37. FEJEZET

erre vagy? – morogta a férfi. Imogen hátrálni kezdett, ahogy a katona belépett a szobába, miközben úgy tartotta maga előtt a piszkavasat, mintha kard lett volna.

Nagydarab ember volt, az öve alig ért körbe a derekán. Hiába próbált minket védeni, Imogennek akkor sem lett volna szabad ujjat húznia vele. Esélye sem volt ezzel az emberrel szemben.

A férfi előrelépett, Imogen pedig rátámadt, de a katona ezúttal elkapta a piszkavasat. Egyetlen mozdulattal kicsavarta Imogen kezéből, és magához rántotta a lányt.

– Miért rejtőzködsz itt? – kérdezte. – Veldergrath majd biztosan szeretne elbeszélgetni veled.

Imogen próbált kiszabadulni a szorításából, de esélye sem volt. Végül felszegte fejét, és teljes erőből a férfi lábára lépett. Az mindössze egy pillanatra engedte el, amikor is Imogen megpróbált elrohanni, de aztán a férfi újra megragadta, és a vállánál fogva megrázta.

– Ó, nem, te most szépen velem jössz! – vicsorogta.

Addigra már alig egy méterre voltam a katonától, a kardom támadásra készen. Imogennek eszében sem volt elárulnia. Mindössze egy pillanatra villant rám a tekintete, de az is elég volt. A férfi a földre lökte, majd olyan meglepő gyorsasággal fordult meg és lendítette meg a piszkavasat, hogy az suhogó hangot adott, ahogy átvágott a levegőn.

Lehajoltam, hogy elkerüljem a támadását, a kardomat pedig a hasába mélyesztettem. Lélegzete elakadt, ahogy a vér ömleni kezdett a sebből, aztán, akkor először, valóban rám nézett.

– Jaron herceg? – suttogta.

– Talán hamarosan – mondtam, amikor a férfi összerogyott.

Imogen olyan lendülettel vetette magát a nyakamba, hogy majdnem feldöntött. Egész testében remegett, ezért fél karral átöleltem, hogy megpróbáljam lenyugtatni. Egy kézzel a sebesült hátamba markolt, ami fájt, és senki mástól nem is tűrtem volna el.

Aztán hirtelen elengedett, mivel valami zajt hallott a hátunk mögül. Karddal a kezemben megpördültem, de aztán le is engedtem a fegyvert, amikor megláttam Mottot az ajtóban.

Mott tekintete a földön fekvő férfiről előbb a kardra, majd pedig rám vándorolt.

– Dobd el a kardot, és tűnjetek el innen! – suttogta. – Most azonnal!

Óvatosan a földre tettem a kardot, majd megragadtam Imogen kezét, és behúztam a rejtett folyosóra. Mielőtt becsuktam volna magunk mögött az ajtót, láttam, ahogy Mott a halott ember kesevei karon szúrja magát. Tántorogva kihúzta a pengét, és a padlóra zuhant.

Veldergrath több embere is a szobába sietett.

– Itt meg mi történt? – kérdezte a vezetőjük.

Mott a hátára gördült. Akár túljátszotta a fájdalmát, akár nem, én hihetőnek találtam az előadását.

Az embered megtámadott – motyogta. – Megijeszthettem, mikor bejöttem, pedig csak segíteni akartam kinyitni az ajtókat.

Veldergrath egyik embere letérdelt, hogy megvizsgálja Mott sebét.

– Szerencséd, hogy nem mélyebb a vágás, vagy nem ért létfontosságú szervet.

– Megpróbáltam kikerülni. Mellkason akart szúrni, meg kellett védenem magam.

– Biztosan provokáltad!

Mott a fejét rázta.

– Láttad, ahogy bejöttem ide. Semmi okom nem lett volna megtámadni ezt az embert. Talán szólnom kéne a gazdámnak és a tiednek, hogyan is folyik ez a keresés.

– Szabaduljatok meg a hullától! – utasította a vezető. – Veldergrath nem szeretne, ha kar esne Conner tulajdonában. Valaki takarítsa fel a vért!

Páran elmentek takarítószerért, a bennmaradottak pedig, miután becsavarták a Roden ágyáról levett lepedőbe, kicipelték a testet a szobából. Mott biztosította őket, hogy el tudja látni a saját sebét, így hamar magára hagyták.

A résnyire nyitott rejtekajtó felé nézett, ahonnan addig az eseményeket figyeltem, és bólintott. Becsuktam az ajtót, majd a falnak dőlve összerogytam, és a térdem köre fontam a karom. Imogen némán leült mellém. Éreztem, hogy ott van mellettem, de nem vettem róla tudomást. Nem voltam képes semmi másra, csak bámultam a sötétségbe, miközben próbáltam tovább lélegezni.

Conner azt mondta, még az ördögnek is eladná a lelkét, ha ez azt jelentené, hogy sikerül a terve. Volt egy olyan érzésem, ha így tenne, a mi lelkünk is az ördög kezébe kerülne.