7. FEJEZET

ár késő délután volt, mikor a szekér végre begördült egy hatalmas birtokra, kilométerekre Tithio városától. A kapu melletti, faragott fatábla tanúsága szerint ez volt Conner otthona. Kétszintes épület volt, a ház középső része fölött pedig még egy második emelet is húzódott. A tető majdnem teljesen lapos volt, és alacsony mellvéd vette körbe. Kíváncsi voltam rá, vajon vezet-e lépcső a tetőre, mivel onnan biztos nagyszerű kilátás nyílt Conner hatalmas birtokára. A ház vaskos, barna téglából és fejtett kövekből épült. Ez már önmagában is lenyűgöző volt, miután nem úgy tűnt, mintha lennének kőbányák Carthya ezen részén, vagyis a köveket a távolból kellett ide szállítani. Keskeny párkány futott végig a földszint és az első emelet között. Csak az épület elején közel húsz ablakot számoltam össze. A carchari árvaházon egyetlen ablak sem volt.

Conner felállt, és a birtok felé mutatott.

– Isten hozott az otthonomban, fiúk! Farthenwoodnak hívom. Az apám otthona volt, én pedig itt nőttem fel. Minden titkát ismerem, és örömmel jövök ide, valahányszor csak el tudok szakadni a király szolgálatából Drylliadban. A következő két hétben ez lesz a ti otthonotok is. Már mindent előkészítettem számotokra. Biztos vagyok benne, hogy sok kérdésetek van, de előbb más dolgunk lesz.

Számos szolgáló sorakozott fel a szekér előtt. Páran rögtön a lovakhoz léptek, egy másik pedig lesegítette Connert a bakról, majd pedig olyan mélyen meghajolt előtte, mintha királyi sarj lett volna.

Cregan jelzett, hogy szálljunk le a szekérről, majd mikor ezt megtettük, Conner mindegyikünk mellé beosztott egy szolgálót.

– Kövessétek a cselédet! Odabenn meleg fürdő és tiszta ruha vár. – Összehúzott szemmel rám nézett. – Van, akire a szokásosnál több súrolás is ráfér, úgyhogy maradjatok csak a kádban, ameddig szükséges! Amint készen álltok, csatlakozhattok hozzám egy meleg vacsorára, ami – gondolom – a legfinomabb fogásokból áll majd, amit valaha ettetek.

Roden és Tobias követték a cselédjüket be a házba. Én is követtem a sajátomat. Beléptünk Farthenwoodba. Az előtér tágas volt és világos, hála az ablakoknak és a közvetlenül a fejünk felett lógó méretes csillárnak. A falak tele voltak gyönyörű tájakat ábrázoló freskókkal. Egy hozzám közeli faliszőnyegen több tucat név és arckép díszelgett. Valószínűleg Conner családfáját ábrázolta.

– Mi a neved? – kérdeztem a cselédemtől.

Először habozott, mintha nem tudta volna eldönteni, illik-e válaszolnia a kérdésre.

– Errol, uram – mondta végül. Errol pontosan az a fajta fiatalember volt, akinek talán sosem lesz elég arcszőrzete ahhoz, hogy borotválkoznia kelljen. Kisfiús arca volt és enyhén hullámos, világosszőke haja. Olyan érzésem támadt, hogy ha a manókról szóló mesék igazak lennének, Errol egy lehetne közülük.

– Én Sage vagyok. Az útitársaim pedig biztosíthatnak afelől, hogy nem vagyok senkinek sem az ura. Ügy tűnik, Conner meg van róla győződve, hogy engem is birtokol, amiből kifolyólag én is éppen olyan szolga vagyok, mint te. Úgyhogy szerintem nyugodtan tegeződhetünk.

– Bocsásson meg, de én azt a parancsot kaptam, hogy szólítsam uramnak – tiltakozott Errol. – Úgyhogy jobb lesz, ha hozzászokik.

Megráncigáltam a rongyot, amit ing gyanánt hordtam. A csípőmnél akkora lyuk tátongott, hogy az egész öklöm átfért volna rajta.

– Ilyen ruhában? Hogy nevezhetsz így uramnak anélkül, hogy elnevetnéd magad?

Errol a szeme sarkából rám pillantott, és féloldalasan elmosolyodott.

– Nem éppen könnyű feladat... uram.

Kérdésemre Errol elmondta, hogy a bal kéz felől nyíló szobákat a kitüntetett helyzetben lévő szolgálók számára tartották fenn, olyanoknak, mint Mott és Cregan. Abban a szárnyban kapott helyet a konyha és a műhelyek is. Jobbra voltak a többi cseléd szobái, amiken többedmagukkal osztoztak. Gondoltam, Errol szobája is köztük lehet. Az előtér közepéről széles lépcsősor vezetett az emeletre. Korlátján kecses méhviasz gyertyák sorakoztak, és olyan finom szövésű szőnyeg futott végig a lépcsőfokokon, hogy le kellett hajolnom, hogy végigsimítsak rajta az ujjammal.

Hallottam, ahogy előttünk Roden cselédje odaböki Rodennek, hogy amilyen piszkos a kezem, a szokottnál is jobban meg kell majd sikálnia a szőnyeg azon részét, amihez hozzáértem. Dühömben tettem róla, hogy tényleg nyomot hagyjak rajta.

Az emelet egy hosszú folyosóról nyíló szobák sorából állt.

– Azt hiszem, ide jó párszor beférne az egész árvaházam – mondta Roden.

– Conner nagyon gazdag, az egyszer biztos – tette hozzá Tobias.

– Mire kell neki ennyi szoba? – kérdeztem.

Errol elmosolyodott.

– Ha kevesebb szobája lenne, nem jutna mindegyikünknek takarítanivaló.

Hangosan felkacagtam, mire a két másik cseléd szúrós szemmel nézett rám. Errol halkabban folytatta:

– Conner mester gyakran fogad vendégeket. Le akarja őket nyűgözni a vagyonával, és ez általában sikerül is neki.

– Azt mondta, helytartó az udvarban. Járt itt valaha a király?

– A király nem, de a királyné megszállt egyszer itt, mikor az udvaroncaival utazott.

– Úgy hallottam, nem valami szép nő – mondtam.

Errol úgy nézett rám, mintha felpofoztam volna.

– Akárki is mondta ezt önnek, hazudott – mondta, mintha személyesen őt sértettem volna meg. – Erin királyné lenyűgöző szépségű asszony. Conner mester is gyakran említi szépségét.

– Connernek van felesége?

– Nem, uram. Valaha szeretett egy nőt, de nem lett belőle házasság.

– Tudod, miért hoztak ide minket? – kérdeztem. – Conner azt mondta, terve van velünk.

– Ha tudnám, akkor sem mondhatnám el. – Beszéd közben Errol kerülte a tekintetemet.

– Nem kell elmondanod! – nyugtattam meg gyorsan. Nem akartam, hogy Errol féljen szóba elegyedni velem. – Csak kíváncsi voltam.

– Mi cselédként csak pletykákat és az igazság morzsáit halljuk – mondta Errol. – És abban a kevésben sem bízhatna, amit tudok.

– Nem – értettem egyet, majd gyorsan témát váltottam. – Mióta állsz Conner szolgálatában?

– Tízéves koromban kerültem ide, uram, és a fél életemet itt töltöttem.

Szóval nem volt sokkal idősebb nálam. És mégis uramnak szólított.

– Az adósságodat törleszted neki?

– A családom adósságát. Talán még tíz év szolgálat, és szabad leszek.

– Szeretsz itt lenni?

Errol bólintott.

– Ha azt teszi az ember, amit mond, Conner jó gazda.

– Mi van, ha nem azt teszed, amit mond?

– Conner előre üzent egy küldönccel. A híre megelőzte önt. – Errol elmosolyodott, majd még hozzátette: – Attól tartok, hamarosan magától is rájön a válaszra.

Erre én is elmosolyodtam.

– Nem fogok több gondot okozni neki. Egyre világosabb számomra, mi történik azokkal, akik keresztbe tesznek neki.

– Igen, uram. – Erről megállt egy ajtó előtt. – A szobáján a többi fiúval fog osztozni, de a fürdője itt várja. – Kinyitotta az ajtót. Mögötte egy méretes helyiség tárult fel, amit láthatóan fürdővé alakítottak át. A díszítés lágy volt és nőies, de nem úgy tűnt, mintha valaha bárki is élt volna itt, úgyhogy valószínűleg vendégszoba lehetett. Égett bennem a vágy, hogy levessem magam a fal mellett álló ágyra és aludjak egyet, de tekintettel arra, hogy milyen piszkos voltam, utána valószínűleg el kellett volna égetni az ágyat.

Errol finoman rántott egyet az ingemen, hogy vetkőzésre ösztökéljen, mire én elugrottam tőle.

– Egyedül fürdök! – jelentettem ki.

Errol ismét elmosolyodott.

– Bocsássa meg az észrevételemet, uram, de nem úgy tűnik, mintha szokott volna fürödni.

Felnevettem.

– Nos, akkor sem fogok közönség előtt nekiállni.

– Azt az utasítást kaptam, hogy olyan tisztán vigyem vacsorázni, mint egy nemesember fiát. Megvárom odakint, ha úgy kívánja, de amennyiben fürdés után nem bizonyul elég tisztának, akkor elölről kezdjük az egészet. A gazdám parancsait követem, nem az önéit. – Errol ezúttal nem mosolygott, miközben becsukta az ajtót.

– Nyugodtan pihenj csak! – szóltam utána. – Egy jó darabig elleszek.

Kerestem valamit, amivel bezárhatom az ajtót, de nem találtam semmit. Úgyhogy odacibáltam egy jó nehéz széket, és beállítottam a kilincs alá. A szobából egy kis erkély nyílt, ami a ház háta mögötti udvarra nézett. A kertész alattam dolgozott, de figyelmét a virágoknak szentelte. Talán nem volt olyan nagy a veszélye annak, hogy felnéz. Conner házának külső fala kövekből épült, és minden szintet egy-egy keskeny párkány választott el egymástól. Elég magasan voltam, de sok módját ismertem annak, hogy ne zuhanjak le.

Átvetettem magam a korláton, és kapaszkodót kerestem a falon. Lábamat megtámasztottam egy kiszögellésen, ujjaimat bedugtam egy résbe, és mászni kezdtem.