43. FEJEZET

hét végén egy férfi érkezett a templomba, hogy Jaronnal beszéljen. Ha bárki kérdezte volna, a pap azt feleli, nem tudja, ki volt a férfi, viszont érezni lehetett rajta, hogy nagyon fontos ember. De senki sem kérdezte. Tudomásuk szerint a templomban élő fiú árva volt.

Jaron, minden igyekezete ellenére, hogy elrejtse kilétét, rögtön felismerte az édesapját. Nem ölelték meg egymást. Az apja nem olyan ember volt. Eckbert szeme viszont könnybe lábadt, és Jaron akkor először egy embert látott maga előtt, nem pedig egy királyt.

A padsorok közepére ültek le, az aznap arra járó hívők pedig nem igazán törődtek velük. Beszélgetésük először kínos volt, mert bár közel ültek egymáshoz, apa és fia közt hatalmas szakadék tátongott.

– Mikor annyi idős voltam, mint most te, zenész akartam lenni – mondta Eckbert. Erőtlen próbálkozás volt arra, hogy kapcsolatot teremtsen a fiával, de másra nem volt képes. – Tudtad?

Jaron bólintott. Az anyja elmondta neki egyszer. És mikor nagyon kicsi volt, az apja néha megmutatta neki, hogyan kell a kedvenc hangszerein játszani, bár mindig nagyon ügyelt rá, hogy csak olyankor tegye ezt, mikor nem voltak a közelben cselédek. Az apja azt gondolta, ez szégyent hozna rá.

Eckbert arcára mosolyt csaltak saját fiatalságának emlékei.

– Mindig is szerettem furulyázni, és bár bevallom, sosem voltam igazán ügyes, azért sok örömet szerzett nekem. Emlékszel, mikor kicsi voltál, neked is tanítottam pár dalt.

– Egyre emlékszem – suttogta Jaron. – Anya kedvencére.

Eckbert összefonta karját, és nekidőlt a templomi padnak.

– Az apám, a te nagyapád, képtelen volt elviselni cincogó, hamis játékomat, ezért arra biztatott, hagyjam abba. Azt mondta, a zene felesleges tudás egy jövendőbeli király számára, hogy csak vesztegetem az időmet. Bár akkor ezt még nem értettem, igaza volt.

Jaron csendben figyelt. Nehéz volt elképzelni, hogy az apja valaha is gyerek volt, hogy valaha is volt olyan vágya, ami nem kapcsolódott a trónhoz.

– Te és én nem különbözünk annyira, mint gondolnád, Jaron. A gyerekkorom nagy részét én is azzal töltöttem, hogy azt kívántam, bárcsak lehetnék bárki más, csak nem a koronaherceg.

– Nem én vagyok a koronaherceg – emlékeztette őt Jaron. – Én csak egy herceg vagyok. A trón Dariusé lesz.

– És ez így is van rendjén. És jó király is lesz belőle egy nap. De mi a helyzet veled? Mit szeretnél az élettől? Úgy tűnik, a hercegi lét nem neked való.

Apja ezzel azt akarta mondani, hogy Jaron bármire képes lehet, a kastély falain kívül is. Jaron viszont úgy értette, hogy az apja nem találta méltónak a címre, és ezért válaszképpen mindössze vállat vont.

– Hogy ment az utóbbi hetekben az élet a pórnép közt? – kérdezte Eckbert.

– Boldogultam.

– Tudtam, hogy így lesz. És azt is tudom, hogy továbbra is menni fog.

Jaron kérdő tekintettel nézett fel az apjára. Vajon mit értett ez alatt?

Eckbert felsóhajtott.

– Így is lesznek nehéz leckék. Ha nem Jaron vagy, akkor a világ szemében nem vagy senki sem. Senkit sem fog érdekelni, ha éhes vagy, ha fázol, ha összeverve fekszel az utcán. Mindent meg fogok tenni érted, amire csak az erőmből telik, és a bocsánatodért esedezem, amiért nem tehetek többet.

– Haza akarok menni – mondta Jaron halkan. Nehéz volt számára ezt beismerni, de nem számított, hogy elég jó-e hercegnek vagy sem, képtelen lett volna átvészelni még egy napot egyedül. Az anyja biztos azt akarná, hogy hazamenjen, talán Darius is. Az apjában nem volt biztos.

– Nem jöhetsz vissza – hangzott apja komoly válasza.

Jaron összeszorította állkapcsát, amit gyakran tett, mikor saját dühével küzdött.

– Ez a büntetésem, amiért megszöktem? Hogy kitagadsz?

– Nem tagadlak ki, ez pedig nem büntetés. Hanem az, amit most az országod követel tőled.

Jaron a szemet forgatta. Az apja nem kerülhette el ilyen könnyen a szemrehányást.

– Akkor most le kell mondanom a címemről, és a pórnép közt kell élnem? Nevezzelek Eckbert királynak, vagy talán felejtsem is el a neved?

Ez fájt az apjának. De Jaron lelke is fájt, így hát úgy érezte, szavai jogosak.

– Mindig is a fiam leszel – válaszolta Eckbert. – De a helyzet a kalózokkal mindent megváltoztatott. Mindenki azt hiszi, meghaltál, és nem engedhetem, hogy kiderüljön az igazság.

Hosszú pillanatokig egyikük sem szólt. Végül Jaron folytatta:

– Ha hazamennék, háborút indítanál Avenia ellen, amiért elsüllyesztették a hajót?

Eckbert nagyot sóhajtott.

– Kénytelen lennék, mivel te lennél a bizonyíték arra, hogy valóban aveniai kalózok támadták meg a hajót, amin egy királyi sarj utazott. Ha hadat üzenek Aveniának, Gelyn szinte biztosan melléjük fog állni, és azzal szinte teljesen körbevennének minket az ellenségeink. Carthya nem élné túl azt a háborút.

– És ha továbbra sem kerülök elő, akkor is hadat kell üzenned?

– Ha továbbra sem kerülsz elő, mondhatom azt, hogy addig nem lesz háború, amíg nincs bizonyíték a halálodra.

– Akkor mindketten tudjuk, minek kell történnie – mondta Jaron egyszerűen. Ezt a lehetőséget is fontolóra vette, de remélte, hogy nem jutnak idáig. – Mi lesz Dariusszal és anyával?

– Darius... nagyon hiányol. De tudja, hogy bizonyos áldozatokat meg kell hoznunk Carthyáért. Anyád nem tudja, hogy megtaláltunk. Ő természetesen biztosan azt szeretné, hogy hazatérj hozzá, de ő nem látja úgy az ellenségeinket, mint én.

– Mindig is voltak ellenségeink a határok mentén.

– De nem mindegyik szomszédunk egyszerre. Mióta eltűntél, eltávolodtak a határoktól. Királyi előzékenység, hogy gyászolhassunk téged. De a hírek, amiket kapunk, egyre rosszabbak. Már Carthyában is vannak ellenségeim, a saját kastélyom falain belül is. Vannak helytartók, akik sóvárgó szemekkel néznek a trónra. Ha háborút hirdetek, hogy megbosszuljalak, nem biztos, hogy támogatni fognak. Ők azok, akiktől tartok.

– Ügy hiszed, veszélyt jelentenek számodra?

Eckbert mosolyt erőltetett az arcára.

– Mindig is a helytartók voltak azok, akik a legnagyobb veszélyt jelentették egy király szamara. De ott van nekem Darius. Ha velem végeznek is, a királyi vérvonalnak folytatódnia kell, vagy Carthya elpusztítja saját magát a polgárháborúban. Ez Darius kötelessége, Jaron. Te tudod, mi a tied?

Túlságosan is jól tudta egy tízéves fiúhoz képest.

– Az, hogy továbbra se kerüljek elő. Hogy sose térjek vissza.

– Megértetted, hogy itt senki előtt sem fedheted fel valódi kiléted? Mindent meg kell változtatnod magadon, amit csak tudsz. Világosítsd ki a hajad valamiféle festékkel, és növeszd meg, hogy másnak tűnjön az arcod formája. Azt hallottam, aveniai akcentussal beszélsz – ez maradjon is így!

– Használhatom a bal kezem – vetette fel Jaron. – Azt amúgy is mindig jobban szerettem.

– És szabadulj meg mindentől, amit csak a kastélyban tanultál! A tudástól, a kultúrától, a készségeidtől. Van egy árvaház Carcharban, nem messze innen, de már carthyai területen. Egy jó hírű nő vezeti, akit Mrs. Turbeldynek hívnak. Azt meg kell értened, hogy nem fizethetek neki az ellátásodért. Árvaként fogsz odamenni, mindenféle olyan dolog nélkül, ami előnyt jelentene számodra a többiekkel szemben. Nehéz pár évnek nézel elébe, mielőtt nagykorúvá válsz, és a saját lábadra állhatsz.

A könnyek csíptek Jaron szemét, de nem hagyta, hogy kicsorduljanak. Nem adhatta meg azt az örömet az apjának, hogy lássa a fájdalmát.

Ha Eckbert észre is vette, hogy a fia szíve összetört, nem tette szóvá. Egy maroknyi ezüstérmét adott Jaronnak.

– Találj ki valami történetet, amivel bejuthatsz az árvaházba! Mondd, hogy loptad a pénzt, vagy használj bármi kifogást, amit csak szeretnél, de ezzel legalább kifizetheted az utadat az árvaház ajtaján belülre.

– Eljátszhatom, hogy megbetegedtem, mikor elfogy a pénz mondta Jaron. – Hadd higgye csak, hogy tényleg loptam a pénzt!

Eckbert elmosolyodott.

– Ezt a trükköt elég sokat gyakoroltad a tanítóidon. Milyen ironikus, hogy talán most ez fog életben tartani! Megvan rá a lehetőség, hogy Mrs. Turbeldy majd megpróbál szolgálatba adni, de nem hiszem, hogy találna rád vevőt.

– Nem fog – értett egyet Jaron. – Túlságosan sok velem a baj ahhoz, hogy bárkinek is kelljek.

– Pontosan – bólintott az apja. Valószínűleg nem értette meg egészen, mit is akart ezzel pontosan mondani a fia, amitől Jaronnak az egész majdnem még jobban fájt.

Eckbert leoldott egy kis erszényt a derekáról, amit aztán Jaron kezébe nyomott.

– Egy ajándék van benne számodra, a legtöbb, amit csak ajánlhatok. Itt egy levél, ami leírja, hogyan is használd.

Jaron belenézett az erszénybe, majd visszazárta. Semmit sem jelentett neki.

Mikor Eckbert felállt, hogy távozzon, Jaron apja karjára helyezte a kezét.

– Maradj még egy kicsit! – suttogta.

– Ha maradok, a pap gyanút fog – mondta Eckbert.

– Akkor mindez igaz? – Jaron szíve ki akart ugrani a helyéről, bár nem tudta, hogy szomorúságában, vagy azért, mert rettegett, hogy mit tartogat számára a jövő. – Ha elmész, többé már nem leszek Jaron herceg. Nem leszek senki, csak egy egyszerű közrendű. Egy árva.

– A szívedben mindig is királyi sarj maradsz – mondta Eckbert gyengéden. – Lehet, hogy eljön majd az idő, mikor ismét Jaron herceggé kell válnod az országodért. Tudni fogod, ha eljön ez a nap.

– Akkor hát magamra maradtam?

Eckbert megrázta a fejét.

– Minden hónap utolsó napján el fogok jönni a Mrs. Turbeldy árvaházához legközelebbi templomba álruhában. Ha bármikor beszélned kell velem, ott megtalálsz.

Azzal távozott.

És attól a pillanattól kezdve én voltam Sage Aveniából. Egy bukott zenész és egy csaposnő elárvult fia. Aki csak nagyon keveset tudott Carthya királyáról és királynéjáról, és még kevesebbet törődött velük.

Teljesen egyedül voltam.