39. FEJEZET

mint megkoronáznak, megkérem Connert, hogy ne öljön meg titeket – mondta Roden, amikor aznap éjjel az ágyunkban feküdtünk. – Talán rá tudom venni, hogy száműzzön titeket egy másik országba, vagy valami, és megígértesse veletek, hogy nem tértek vissza.

– Mire beszélni tudsz majd vele, addigra Cregan már rég végrehajtotta a parancsát - jelentette ki Tobias. – Velem gyorsan végez majd, de mi lesz Sage-dzsel?

Velem biztosan nem fogja elsietni a dolgot. Ezt már jó előre tisztázta.

Felkeltem az ágyból, és kinyitottam a titkos ajtót.

– Hová mész? – kérdezte Roden.

– Ha megszöksz, hadd menjek veled! – mondta Tobias.

– Nem szököm meg, és semmi közöd hozzá, hová megyek! – csattantam fel. – De nem fogok itt heverészni és a halálunkról beszélgetni.

Roden még mindig ébren volt, mikor kicsit később visszatértem. Az ágyán ült, maga elé meredt, de nem sokat láthatott.

– Miért nem szöktél meg? – kérdezte. A szavaiban nem volt semmi érzelem, semmi élet. – Megvolt rá az esélyed.

Lehúztam a csizmám, és leültem az ágyamra. Belenyúltam a zsebembe, és kihúztam belőle a garlint, amit utána végigpörgettem az ujjaim közt.

– Szerinted Conner holnap reggel megöleti Tobiast és engem?

– Nincs ebben semmi személyes, Sage – mondta halkan –, de úgy döntöttem, nem kérem meg, hogy kíméljen meg titeket.

Ez nem lepett meg, de azért megkérdeztem, miért.

Végre rám nézett. Mély barázdák húzódtak keresztbe a homlokán.

– Tudod, miért. Mostantól kezdve te és Tobias fenyegetést jelentetek a számomra. Csak egyetlen módon lehetek biztos benne, hogy sosem tértek vissza és feditek fel a titkom.

– Ugyanakkor viszont mi vagyunk az egyetlenek, akik megvédhetnek Connertől.

Roden félretűrte a szemébe lógó haját, majd nekidőlt a falnak.

– Előbb-utóbb azt is el kell majd intéznem, de addig is azt kell tennem, ami a legjobb nekem és Carthyának. Remélem, megbocsátotok nekem.

Hozzávágtam a garlint, mielőtt befeküdtem volna az ágyba.

– Tessék, itt egy kis adomány, amit a megbocsátásodra költhetsz. Add az isteneknek vagy az ördögöknek vagy Connernek vagy bármelyik szentségnek, ami előtt fejet hajtasz, de tőlem ne kérj megbocsátást!

Errol és a másik két szolgáló nem sokkal napfelkelte előtt ébresztett minket. Ahogy egymásra néztünk, láttuk, hogy egyikünk sem aludt jól, de a Roden szeme alatti karikák olyan sötétek voltak, hogy felmerült bennem, ő talán egyáltalán nem is aludt.

Roden fürdőjére és ruházatára aznap reggel különös figyelmet fordítottak, amihez mind a három cselédre szükség volt. Tobiast és engem szinte teljesen magunkra hagytak, egyedül Errol osont el egy pillanatra Roden mellől, hogy vessen egy pillantást a hátamra.

– Egy-két nap, és le is vehetjük a kötéseket – mondta.

– És éppen olyan egészséges leszek, mint bármelyik halott ember – mondtam könnyedén.

Errol a homlokát ráncolta, majd lesütötte a szemét. Ő láthatóan nem találta olyan viccesnek a közelgő halálomat.

Mikor készen voltunk, Errol kijelentette, hogy a külsőm éppen annyira hasonlít Jaron hercegére, mint előző este, de aztán még hangosan hozzáfűzte, hogy Roden sok vonása is a hercegre emlékezteti.

Rodent elnézve reméltem, hogy nem szándékozik sokat enni. Nem úgy nézett ki, mint aki elbírna egy teli gyomorral.

Mott bejött, hogy elvigye Rodent reggelizni.

– Meg kell értenetek, hogy van, amit a gazda csak a herceggel szeretne megbeszélni – mondta Tobiasnak és nekem. – A reggeliteket itt fenn fogják felszolgálni, később pedig majd értetek jövök, hogy el tudjatok búcsúzni.

– Elegünk van abból, hogy itt együnk – panaszkodtam, de Mott mindössze rosszalló pillantást vetett rám, ahogy kivezette Rodent a szobából.

Mikor becsukódott az ajtó, Tobias az ablakhoz lépett.

– Te ki tudsz minket juttatni innen, igaz? Itt az ideje meglépnünk.

– És mégis hová mennénk? – kérdeztem. – Mik a terveid?

– Visszavihetnél minket Aveniába. Ott elbújhatnánk.

A szemem sarkából megpillantottam a garlint, amit tegnap este Rodenhez vágtam. Otthagyta az ágya mellett, a földön. Alig egy napja még nem hagyott volna hátra pénzt ennyire könnyen, még egy ilyen kis összeget sem, de most már ő volt Conner hercege. A pénz miatt kellett a legkevésbé aggódnia.

Felkaptam a garlint, átpörgettem az ujjaim közt, majd elraktam a zsebembe. Tobias megsemmisülten visszaült az ágyára.

– Nem szökünk meg, és ennek még nincs vége – mondtam, miközben leültem mellé. – Mikor azt mondtam, nem fogom hagyni, hogy Conner megöljön, komolyan gondoltam.

Tobias kedvetlenül rám mosolygott.

– Köszönöm, Sage, de azt hiszem, jobb lenne, ha inkább a saját fejed miatt kezdenél aggódni.

Nem sokkal később megérkezett a reggeli. Én, mint mindig, most is éhes voltam, de Tobias alig evett pár falatot. Mott visszatért, hogy levigyen minket, mielőtt túl sokat elfogyaszthattam volna az adagjából.

– Mi lesz most Sage-dzsel és velem? – kérdezte Tobias.

– A gazda még nem adott semmilyen parancsot – szólt Mott.

– Neked nem is – mondtam. – Hol van Cregan?

Mott tekintete elsötétedett.

– Miért nem mondtad Connernek, hogy hazudnál érte, Sage? Pontosan ezen a helyen állt, és azt mondta, a hercegévé tesz. Csak annyit kellett volna mondanod, hogy hazudni fogsz.

Összeszorítottam az állkapcsom, de nem mondtam semmit. Még ha szándékomban is állt volna megmagyarázni a tetteimet – pedig nem volt –, akkor sem lett volna számára válaszom.

Végül Mott intett, hogy álljunk fel.

– Most már úgyis túl késő megváltoztatni a dolgokat. Gyertek velem, és köszönjetek el a hercegtől és a gazdától!

Követtük a bejárati csarnokba. Roden sápadt volt, és rémültnek tűnt. Nekidőltem a falnak, elővettem a garlint a zsebemből, és elkezdtem pörgetni az ujjaim közt. Rossz szokás volt, ami mindig akkor jött elő, mikor ideges voltam, márpedig most, bevallom, kicsit az voltam.

Tobias más taktikához folyamodott. Térdre vetette magát Conner előtt, és kegyelemért könyörgött.

– Kérem, ne öljön meg minket! – mondta. – Kérem, uram! Adja a szavát, hogy biztonságban távozhatunk!

– Bíznál egy hazug szavában? – kérdeztem. – Jobban éreznéd magad, ha Conner megígérné, hogy nem bánt?

Tobias még jobban összezuhant, de Conner csak engem bámult, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

– Mi ez a trükk, amit csinálsz? – kérdezte.

Az érmeforgatás már szinte magától ment, alig kellett rá figyelnem.

– Uram?

Conner a szája elé kapta a kezét.

– Hogy lehettem ekkora bolond? Az ördögök jót szórakozhatnak most rajtam, hogy majdnem mindent elrontottam!