Watt

– Villany le – motyogta Watt a hátára gördülve.

Mindene fájt. A torka kiszáradt, a nyelve egy dörzspapír selymességével vetekedett, és a feje jobban lüktetett, mint aznap, mikor Nadiát beültették. Fogalma sem volt, hogy miért nem kapcsolódik már le az az átkozott lámpa, miközben hősies igyekezettel próbálta lehunyva tartani a szemét. A legszívesebben káromkodott volna, ha nem került volna akkora erőfeszítésébe.

– Waaattt – zúgott Nadia a fültennájába.

– Áú! Túl hangos! – rezzent össze, a fülére tapasztva a kezét. Az oldalára gördült, és homályosan érzékelte, hogy még mindig az előző esti ruhája van rajta. – Mi történt?

– Igyál – rendelkezett Nadia.

Az ágya melletti éjjeliszekrényen egy nagy kancsó víz és egy emberes adag fájdalomcsillapító várta. Wattnak valahogy sikerült feltornáznia magát, és két kézzel megragadta a kancsót.

– Atyám – csóválta meg a fejét, miután csaknem a felét kivégezte. – Hány óra?

– Szombat este nyolc van.

– Hogy az a… – Watt megpróbált felállni, de azon nyomban visszaroskadt, a lábai nem bírták el. – A szüleim…

– Azt hiszik, beteg vagy. Betörtem a helyi egészségügyi ellátórendszer központi számítógépébe, és meghackeltem egy betegfelvételi botot, hogy azt mondja, influenzád van. Még egy futárbotot is szereztem, hogy eltakarítsa az árulkodó whiskysüveget, mielőtt felébrednének – mondta Nadia, a hangjából majdhogynem büszkeség csendült ki. – Az apukád hozott át az ágyadba ma reggel. És az anyukád végig a gondodat viselte, míg el nem kellett mennie dolgozni. A gyógyboton keresztül hozattam vele ezeket – fűzte hozzá, a vízre és a fájdalomcsillapítókra utalva.

– Kösz – motyogta Watt. Nadia válságelhárító üzemmódja ugyancsak lenyűgöző volt.

– Figyelmeztettelek az illegális anyagok lehetséges mellékhatásaira.

– Mi? – Watt újra meghúzta a vizes kancsót, és kimerülten megdörzsölte a szemét. – Jesszusom, még soha életemben nem voltam ilyen másnapos.

– Nem másnapos vagy. Bedrogoztak – közölte Nadia egyszerűen. – Leda. Mire emlékszel?

Leda. Már el is felejtette, hogy átjött. Watt erőlködött, hogy összerakja az elmúlt éjszaka eseményeit, de minden homályos volt. Emlékezett rá, hogy Derrickkel volt, aztán Leda felbukkant az ajtóban… a lány kérdéseire Atlasról… a whiskyízű csókra…

Aztán filmszakadás.

– Mi történt? – krákogta rekedt hangon.

– Visszajátszom – felelte Nadia.

Még amikor Watt túlságosan is részeg volt ahhoz, hogy felfogja Nadia üzeneteit – vagy hogy bármire is emlékezzen a vele történtekből –, Nadia mindig rendelkezésre állt, hogy az események dokumentálását átvállalja. Egyszerre volt áldás és átok.

Közvetlenül Watt kontaktlencséjére játszotta le, mint egy virtuális filmet. Watt a saját részeg perspektívájából élhette újra át az előző este eseményeit, Leda váratlan, forgószélszerű felbukkanását, azt, ahogy Averyről beszélt neki, ahogy droggal kínálta. Látta magát, ahogy visszautasítja – erre a részre még emlékezett is –, aztán Leda vállat vont, és mindkettejüknek whiskyt töltött helyette.

– Ott. – Nadia megállította a filmet, és Leda kezére közelített, majd lassítva visszajátszotta a jelenetet. – Látod? Valamit belecsempészett az italodba.

– Mégis mi az istenért tett volna ilyet?

Nadia szó nélkül továbbjátszotta a filmet. Watt döbbenten figyelte, ahogy Leda lovagló ülésben az ölébe helyezkedik, és megcsókolja. Milyen ostoba voltam, gondolta elkeseredetten. A csóknak nem akaródzott véget érnie, és egy idő után Watt nem bírta tovább nézni.

– Nyugodtan gyorsíthatod. – Nadia úgy tett.

Végül Watt szemhéja kezdett elnehezülni – feltehetően ez már a drog hatása lehet, villant át az agyán –, pont mikor Leda kibontakozott a csókból, és Wattra emelte hideg, számító tekintetét.

– Watt. – A hangszíne édes volt, és csábító, szinte sziruposan negédes. – Hogy érzed magad?

– Jól – mormogta.

– Ugye tudod, hogy nagyon rossz kisfiú voltál? – Watt szeme egy pillanatra nehézkesen kinyílt, és látta, hogy Leda keze a fejéhez közelít. Minden jel szerint a hajával készült játszadozni. Hál’istennek, Nadia visszajátszásai kizárólag az audiovizuális ingerekre szorítkoztak, a tapintási ingerekre nem.

– Nem – tiltakozott Watt erőtlenül. A szeme lecsukódott, és úgy is maradt.

– Hazudtál nekem, mikor úgy tettél, mintha nem tudnád kideríteni, hogy Atlas kivel találkozgat a hátam mögött.

– Én nem…

– Ugye tudod, hogy ki az. Igaz? – A hangja olyan lágy és simogató volt akár egy pihe-puha takaró. Az a fajta hangszín, amivel egy beteg gyerekhez beszél az ember.

– Igen. – A francba! A gyomra rémülten összerándult, ahogy hallotta saját magát.

– Ki az? – A kedvesség eltűnt, a helyére sürgető türelmetlenség költözött.

– Avery…

– Koncentrálj, Watt! Azt kérdeztem, hogy Atlas kivel találkozgat. Felejtsd el Averyt!

– Nem. Avery és Atlas, ők ketten együtt vannak…

Hosszú, dermesztő csend következett. Watt egyszeriben hálát érzett, hogy a szeme egész végig csukva volt. Nem akarta látni Leda arcát, ahogy a hírt feldolgozza.

– Biztos vagy benne? – kérdezte végül fojtott hangon. Watt hallotta a szavait átitató leplezetlen döbbenetet. – Atlas és Avery Fuller? Ugye tudod, hogy ők testvérek? – kérdezte, de nagyon úgy hangzott, mint aki momentán saját magát is igyekszik erről meggyőzni.

– Nadia meghackelte a szobakomputerüket! Hallottam őket az ágyban…

Aztán egy sor különféle zaj következett, gyógyszeres üvegcsék zörgése, suhogó, kapkodó neszek, majd Leda távoli hangja az ajtóból.

– Köszönöm, Watt! – mondta. – Igazán sokat segítettél. Szép álmokat!

Watt hallotta, ahogy becsukódik az ajtó, majd a lejátszásnak vége szakadt.

Mit tettem?, gondolta kétségbeesetten.

– Ne hibáztasd magad – szólalt meg Nadia. – Ma reggel lefuttattam egy gyors ellenőrzést az életfunkcióidat illetően, és kiderült, hogy Leda extra nagy dózisú vertolomint adott be, valamilyen nyugtatóval keverve. Ez a szer a döntési központodat bénítja le, így könnyebben manipulálhatóvá válsz, és nehezebben tudsz hazudni.

– Téged is említettelek! – döbbent rá Watt egyre növekvő riadalommal.

– Igen, de mikor leveleztetek, ezt a nevet használtad. Valószínűleg csak egy részeg nyelvbotlásnak tudja be.

– Elfelejted, hogy Leda komplett elmebeteg. És most már tud Atlasról és Averyről.

Watt képtelen lett volna megmagyarázni azt a különös felelősségérzetet, ami Averyvel kapcsolatban töltötte el. Gyakorlatilag nem tartozott neki semmivel – végül is Avery szakított vele, és aztán a saját bátyjával jött össze… Mégis, utálta magát azért, ahogy ezt az egészet kezelte. Még jól emlékezett rá, milyen bánatosnak tűnt az első nap, mikor az Arénában találkoztak, milyen szomorkás vágyakozással beszélt arról, hogy soha senki nem ismerheti meg a másikat igazán, mert mindenki rejteget valamit.

És ő fogta a lány legnagyobb titkát, és tálcán kínálta a tébolyult, exlegjobb barátnőnek, aki ha el szeretett volna érni valamit, láthatóan nem válogatott az eszközök közül, bárkin átgázolt.

– Lerohanta már Leda őket a hírrel? – pattant fel Watt rémülten.

– Nem – nyugtatta meg Nadia. – Egész nap követtem őket, és eddig nem lépett velük Leda kapcsolatba. Ahogy látom, még csak nem is találkozott Averyvel.

– Hol vannak most?

– Avery ma este partit ad. – Watt kontaktlencséjére vetítette Avery hírfolyamát. – Leda épp oda tart.

– Akkor nekem is oda kell mennem!

Watt már futott is az ajtóhoz, nem törődött azzal, hogy megjelenésén valamit is javítson. Nem tudta, miért, de nagyon rossz előérzete támadt, nyomasztó balsejtelem, hogy valami szörnyűség fog történni. Ez az egész túlságosan is zavaros és elcseszett volt ahhoz, hogy ne katasztrófába torkolljon.