38. FEJEZET

mogennel egészen addig maradtunk ott, amíg az egész házat át nem kutatták, és Veldergrath nem távozott az embereivel. Conner maga jött értünk a járatokba. Tobiast és Rodent találta meg először, majd együtt lesétáltak a falak között, hogy megtaláljanak minket.

Még mindig ugyanott ültem zsibbadtan, Conner pedig a karját nyújtotta felém, hogy felsegítsen. Még sosem gyilkoltam azelőtt, sem véletlenül, sem önvédelemből, sem bármi okból, amit a mai esetre rá lehetne aggatni. Mindössze meg akartam állítani, hogy ne bántsa Imogent, és hogy ne jelezze senkinek a házban, hogy ott vagyok. Ezt végül sikerült is elérnem, igaz, nagy árat fizettem érte.

És bármennyire is próbáltam nem gondolni erre, abban a pillanatban Creganhöz hasonlítottam magam, ahogy kilőtte a halálos nyílvesszőt Latamer felé, mindezt csakis azért, hogy megvédje Conner átkozott tervét. Nem éreztem mást, csak fájdalmat, úgyhogy kiürítettem az elmém, és szinte észre sem vettem, mikor Conner rám köszönt.

Megfogtam a karját, de inkább ő húzott fel, mintsem én magam álltam volna talpra. Ekkor vettem észre, hogy Jaron herceg kardjának másolata eltűnt. Mott biztosan magával vitte, mikor elment, hogy elláttassa a sebét. Conner a hálóba vezetett minket, ahol leültem az ágyamra. Roden mellém ült, Tobias egy kisszéken foglalt helyet, Imogen pedig állva maradt, kellő távolságra tőlünk. Mott már a szobában volt, mikor beléptünk. Karját kötés fedte, arcán pedig komor kifejezés ült. Tisztán lehetett látni, hol súrolták fel a padlót, hogy eltüntessék a vért.

Conner először Imogenhez szólt.

– Feltételezhetem, hogy azért voltál a járatokban, mivel valami közöd volt annak az embernek a halálához?

Imogen lassan bólintott.

– Az én hibám volt – mondtam. – Azt hittem, elég alacsonyan szúrtam ahhoz, hogy ne okozzak benne túl nagy kárt.

– Jó okod volt rá – szólt Mott. – Mindannyian tudjuk, mi történt volna, ha nem cselekszel, és nem csak Imogennel, hanem veletek is, fiúk.

Tudtam, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam.

– De egyáltalán mit kerestél a járatokon kívül? – kérdezte Conner. – Könnyedén felfedezhettek volna.

Imogen mély levegőt vett, és már nyitotta is a száját. Hajlandó lett volna beszélni, hogy magára vállalja a felelősséget, ezáltal felfedve az egyetlen titkot, ami egészen az óta védelmezte, hogy Farthenwoodba jött. Mielőtt megszólalhatott volna, előhúztam Tobias jegyzeteit.

– Ezek itt maradtak a szobában, és ha megtalálták volna őket, azzal olyan bizonyíték került volna a kezükbe, amivel tönkretehettek volna minket.

Mott elvette a lapokat, és átadta őket Connernek. Conner kihajtogatta őket, és kicsit beleolvasott.

– Ezeket te írtad, Tobias? – kérdezte.

– Igen, uram. – Tobias hangja remegett, ahogy beszélt, ezért el gondolkodtam, vajon mi is lehetett azokban a jegyzetekben.

– Nagyon alapos vagy, ha a dolgok lejegyzéséről van szó. Inkább lennél jó udvari írnoknak, mintsem királynak.

Tobias lesütötte a szemét.

– Igen, uram.

Ezután Conner felém fordult, és most valami mást láttam a tekintetében, mint eddig. Tisztelet lett volna? Vagy hála? Olyan ritkán néztek rám elismerően, hogy fel sem ismertem.

– Ha rábukkantak volna ezekre, egyikünk sem lenne most itt. Veldergrath emberei kivételesen alaposak voltak, de Mottnak sikerült fedeznie benneteket bátor tettével. Veldergrath megszégyenítve és dühösen távozott, miután az alapos kutatás során nem akadt rá sem a ti nyomotokra, sem a smaragdos dobozkáéra.

– De akkor is igaza volt – motyogtam. – Maga csellel készül el foglalni a trónt, és tényleg ellopta a dobozt Eckbert királytól.

– Ezek egyikéért sem fogok bocsánatot kérni. – Conner tekintete elsötétült. – Meg akarod szerezni a trónt, Sage? Azt akarod, hogy téged válasszalak?

Nem igazán érdekelt, hogy is válaszolok.

– Elfogadom a trónt, ha a másik lehetőség az, hogy Veldergrath szerzi meg. – Éppolyan fáradtan csengett a hangom, mint amilyennek éreztem magam.

– A kettő nem ugyanaz. Mondd, hogy jó és nemes király leszel, hogy feleségül veszed a hercegnőt, és azt, hogy örülsz, hogy ezt lehetővé tettem számodra. Hazudj, ha kell, de mondd azt, hogy akarod!

Csak néztem őt kifejezéstelen tekintettel.

– Még nem fáradt bele a hazugságokba? Mert én igen.

Conner mélyet sóhajtott.

– Téged választottalak volna, ha nem mondod ezt. Egy dolog van, amibe sosem fáradhatsz bele, soha, egész életedben, ez pedig a hazugság. Abba, akit kiválasztok, annyira bele kell ivódnia a hazugságnak, hogy tényleg elhiggye, hogy ő a király, elfelejtse a saját nevét, és csakis Jaronéra hallgasson. Annyira át kell adnia magát a hazugságoknak, hogy még ha az anyjával találkozik is, aki a nevén szólítja, egyetlenegy könnycsepp hullatása nélkül azt kell neki mondania, hogy sajnálja, amiért elvesztette a fiát, de ő Eckbert és Erin gyermeke. Annak, akit választok, emlékeznie kell királyi neveltetésére, ami sosem történt meg. És képesnek kell lennie minderre, minden egyes nap, egész további életében, úgy, hogy sosem bánja meg, hogy egy hazugság juttatta oda.

Alig hallottam a szavait, miközben azt a foltot bámultam a padlón, amit tisztára sikáltak. Imogen követte a tekintetem, majd hálásan, együtt érzőn rám mosolygott. Legalább ő biztonságban volt.

Conner Rodenhez fordult.

– Roden, képes vagy hazudni egész hátralévő életedben?

Roden kihúzta magát.

– Igen, uram.

Conner intett Imogennek.

– Hozz a fiúknak vacsorát a szobájukba! Mindannyian aludjátok ki jól magatokat, mert hamar elérkezik a reggel. Roden, te vagy a hercegem. Holnap reggeli után indulunk Drylliadba.