24. FEJEZET

em tudhattam, mennyi lehet az idő, mikor Mott és Cregan visszatért hozzám. Nem éreztem úgy magam, mintha bármennyit is pihentem volna, a karom viszont annyira sajgott, hogy biztos voltam benne, aludtam valamennyit. Bármi ételt is kaptam Imogentől, már régen nem nyújtott semmi enyhülést.

Cregan ért először a cellába, és odalépett közvetlen elém.

– Hol a kavics? – vicsorogta.

– Arany – motyogtam.

– Elég legyen! – Mott lenyomta Cregan kinyújtott karját. – Ez a fiú és a gazda ügye. Nem a tied.

Cregan megragadta a hajam, és hátrahúzta a fejem, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

– Még nem vagy herceg, úgyhogy nyugodtan elárulhatom neked ezt. Mindent meg fogok tenni, ami csak tőlem telik, hogy Conner a másik két fiú közül válasszon. És miután ők elmennek a kastélyba, a saját kezemmel foglak megölni. És kegyelemért fogsz könyörögni, de majd rájössz, mennyire irgalmatlan is tudok lenni.

– Azt mondtam, elég legyen! – ismételte Mott. – Engedd le, Cregan!

Kioldották a láncot, én pedig úgy zuhantam a padlóra, mint valami rongybaba. Cregan finoman belém rúgott, amíg meg nem adtam neki azt az örömet, hogy felnyögtem, majd egy kupac ruhát dobott rám.

– A gazda beszélni kíván veled. Öltözz fel!

Nem mozdultam egészen addig, amíg Mott le nem guggolt mellém, és el nem kezdett öltöztetni. Ekkor azonban elkáromkodta magát, és Creganhöz fordult.

– Átvérezte a kötéseit. Hozz újakat!

– Fel kell mennem értük a földszintre – mondta Cregan. – Azelőtt sem volt itt sok.

– Akkor menj és hozz!

Cregan léptei csak úgy dübörögtek a lépcsőn. Amíg én arccal a mocskos földön feküdtem, Mott némán lefejtette a kötéseimet. Az egyik alig jött le, mivel a rászáradt izzadság és vér odatapasztotta a bőrömhöz. Összerandultam, Mott pedig halkan bocsánatot kért.

– Segítenie kell, kérem, Mott! – kértem könnybe lábadt szemmel. – Képtelen vagyok erre.

– Connernek dolgozom, nem neked. – Aztán egy pillanattal később faradtan felsohajtott, és meg hozzátette: – A gazda még ezek után is számításba vesz. Ez sokat jelent. Itt az ideje, hogy már ne árvaként gondolj magadra, és lásd magad hercegként.

– Most már mindig is árva leszek. – És akkor először, mióta csak az eszemet tudtam, elsírtam magam. Sirattam az elveszett családomat, és mindent az életemben, ami ide vezetett. Mott addig Ingta a homlokom, amíg végül sikerült lenyugodnom.

– Bocsásson meg! – motyogtam.

– Ki vagy merülve, és biztosan majd’ éhen halsz – mondta. – Te bocsáss meg, amiért az volt a munkám, hogy ezt tegyem veled!

Pár pillanattal később Cregan visszatért. Átnyújtotta Mottnak a tiszta kötést, majd hátralépett, amíg Mott óvatosan lehámozta rólam a régi maradványait.

– Adj egy kis fényt! – utasította Cregant.

Cregan átnyújtotta neki a gyertyát, amit Mott a hátamhoz emelt.

– Ez heget fog hagyni – mondta Mott. – Mélyebbre vágtam, mint hittem. De úgy néz ki, megelőztük a fertőzést... legalábbis egyelőre.

Még több folyadékot öntöttek a sebre. A padlót kapartam, hogy valahogy átvészeljem a fájdalmat, de alig hagyta el hang a torkom. Arra már nem maradt erőm.

Az éles fájdalom elmúlt, miközben feltekerték rám az új kötést. Mott és Cregan segítségére is szükségem volt, hogy fel tudjak öltözni, majd felkísértek a lépcsőn. A kora reggeli fény bántotta a szemem. Hátratántorodtam.

– Hozz neki egy kis vizet! – szólt Mott valakihez a közelünkben, miközben erős kézzel tartott.

Megjelent egy pohár, amit Mott a számhoz tartott. Kortyoltam egy párat, majd elfordítottam a fejem. Most már nem zavart annyira a fény. Rájöttem, mennyire hiányzott.

– Nem húzhatjuk tovább az időt – mondta Mott. – Vigyük Connerhöz!

Leültettek egy Conner asztalával szemben álló székbe. Conner egy örökkévalóságig csak nézett engem.

– Rettenetesen nézel ki.

Nem mondtam semmit.

– Ha mást nem is, azt talán megtanulod az itt töltött időd alatt, Sage, hogy ne ellenkezz velem. Két éjszakát töltöttél odalenn; tudtad, hogy ilyen sokat? Remélem, ezalatt volt időd rájönni, hogy ha engedetlen vagy velem szemben, azzal csak szenvedést okozol magadnak.

Erre ismét nem volt válaszom. Felötlött bennem, hogy ha viszont engedelmes vagyok, az is a maga szenvedésével jár, de ezt azért nem akartam elmondani neki. Meg amúgy is fájt a beszéd.

Conner biccentett Mottnak, aki erre előhozott egy tálcát, és lerakta Conner asztalára. Olyan tárgyak voltak rajta, amiket az ágyam és a szekrényem környékén rejtettem el.

Conner felvett egy pár dolgot, amit az elmúlt pár napban lovasítottam meg: egy kenőkést, egy arany mandzsettagombot, pár érmét.

– Ezekről nincs is mit kérdeznem – mondta. – Egyértelmű, hogy a tanulmányaid mellett tudtál időt szakítani arra is, hogy lopkodj tőlem és a ház többi lakójától.

Igen, ez tényleg egyértelmű volt, úgyhogy csendben maradtam.

Ekkor azonban Conner felvett pár papírlapot.

– Ezeket illetően viszont van kérdésem. Tudod, mi van rajtuk?

– Nem tudom, mit néz éppen – motyogtam.

– Jegyzeteket, amiket valaki írt. Akárki is volt az, úgy néz ki, mintha valamiféle furcsa terveket vázolt volna fel. Annak módjaiként is lehet értelmezni őket, hogyan szabaduljon meg tőlem a szöveg írója, amint király lesz. Van itt minden, olyan ártalmatlan dolgoktól, mint diplomataként külföldre helyezni engem, olyanokig, mint megmérgezni a boromat. Ki írta ezt, Sage?

Megráztam a fejem.

– Rajta van a maga neve?

– Természetesen nincs. Mint ahogy mondtam, én így értelmezem a jegyzeteket. Mondd meg, hogy ki írta, hogy megkérdezhesem tőle, mi is ez!

– Gyakorolni akartam az írást a jobb kezemmel. Ezt egy vödörben találtam, félrerakták gyújtósnak.

– Meg kell kérdeznem kertelés nélkül: te írtad ezeket? felnevettem, majd gyorsan abba is hagytam, ahogy fájdalom árasztotta el az oldalam.

– Nem hiheti, hogy ennyire bolond lennék.

– Roden sem írhatta őket – mondta Conner. – Úgyhogy mindenképpen Tobias keze munkája.

– Akkor kérdezze meg őt!

– Inkább mégsem – jelentette ki Conner. – Inkább hagyom, hadd higgye Tobias, hogy ő a legnagyobb esélyes. Ha ő írta ezeket a sorokat minél magabiztosabbá válik, annál biztosabb, hogy az önteltsége nyomán majd leleplezi magát. – Conner felkuncogott, majd még hozzátette: – Biztos lehetek benne, hogy ez a mi kis titkunk marad, igaz?

Nem várt választ, én pedig nem is akartam válaszolni. Conner felállt, és odasétált hozzám. Felfelé fordította a fejem, és zúzódásokat és sebeket keresve alaposan megvizsgált.

– Nem is nézel ki olyan rosszul ahhoz képest, hogy a börtönömben voltál. Remélem, az élmény kicsit alázatosabbá tett. – Üres arckifejezésemet válasznak vette, és folytatta: – Problémás fiatalember vagy, Sage, de gyanítom, hogy ez a megfelelő fegyelem és felügyelet hiányából fakad, ami azt jelenti, hogy ki tudom nevelni belőled. Hallottam, lenn a zárkában azt mondtad Mottnak, hogy te akarsz a hercegem lenni. Igaz ez?

– Szüksége van rám.

– És ugyan miért?

Eltartott egy darabig, amíg válaszolni tudtam.

– Tobias vagy Roden képtelen lenne meggyőzni a helytartókat. Én viszont képes lennék rá.

– Tehát az ő hercegük lennél – mondta Conner. – De vajon lennél-e az én hercegem is?

Lassan bólintottam. Conner elmosolyodott.

– Még egy heted maradt, hogy ezt bebizonyítsd. Ma aludd ki magad, holnap pedig folytatod a tanulást. Most pedig menj pihenni!

A kő felől nem is kérdezett, viszont megkapta, amit akart. Megígértem, hogy a hercege leszek.