54. FEJEZET

koronázási ceremónia gyorsan lezajlott. Kerwyn előkerítette a Hit Könyvét, amiből Conner felolvasta a Királyi Áldást. Mikor a végére ért, Kerwyn átadott neki egy gyűrűt, amit az ujjamra húzott.

– Ez valaha Eckbert királyé volt - mondta Conner. - Az édesapjáé.

– A király gyűrűje. - Nehezebb volt, mint gondoltam; aranyból készült, és a családunk címerét ábrázolta. Túl nagy volt, és furán mutatott a kezemen, mintha loptam, nem pedig jogosan örököltem volna.

Aztán rubinvörös párnájáról felemelte a koronámat, ami még nem száradt meg teljesen a mosás után.

– Ez csak egy hercegi korona. Újat fogunk készíttetni, amint csak lehet, de most be kell érnünk ezzel. - Azzal a fejemre helyezte a koronát, bár sokkal alázatosabban és gyengédebben, mint mikor a fogadóban koronázott meg.

Ezután Conner térdre ereszkedett.

– Éljen Jaron király! – mondta.

– Éljen Jaron király! – visszhangozta a tömeg.

– Legyen jobb király, mint az apja volt! – mondta Conner halkan.

– Nagyon zavaros időket élünk.

– Zavaros időszakok mindig vannak – válaszoltam. – Csupán a bajok oka változik.

– Ott van önnek a hercegnő, aki ki fog állni ön mellett.

– Gyűlöl engem.

– Ahogy én is. És mégis most koronáztam meg.

Conner mosolygott, miközben beszélt, de valószínűleg nem viccelt.

– Megtartottam az ígéretem – mondtam, továbbra is olyan halkan, hogy csak mi ketten halljuk. – Magáé a cím, amit akart.

– És maga az igazi király – folytatta Conner. – Oda helyezhet, ahová csak óhajt.

– Úgy is lesz – mondtam, majd kissé hangosabban még hozzátettem: – Parancsolom, hogy tartóztassák le a főhelytartót, Lord Bevin Con- nert, amiért négy évvel ezelőtt megpróbálta meggyilkolni Jaron herceget. Valamint egy Latamer nevű árva fiú meggyilkolásáért. És amiért meggyilkolta Eckbert királyt, Erin királynét és Darius koronaherceget.

Suttogás és füttyögés támadt a teremben. Conner tekintetében halálos rettegéssel fordult felém.

– Én nem...

A zsebemből előhúztam egy kis fiolát.

– Ezt az olajat a dervanis virágból nyerték ki – mondtam. – Sok időbe telt, mire kiderítettem, miféle méreggel ölhették meg a családomat. Egész éjjeleket töltöttem azzal, hogy a könyvtárának könyveit bújtam. Igaz, nem olvasok valami túl ügyesen, de ha a téma érdekel, elég gyorsan végezni tudok egy könyvvel. Furcsamód a választ egy olyan könyvben találtam meg, ami a hálószobájában volt. A dervanis olaj íztelen, és már egy csepp is elég a halálos dózishoz. De nem gyilkol rögtön. Az ember teljesen jól érzi magát, mikor lefekszik aludni, de sosem ébred fel. A dervanis olajhoz nehéz hozzájutni, ezt a fiolát viszont az irodájának a széfjében találtam.

Conner megrázta a fejét, majd tekintete balra villant, miközben benyúlt a kabátja belső zsebébe.

– Ahogy mindig is mondtam, Sage, ha én elbukom, te is jössz velem! – De nem találta meg, amit keresett. Hátralépett, és tovább kutatott a kabátjában.

Meglazítottam az ingem mandzsettáját, mire a kés, amit a kabátjába rejtett, a kezembe csusszam.

– Ha ez az, amit keres, akkor még tovább kell sorolnom a maga ellen felhozott vádakat.

Két őr jelent meg Conner két oldalán, és megragadták a karját.

– El sem tudom képzelni, mennyire élvezheted ezt a pillanatot - mondta vicsorogva.

Fellángolt bennem a düh.

– Élvezhetem? Az a férfi áll előttem, aki meggyilkolta a családomat. Bármit is érzek most, higgye el, az az élvezettől áll a legtávolabb.

– Azt mondtad, te vagy a hercegem. Hát ennyit jelent neked az adott szavad?

– Én vagyok a hercege. De Carthya királya is vagyok. Meg kell értenie, a címek rangsora alapján, hogy maga itt csak veszíthet.

– Miért nem mondtad el már a kezdetek kezdetén? Ha elmondtad volna, ki is vagy...

– Akkor nem ránthattam volna le az álarcát. Az a végzetemet jelentette volna, éppúgy, ahogy a családomat is utolérte a végzet.

A hátam mögött Kerwyn felsóhajtott.

– Mi lett volna, ha Jaron tényleg csak egy árva? – kérdezte, szavait Connernek címezve. – Csak nem várhatta el tőle, hogy sokáig megtévessze az egész udvart.

– Nem is kellett neki túl sok idő – mondtam, tekintetem le sem véve Connerről. – Csak addig kellett neki a herceg, amíg kinevezteti magát főhelytartóvá. Bármi történhetett volna ezután, övé lett volna a legnagyobb hatalom Carthyában.

– Ügyes – szólt Conner. – Jaronról mindig is mondták, hogy okos fiú, de alábecsültem. – Már legyintettem volna, hogy vihetik, de Conner még gyorsan hozzátette: – Önnek is megvannak a maga bű nei, felség.

Egyenesen a szemébe nézve felhúztam az egyik szemöldököm.

– Igazán?

– Még akkor is, mikor azt mondta, nem akarja a trónt, mindvégig arra készült, hogy megszerzi. Hazudott nekem.

Elöntött a düh, amit képtelen voltam elrejteni. Odahajoltam hozzá, és az arcába sziszegtem.

– Tényleg hazudtam magának, Conner mester, de ezeknek a hazugságoknak nem volt semmi következménye. A teljes igazságot mondtam, amikor azt állítottam, nem akarok király lenni! Ha úgy éreztem volna, hogy van valaki – akárki –, aki a helyembe léphet anélkül, hogy az ország bukását okozná, örömmel félreálltam volna. Ha ismét azzá a fiúvá lehetnék, akit elhozott az árvaházból, most rögtön hátat fordítanék, és sosem néznék vissza. Ha tudná, mit jelent királynak lenni... – Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. – Az összes carthyai közül én vagyok a legkevésbé szabad.

– És mi van az én szabadságommal? – kérdezte Conner. – Könyörögjek kegyelemért?

– Könyörögjön kegyelemért az ördögöknél! – Most már nyugodtan beszéltem. – Azt mondta, kész lenne eladni a lelkét ezért a tervért. A terve működött, úgyhogy már megkaphatják magát az ördögök.

– Ha az ördögöké vagyok, akkor maga a királyuk! – köpött felém Conner. – Örökké átkozni fogom a napot, mikor találkoztunk.

– Vigyétek a tömlöcbe! – mondtam az őreimnek. – Ott lesz majd egy darabig. Conner, úgy tűnik, képtelen lesz ellátni főhelytartói kötelességeit. Így hát felmentem ebből a pozícióból, és megfosztom nemesi címétől.

Amint Connert kicipelték a teremből, intettem a zenészeknek, hogy kezdjenek játszani. Aztán, teljesen kimerülten, lerogytam apám trónjára. Nem, a saját trónomra. Már én voltam a király. Ezt egyszerűen képtelen voltam feldolgozni.

A vendégek egyesével odajöttek, hogy személyesen köszöntsenek. A legtöbbjüket nem ismertem, de sokuk családneve ismerősen csengett. Nem nagyon érdekeltek, mikor tízéves voltam, és most sem voltak sokkal érdekesebbek.

– Visszatért ahhoz a néphez, amely az elmúlt négy évben gyászolta – mondta Kerwyn mellém állva. – Nézze, hogy ünneplik az alattvalói! Nem csatlakozik?

Ez nem volt olyan egyszerű.

– Még mindig úgy érzem magam, mintha csak egy fiú lennék az árvaházból – mormoltam. – Nem találom itt a helyem.

– De ez az otthona.

Végigfuttattam az ujjam a trón karfájának faragásán.

– Azért volt ez az otthonom, mert itt volt a családom. Most egyedül vagyok, és azt sem tudom, honnan induljak.

– Még nagyon fiatal, Jaron. Talán az lenne a legjobb, ha egy inas...

– Most már én vagyok a király. Senki más.

Kerwyn, elfogadva, amit mondtam, fejet hajtott, majd velem együtt figyelte a tömeget.

– Nem mindenki fogadja majd örömmel a visszatértét – mondta csendesen. – Ellenségeink a határoknál úgy fogják érezni, becsapták őket. Dühösek lesznek.

– Tudom.

– Háború készülődik, Jaron.

Ezt minden egyes porcikám megértette. Ennek ellenére felnéztem rá, és felvontam az egyik szemöldököm.

– De a kémeik azért mégsem utazhatnak olyan gyorsan, hogy tönkretegyék ezt az estét. Azért még van egy kis időnk nevetni. – Kerwyn már tiltakozott volna, de ekkor felálltam, és így szóltam: – Látniuk kell, hogy nevetek, Kerwyn. Legalább ma este.

És azzal besétáltam a vendégek közé. Most is utat nyitottak nekem. Ezúttal megláttam azt a személyt, akit egész este kerestem.

Imogen a terem végében állt. Nagyon kicsinek és nagyon rémültnek tűnt. Mikor odaléptem hozzá, meghajolt előttem, és úgy is maradt.

– Kérlek, egyenesedj fel! – mondtam. – Még mindig én vagyok az.

Engedelmeskedett, de megrázta a fejét.

– Nem, nem hiszem, hogy így lenne.

– Mennyit láttál?

– Mindent, fenség.

– Muszáj így nevezned?

A hangja megremegett.

– Muszáj.

– Megbocsátasz nekem? Képes vagy rá?

Lesütötte a szemét.

– Ha ez a parancsa, akkor igen.

– Mi van, ha nem parancsolom?

– Kérem, ne kérjen tőlem ilyet!

Kerwyn odalépett mellém.

– És ő kicsoda, Jaron király?

Megfogtam Imogen kezét, és az emberek közé vezettem.

– Ő egy álruhába bújtatott hölgy, pont, ahogy én is négy évig álruhában éltem. A neve Imogen, és a családjának tartozásai vannak Conner mester felé. Ezeket az adósságokat teljesen törlesztette nekem az elmúlt két hétben, mikor hozzáértően ápolt és gondozott engem. Az apja már meghalt, de királyi hatalmamnál fogva, halála után Carthya nemesévé nevezem ki. Imogen így hát egy nemesember lánya, és ehhez méltó bánásmódban fog részesülni.

Imogen megrázta a fejét.

– Ne! Ezt képtelen lennék visszafizetni!

Odafordultam hozzá.

– Imogen, nem tartozol nekem semmivel – mondtam halkabban. – Szabad vagy, és minden jót kívánok neked az életben! – Átnyújtottam a kezét Kerwynnek. – Elrendezné, hogy kényelmes szobát és rangjának megfelelő öltözetet kapjon? Addig maradhat, amíg csak óhajt, és amint úgy akarja, intézze el, hogy haza tudjon menni!

Imogen a könnyein keresztül rám mosolygott, majd meghajolt előttem.

– Köszönöm... Jaron király.

Visszamosolyogtam rá.

– Én köszönöm, Imogen. Nélküled nem éltem volna túl az elmúlt két hetet.

Kerwyn elvezette Imogent, de amikor visszanézett rám, szinte már láttam, ahogy újabb súly nehezedik a vállára. Nehéz idők vártak Carthyára és rám is. De még a készülődő háború sem ronthatott el egy jó mulatságot. Mosollyal az arcomon a vendégek felé fordultam, és így szóltam:

– Carthyaiak, ma este hazatértem! Ünnepeljünk hát! Ma éjjel táncolunk!