkeztek.

– 1-A és 1-B, ezek mi leszünk – mondta Cord, mikor ráakadt a sorukra.

Rylin megvetette a lábát a folyosón.

– Cord, ezt nem fogadhatom el. Ez túl sok. – Sejtelme sem volt, hogy mennyibe kerülhet egy jegy a vákuumvonat első osztályára, de volt egy olyan érzése, hogy nem is akarja tudni.

– Helyezd magad kényelembe. – Cord lezuttyant az ablak melletti székre. – Ha nem akarsz jönni, ne gyere. Én így is, úgy is elmegyek Párizsba. De jobb, ha sietsz a döntéssel – tette hozzá, ahogy a kivetítőn megindult a visszaszámlálás –, mert kilencven másodperc múlva a vonat már mélyen az Atlanti-óceán alatt lesz, ezerkétszázötven kilométer per óra sebességgel repesztve Európába.

Rylin megfordult, készen arra, hogy leugorjon a peronra, és elfelejtse ezt az egész őrült napot. Talán még Buzához is elmehetne, és visszakönyöröghetné magát. De valami megállította. A tekintete megbűvölten tapadt a képernyőre, ahogy a visszaszámláló egy perc alá esett. Aztán döntött, megpördült, és visszament az első sorba.

– Cseréljünk helyet.

– Tudod, a cső falától eltekintve, az ablakból nincs túl sok látnivaló – mondta Cord, mialatt fürgén kikapcsolta a mágneses biztonsági övét, és feltápászkodott, hogy átüljön a folyosó melletti ülésre.

– Az alagút nem érdekel. De az első pillanattól fogva látni akarom, mikor Párizs feltűnik – felelte Rylin az ülésbe telepedve, miközben a vonat fokozatosan gyorsítani kezdett.

A több mint négyórás út gyorsabban eltelt, mint azt Rylin gondolta volna. Cord rendelt maguknak croissant-t és tejes kávét, és Rylin végignézett egy 2D-s francia filmet, amiről ha akarta volna se tudta volna nagyon megmondani, hogy miről szólt, valami nagy orrú francia fickóról, aki halálosan beleszeretett egy sötét hajú nőbe.

– Átállíthatod angolra is – suttogta Cord, de Rylin leintette. Szerette a francia nyelv lágy hangzását, ahogy puhán és édesen simogatta a dobhártyáját. Olyan érzés volt, mintha mézet nyalogatna az ember.

Mikor újra a felszínre emelkedtek, és feltárult előttük a festői francia vidék, Rylin az ablaknak préselte az orrát, igyekezve magába inni minden részletet. Ez az egész olyan valószerűtlennek hatott. Bárcsak anyu is láthatná, gondolta szomorkásan. Ő sem hinne a szemének.

– Most hová? – kérdezte Cord, mikor végre leszálltak a vonatról, és végighaladtak a turistákat ellenőrző bioszkenneren, ami mielőtt továbbengedte volna őket, sebtében összevetette a retinájukat a biometrikus útlevelükben kódolt profiljukkal. A késő délutáni napfény beragyogta az ódon hangulatot árasztó, patinás utcákat.

– Az Eiffel-toronyhoz – felelte Rylin automatikusan, miközben megérintette a nyakláncát.

– Egyik toronyból a másikba. Látom, nem tudsz elszakadni tőlük – ugratta Cord, de Rylin önkéntelen mozdulata nem kerülte el a figyelmét.

A párizsi utcákat nem túrták fel, és nem hálózták be a burkolatba rejtett elektromágnesek – melyek jóvoltából a lebegők közlekedni tudtak –, így Rylinék egy igazi automobilos taxiba szálltak, és azzal zötykölődtek végig a vicces, régi macskaköves utakon az Eiffel-toronyig.

Épp időben érkeztek, hogy megmásszák a lépcsőket. Az utolsó szakaszon Rylin úgy ugrált fel, akár egy kisgyerek, és lihegve megállt a legfelső szinten. Az alattuk elterülő utcákra különös félhomály ereszkedett, varázslatos alkonyi fénybe vonva a várost.

– Olyan, mint amilyennek elképzelted? – kérdezte Cord a háta mögé lépve.

Rylin az iskolai könyvtárban kikölcsönözhető virtuális valóság szemüvegekre gondolt, a megannyi délutánra, amit sorban állással töltött, csak hogy újra átélhesse az Eiffel-torony-szimulációt. Annyiszor kipróbálta már, hogy mostanára az egészet kívülről fújta. Rylin ujjai a több évszázadnyi emberkéz koptatta korlátra fonódtak, és a száján keresztül mélyen magába szívta a hűvös párizsi levegőt, hogy ilyenformán is megízlelje azt.

– Sokkal jobb. Ez egyszerűen… meseszép – suttogta a nap utolsó sugarait figyelve, ahogy lágyan bearanyozták a Sacré Cœur fehér épületét.

Az utcákon, férfiak és nők, tülkölő elektromos autók színes kavalkádja örvénylett, minden olyan vidáman kaotikus és vibráló volt, semmi sem emlékeztetett a toronybéli optimalizált utak monotonságára.

– Az – felelte Cord halkan, és le nem vette a szemét Rylinról.

Egészen délután hatig bóklásztak a kovácsoltvas építményben, aztán elindultak a folyó mentén lefelé a Saint-Germain-des-Prés negyedbe. Tucatnyi vattacukor- és cukormázillatú apró pékség mellett haladtak el, ahol Rylin folyton meg akart állni, hogy Chrissának ajándékot vegyen.

– Tudok egy jobb pékséget – hajtogatta Cord eltökélten, továbbvezetve a lányt a szélfútta macskaköves utcákon.

Végül aztán az egyik sarkon lecövekeltek egy jellegtelen kék ajtó előtt. Rylin lihegve belépett. Egy parányi kávézóban találta magát, a helyiséget ízléses, antik tükrök és arany leveleket mintázó tapéták ékesítették.

– Bonsoir, monsieur, mademoiselle! – köszöntötte őket a fehér kesztyűs főpincér. – Isten hozta önöket a Café Paris-ban!

Rylin elképedve nézett Cordra.

– Honnan tudtad?

– Te mondtad, emlékszel?

Követték a pincért az ebédlőhelyiségbe, ahol – köszönhetően a szabad szemmel észrevehetetlen mikrolebegőknek – a levegőben több száz sárgaréz gyertyatartó függött, meghitt fényárba vonva a szobát. A melegen pislákoló fényben a számtalan aranytányér és kristály pezsgőspohár, és persze a vendégek nyakán és csuklóján díszelgő ékszerek szikrázva tündököltek. A sarokban egy gazdagon díszített hegedű játszott magában. Rylin tudta, hogy a vonó csak a kellő hatáskeltés miatt jár fel-alá rendületlenül – a zene valójában a helyiségben elrejtett, miniatűr nagyfrekvenciájú hangszórókból jött –, de akkor is varázslatos volt nézni.

Talán egy kicsit túlságosan is varázslatos, gondolta, ahogy váratlanul bekapcsolt agyának racionális féltekéje. Hirtelen rémesen naivnak érezte magát, mikor ráeszmélt, hogy késő este van, és ő képes volt a világ másik felére elutazni egy fiúval, akit még csak alig ismer. Magában gyors fejszámolást végzett, hogy Cord ma mennyi pénzt költhetett el, és az émelygés kerülgette. Vajon mit vár tőle cserébe?

– Cord, miért csinálod ezt az egészet?

– Mert akarom. Mert megtehetem.

Egy üveg pezsgőért intett, majd elkezdte megtölteni Rylin poharát, de a lány nem hagyta ilyen könnyen eltéríteni magát. Eszébe jutott Briece, mikor a fiú azt ecsetelte, hogy Cord ízlése milyen javuló tendenciát mutat. Hogy Rylin „még az előzőnél is jobb”.

– Ha azt hiszed, hogy ezért az egészért most le fogok feküdni veled, csúnyán melléfogtál. – Megfogta a szalvétáját, melynek okosszálai farmerje levendulaszínű árnyalatához idomultak, és hátratolta a székét, hogy felálljon.

– Istenem, Rylin, remélem, ezt nem gondoltad komolyan – felelte Cord, és Rylin egy kissé megenyhülve visszaült. Cord fülig érő szájjal elvigyorodott. – Ígérem, ha valaha is lefekszel velem, az nem ezért az egészért lesz – ismételte meg a lány szavait, miközben kezével körbemutatott –, hanem mert képtelen leszel visszafogni magad. Mert annyira ellenállhatatlanul jóképű és szellemes vagyok.

– Na persze – felelte Rylin faarccal. – Az a sziporkázó szellemességed az, amitől néha a plafonra mászok.

– Ha túl messzire mennék, kérlek, feltétlenül keverj le nekem egyet.

Rylinból kitört a nevetés.

– Ha felteszek neked egy kérdést, megígéred, hogy őszintén válaszolsz rá? – Cord hangja olyan fesztelennek hangzott, mint mindig, de Rylin érezte, hogy ezúttal komolyan gondolja.

– Csak ha te is válaszolsz az enyémre.

– Ez így fair. – Cord a könyökére támaszkodott, és a flancos környezettel mit sem törődve feltűrte az ingujját, felfedve az alkarját borító sötét szőrszálakat. – Mire vágysz a legjobban?

– Hogy boldog legyek – mondta Rylin gondolkodás nélkül.

– Ez egy kitérő válasz. Persze hogy boldog akarsz lenni. Mindenki boldog akar lenni – legyintett Cord. – Talán jobb, ha így teszem fel a kérdést: Mi tesz téged boldoggá?

Rylin elgondolkodva forgatta a pezsgőspoharat az ujjai között, igyekezve időt nyerni. Hirtelen rádöbbent, hogy már fogalma sincs róla, mi teszi boldoggá.

– Miről szoktál álmodozni? – próbálkozott Cord újra, látva a habozását.

– Ez könnyű. Az anyukámról.

– Arról, hogy életben van?

– Igen.

Cord bólintott.

– Erről én is szoktam ábrándozni – mondta csöndesen, olyan komoly arccal, amilyennek Rylin még soha nem látta ezelőtt.

– Most én jövök. – Rylin igyekezett témát váltani. Végül is Párizsban voltak. – Hová mentél, mikor lógtál az iskolából? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Ejha… honnan tudod, hogy lógtam? – vágott vissza élesen.

– Jó megfigyelő vagyok. Na, gyerünk, most rajtam a sor, emlékszel?

Cord megcsóválta a fejét, magában keserűen elmosolyodott. – Sajnálom, de erre nem válaszolhatok. Kérdezz valami mást.

Rylint még mindig furdalta a kíváncsiság, de nem erőltette.

– Mit csináltál volna, ha nem jövök el?

– De hát eljöttél. Mi értelme hipotéziseket gyártani?

– De mi lett volna, ha mégsem jöttem volna el? – makacskodott.

– Gondolom, megpróbáltam volna visszaváltani a jegyeket. Vagy eljöttem volna egyedül. Most már soha nem tudhatod meg. Végül is valakinek meg kellett venni azokat a fánkokat Chrissának.

– Közel sem vagy akkora seggfej, mint amilyennek igyekszel beállítani magad – jegyezte meg Rylin.

– Te meg közel sem vagy olyan kőszívű, mint amilyennek igyekszel beállítani magad. Emellett meg – tette hozzá Cord egy halvány mosollyal a szája szögletében – az én tettetett seggfejségem miatt vagyunk itt. Nem igaz?

– Párizs miatt vagyunk itt – helyesbített Rylin, és Cord elnevette magát.

– Nos, akkor Párizsra! – emelte fel a poharát.

– Párizsra – ismételte Rylin lágy hangon. A pislákoló gyertyafényben Rylin a fiú poharának koccintotta a sajátját, azon tűnődve, hogy mégis mi a fenére gondolt, mit művel itt. Viszont bármennyire is akarta, a szívében a megbánás egyetlen pindurka darabkájára sem bukkant.

——

Két órával később, miután pukkadásig tömték magukat vörös borsos burgonyapürével és egy hihetetlen, valódi állatból készült steakkel – nem holmi lombikban növesztett mesterséges hússal, hanem egy igazi, hús-vér tehénből készített hússal, aki boldogan élt, füvet legelészett, és meghalt –, lassacskán ideje volt visszaindulniuk az állomáshoz. Az este folyamán valamikor azon kapták magukat, hogy kéz a kézben sétálnak, az ujjaik lágyan egymásba fonódtak, és Cord hüvelykujja gyengéden simogatta a lány csuklóját. Rylin testén jóleső borzongás futott végig. Tudta, hogy el kéne húzódnia, de mégsem tette.

– Ó! A szerelmesek hídja! – kiáltott fel Rylin, ahogy megpillantotta a Pont des Artsot, melyet évekkel ezelőtt restauráltak, ugyanazt a szénszállal megerősített kompozitot alkalmazva, amit a Toronynál is használtak. A hold ezüstös fénnyel vonta be a hídra erősített számtalan lakatot, melyekbe milliónyi szerelmes zárta a szívét, és dobta a folyóba a kulcsot. Az ég szabadon terpeszkedett a fejük fölött messze a végtelenbe, itt egyetlen magas épület sem állhatta útját. A lábuk alatt a folyó lustán hömpölygött.

Rylin megállt a híd közepén, és kitárt karokkal lassan körbefordult. Remélte – némileg ugyan megkésve –, hogy nem viselkedett túlzottan romantikusan azzal, hogy Cordot idehozta. Pedig dehogyisnem. A szerelmesek hídján álltak.

És nem is kellett sokat várni, míg Cord odalépett hozzá, és óvatosan megfogta a vállát. Rylin karjai lehanyatlottak, ahogy lassan megfordult, hogy szemtől szembe kerüljön vele. Még megállíthatod, emlékeztette magát, de nem tette. Képtelen volt megtenni. Vagy talán nem is akarta. Olyan érzés volt, mintha valamiféle transzba került volna, mintha az idő megállt volna ketyegni, és az egész világ lélegzet-visszafojtva várna.

Cord szája forrón tapadt az ajkára. Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, önkéntelenül is lábujjhegyre emelkedett, és visszacsókolta, olyan szorosan kapaszkodott a fiú izmos vállába, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont ebben a szédítő világban. Tudta, hogy ez nem helyes, de Hiral most oly távolinak tetszett, mintha a fiú csupán egy másik életében létezett volna.

Rylinnak fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideig állhattak ott, forrón egymásba gabalyodva, a szerelmesek hídján, Párizsban. Végül Cord volt az, aki óvatosan elhúzódott. Összeborzolt hajjal boldogan vigyorgott, még véletlenül sem engedte el a lány kezét.

– Mennünk kell – mondta. – Gyorsan vegyük meg azokat a fánkokat Chrissának, mielőtt még lekésnénk az utolsó vonatot is.

A vízben mögöttük halk csobbanás hallatszott; egy újabb kulcs repült az éjszakába, örökre magába zárva egy másik pár időtlen szerelmét.