30. FEJEZET

hogy telt a nap, egyértelművé vált, hogy Mott ezen büntetésének ideje alatt többet fogok enni, mint bármikor, mióta Farthenwoodba érkeztem.

Tobias fellopta a reggelijének nagyobb részét, Errol pedig hagyott némi ételt a szobában, amíg takarított. Mikor megettem, megjátszott felháborodással kijelentette, hogy „azt az ételt valaki másnak szántam”.

A szobánkban kellett maradnunk és magunkban tanulnunk, mivel Amarinda hercegnő nálunk vendégeskedett, de miután felhozták nekünk az ebédet, Tobias nekem adta az egész adagját, Roden pedig megfelezte velem a sajátját.

– Te nem tartozol nekem semmivel – mondtam Rodennek.

– Most nem is, de hogyha Conner tényleg téged választ, akkor remélem, hogy nekem is megígéred azt, amit Tobiasnak... hogy megmented az életem.

– És te is megígérnéd nekem ezt? — kérdeztem tőle.

Roden megrántotta a vállát.

– Én nem tudom rávenni Connert, hogy azt tegye, amit mondok. Akkor sem tudnám, ha király lennék.

Vállon veregettem Rodent.

– Akkor viszont, ha életben akarok maradni, továbbra is abban kell reménykednem, hogy engem nevez ki hercegnek.

Mellettünk Tobias kimászott az ágyából, majd dörömbölni kezdett az ajtón a szolgálójáért. Mikor megérkezett, Tobias kijelentette, hogy ki kell mennie, ami az egyetlen kifogás volt arra, hogy elhagyhassuk a szobát. Aznap még az óráinkat is a szobában tartották.

– Szerinted Tobias van olyan dühös, hogy megint megpróbáljon megölni? – kérdezte Roden, miután Tobias kiment.

– Tegnap este sem próbált megölni. Csak azt akarta, hogy azt higgyem, megtenné.

– Az én szememben a kettő egy és ugyanaz. Bár gondolom, a végén te jártál jobban. Ó! – Roden szeme kikerekedett. – Végig ez volt a terved?

– Tobias már nagyon kezdett kétségbe esni. Miután elvette a kést, amikor a konyhában voltunk, már tudtam, hogy hamarosan történni fog valami.

– Miért nem szóltál egyszerűen, hogy kés van nála?

– Azért még jár a bocsánat. Conner viszont azt már nem nézné el neki, amit tegnap este tett, és ezt Tobias is tudja, úgyhogy el kelleti fogadnia a feltételeimet.

Roden lassan megrázta a fejét.

– Hagytad, hogy megvágjon.

Mosoly terült szét az arcomon.

– Legalábbis az első vágást hagytam. Azt hittem, az megrémiszti annyira, hogy abbahagyja. Bárcsak így is történt volna, mert piszkosul fájt.

Roden felnevetett, és hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Te vagy a legőrültebb ember, akivel valaha találkoztam. Lehet, hogy Tobias műveltebb, mint te, de akkor is te vagy hármunk közül a legokosabb. – Felkuncogtam, de Roden ekkor elkomolyodott, és még hozzátette: – Most már tényleg csak ketten maradtunk, Sage. Még így is meg fogok tenni mindent, hogy győzzek, de ezt tudod.

– Kegyetlen játékot játszol – mondtam. – Kettőnk közül te vagy Conner kedvence.

Roden bólintott.

– Megpróbálhatsz ingerelni, csőbe húzni, de akkor sem próbállak majd megölni.

– Pedig neked menne is – mondtam. – Láttam, ahogy Cregannel gyakoroltad a vívást.

– Cregan reméli, hogy Conner engem választ majd, és szeretné, ha addigra készen állnék. – Roden hangja kissé magasabbá vált. – Mi ezzel a baj?

– Semmi. Mindössze örömmel hallom, hogy Conner kedvéért gyakorolsz, és nem az enyémért. Már alig van rajtam felület, amin sebet lehetne ejteni.

– Nem tudom, hogy ebben mi a vicces. Biztos szereted a fájdalmat, mert folyamatosan addig idegesíted az embereket, amíg neked nem támadnak.

– Egyáltalán nem szeretem a fájdalmat – mondtam határozottan. – Úgyhogy ha úgy döntesz, mégis megölsz, legalább gyorsan csináld!

Roden szárazon felnevetett, az ebédidő fennmaradó részében pedig már nem nagyon beszélgettünk. Graves mester már megérkezett, mikor Tobias pár perc múlva visszatért, és nekiállt egy hihetetlenül unalmas leckének Carthya irodalmáról és szépművészetéről. Tobias egész óra alatt az ágyán fetrengett, mire Graves mester kijelentette, nem hitte volna, hogy még lát nálam lustább diákot. Kicsit sajnáltam Tobiast, miközben figyeltem, ahogy kevesebbnek tetteti magát, mint ami volt. Viszont sajnos most már ezzel a helyzettel kellett megbarátkoznia.

Errol és a két másik szolgáló délután visszatért, hogy felkészítsenek minket aznap estére az Amarinda hercegnőt kiszolgáló cselédek szerepére.

– Miért ilyen hamar? – kérdezte Roden.

– Egész héten tisztára csutakolt árvák voltak – mondta neki a szolgálója –, de maguk akkor is csak árvák. Még szükségük van egy kis mosakodásra, hogy méltók legyenek a hercegnőhöz.

– Te már láttad őt? – kérdeztem.

Ha látta is, a szolgáló nem ismerte be. De mialatt a ruháimat gyűjtötte össze, Errol azért odasúgta nekem:

– Én láttam. Éppen olyan szép, amilyen csak egy hercegnő lehet. Érezze magát szerencsésnek, amiért ma este kiszolgálhatja!

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy szerencsésnek érezzem magam, vagy hogy egyáltalán érdekeljen, hogy néz ki a hercegnő. Megmondtam Errolnak, hogy tőlem akár helyet is cserélhetünk az estére, mire ő azt felelte, rendben, ha kimosok helyette. Az üzletelésünk itt véget is ért.

Ahhoz, hogy szolgákhoz méltóvá formáljanak minket, hozzá tartozott, hogy egyenesre vágják a hajunkat – így rendesen hátra lehetett fogni –, hogy lereszeljék a körmünket, és hogy kioktassanak minket arról, mennyire fontos is, hogy kihúzzuk magunkat azoknak a jelenlétében, akiket kiszolgálunk.

Sajnos a hajam azon az oldalon, ahol rövidebb volt, Errol legnagyobb igyekezete ellenére is folyton az arcomba lógott. Végül feladta, és csak annyit mondott, hogy tűrjem el, amikor csak a hercegnő közelében vagyok. Mindketten tudtuk, hogy ennek valószínűleg nem fogok eleget tenni.

Mikor végeztünk, tükör elé állítottak minket. Fehér ingünk ujja szűkebb szabású volt, nehogy az anyag hozzáérjen az ételhez, miközben felszolgáljuk. A mellények, amiket viseltünk, egyszerű barnák voltak, elöl fűzéssel, kopott csizmáink pedig nem voltak túl hosszú szárúak.

Prüszkölve felnevettem.

– Itt minden csak a jelmezekről szól. Semmit sem tudunk arról, milyen is szolgálónak lenni, de legalább a szerephez illően vagyunk felöltözve.

– Ez az én szerepem – motyogta mellettem Tobias. – Most.

– Nekem tetszik – mondta Roden, ahogy elfordult, hogy megpróbálja megnézni, hogyan is fest hátulról. – Ebben könnyebb mozogni, mint bármiben, amit a héten Connertől kaptunk.

Ekkor Mott lépett be a szobába, és mindegyikünkön alaposan végignézett. Felötlött bennem, hogy vajon kifényesítette-e kopasz fejét, ugyanis fényesebb volt, mint általában, és a ruhák is, amiket viselt, majdnem annyira flancosak voltak, mint Conneréi. Az este folyamán valamiképpen jeleznie kellett, hogy több egyszerű szolgánál, ahhoz viszont még nem méltó, hogy asztalhoz is üljön.

– Amíg egyikőtök sem művel semmi ostobaságot, hiszem, hogy az este még sikeres is lehet – mondta nagyon szigorú hangon. – Azért van pár dolog, amit mindannyiótoknak az eszébe kell vésnie. Sose szólítsátok meg a gazdát, és sose nézzetek senkinek a szemébe, kivéve, ha kifejezetten hozzátok beszélnek! Az én utasításaimat követitek, és nem közelítitek meg a hercegnőt, kivéve, ha én azt mondom. – Egyenest a szemembe nézve Mott még hozzátette: – Mindhármótoknak észben kell tartania, hogy álruhában vagytok. A legrosszabb dolog, ami történhet, az az, hogy mikor bemutatnak titeket az udvarban, a hercegnő felismer benneteket. Az a vágás az arcodon még mindig nagyon látszik, Sage.

– Begyógyul, mire az udvarba kerülök – mondtam. – Egyébként meg Imogen egyszer egy zúzódással az arcán szolgált ki minket, úgyhogy ez csak segít, hogy még jobban beolvadjak a cselédek közé.

Mott fel sem vette a megjegyzésem.

– És hogy vannak a sebek a hátadon? Főleg az, amelyiket... az ablak okozta?

– Ha többet kaptam volna ma enni, biztos gyorsabban gyógyulnának.

Mott somolyogva Errol felé fordult, tőle várva a választ.

– Nincs jele fertőzésnek, uram – mondta Errol.

– Az jó – bólintott Mott. – Mivel arra számítottam, hogy a piszkos ablak majd biztosan fertőzést okoz. Viszont hallottam, hogy tegnap este eltűnt egy kés a konyháról, a szakács egyik legélesebb pengéje. Azoknak a tisztaságára pedig mindig ügyelnek.

– Csak egy kés tűnt el? – Tobias rám pillantott, majd gyorsan le is kapta rólam a tekintetét, mikor néma kérdését megválaszolva megdöntöttem a fejem. Suttogott valamit a bajsza alatt, ami minden bizonnyal valami felém irányuló szitkozódás volt. Ezzel igazából nem is volt semmi baj. Az ördögök már hozzászoktak a szitkokhoz, amik az én nevem kíséretében érkeztek hozzájuk.

– Csak egy – mondta Mott, miközben odasétált Tobiashoz, és közvetlen a fiú elé állt aminek a pengéje nagyjából olyan hosszú, mint Sage sebe. Esetleg tudsz valamit róla?

Tobias hátrált egy lépést, miközben tekintete összevissza cikázott a szobában, válasz után kutatva, de végül én szólaltam meg:

– Egyikünk sem tudja, hol hagyhatta a szakács azt a kést. És szerencsére eszem ágában sincs még egyszer azon az ablakon keresztül közlekedni, úgyhogy a jövőben nem kell hasonló sérülésektől tartanunk.

Conner felhorkant, jelezve, hogy nem hisz nekem, de csak ennyit mondott:

– Sorakozzatok fel a szolgálóitok mögött, fiúk! Nemsokára kész a vacsora.