47. FEJEZET

amar beköszöntött a reggel. Alig aludtam valamit, már ha egyáltalán sikerült elaludnom. A gondolatok olyan sebességgel követték egymást a fejemben, hogy alig bírtam megérteni őket. Az elmúlt négy évben sikerült elfogadnom, hogy életem hátralevő részében Sage maradok. Lemondani erről, és ismét Jaronná válni nehezebb volt, mint gondoltam volna.

Már ébren voltam, mikor Conner megpróbált életet rugdosni belém úgy, hogy a lábával mindössze a kezemet találta el. Ezután szólt Imogennek, hogy keljen fel, majd menjen le és rendeljen nekünk reggelit. A miénket Connerrel a szobánkba hozassa, aztán vihet valamit a hintóban maradt fiúknak is. Arra vonatkozóan viszont nem adott utasítást, hogy Imogen mikor ehet.

– Itt maradunk a szobában indulásig – mondta Conner. – Alig pár óra maradt, hogy felkészítselek a bemutatásodra.

– Már készen állok – morogtam.

Conner arcán egy félmosollyal nézett rám.

– Több alázatot vártam volna tőled ma. A legfontosabb feladatunk, hogy átvegyük, mi is lesz este a dolgok menete. És nehogy azt merészeld mondani, hogy azt is tudod!

Nem tudtam.

– Hát, akkor mondja el!

– Előbb öltözz fel, és tegyél rendet a szobában, különben a cselédek arról fognak beszélni, mi történhetett itt az előző este. Van pár feladatom Mott számára ma reggelre, amit meg kell vele vitatnom.

Mire felöltöztem, és visszaraktam a felakasztott lepedőt és a pokrócot Imogen ágyára, Conner már vissza is tért, a sarkában Imogennel. A lány kezében egy tálca volt, amit lerakott a szobában lévő asztalra. Kíváncsi lettem volna rá, vajon mert-e beszélni a személyzet előtt, mikor megrendelte a reggelinket, ha pedig nem, akkor hogyan tudatta velük, hogy mit szeretnénk.

– Talán mégis jó ötlet volt, hogy magunkkal akartad hozni - mondta Conner. – Jó, ha kéznél van utazás közben egy szolgáló.

– Azt hittem, azért van ott magának Mott – jelentettem ki.

– Mott több egyszerű szolgálónál. Azt hittem, erre már rájöttél.

Imogen, amilyen gyorsan csak tehette, magunkra hagyott minket, Conner pedig átnyújtott nekem egy tányért, rajta forró péksüteménnyel, tojással és jó vastagon szelt császárszalonnával.

– Szép nagy adag reggeli – mondtam éhesen.

– Ez semmi ahhoz képest, ami vár rád – szólt Conner. – Mikor herceg leszel, bármit kérhetsz majd a szolgáidtól, amit csak enni szeretnél, ők pedig elkészítik majd neked. Még meg is etetnek, ha azt szeretnéd.

– Nem szeretném. És nincs rá szükségem, hogy kedvet próbáljon csinálni ehhez a címhez, Conner. Már megnyert magának. Most pedig mondja el, mi lesz este az udvarban!

– A király mind a húsz helytartója a trónteremben fog találkozni délután ötkor. Ott lesz még a király legfőbb tanácsadója, a főkancellár, Lord Kerwyn is. Nem lesz rá szükséged, hogy mindannyiuk nevét tudd. Jaron minden bizonnyal nem is ismerte őket, úgyhogy tőled sem fogják ezt elvárni.

Nem ismertem mindnyájukat. De voltak páran, akikre számítottam, hogy ott lesznek. Közülük Kerwyn ismert a legjobban. A családom oldalán szenvedte végig a gyerekkoromat. De vajon felismer-e majd ennyi idő után? Efelől kétségeim voltak. Sokat változtam négy év alatt.

Conner folytatta:

– A megbeszélés első napirendi pontja az lesz, hogy bejelentik a király, a királyné és Darius koronaherceg halálának a hírét.

Ezt hallva megrendültem. Conner nem vette észre. Előtte sem vette észre soha.

– A bejelentés egyszerű formaság. A legtöbb helytartó a kezdetektől fogva tudott róla. A többiek pedig már éppen elég pletykát hallottak ahhoz, hogy elfogadják ennek lehetőségét. Ezek után pedig meg fogjuk hallgatni a három helytartó beszámolóját, akik Aveniába utaztak, hogy ott próbálják kideríteni, vajon valóban életben van-e Jaron herceg. És arról fognak beszámolni, hogy tényleg meghalt.

– Ezt meg honnan tudja? – kérdeztem.

– Mert halott! – csattant fel Conner. – Szerinted mégis ki bérelte fel a kalózokat annyi évvel ezelőtt?

Ettől elakadt a lélegzetem. A színjáték, amit eddig fenn tudtam tartani a jelenlétében, a porba hullt. Egyedül azért nem vetettem rá magam ott helyben, mert még mindig azt akartam, hogy velem jöjjön este a kastélyba.

– Miért? – A hangom rekedt volt. Nem bírtam volna többet mondani.

– Azt hittem, ezzel el tudom érni, hogy háborúba vonuljunk Avenia ellen. Eckbert évről évre mást sem csinált, csak állt és nézte, ahogy Avenia egyre beljebb hatolt a carthyai területekre. De ha az aveniai kalózok megölik a fiát, akkor kénytelen lett volna cselekedni. Sajnos, annak ellenére, hogy a kalózok biztosítottak afelől, hogy mindenki meghalt, aki a fedélzeten volt, Jaron testét sosem találták meg. Eckbert le tudta nyugtatni a bírálóit azzal, miszerint addig nem vonul hadba, amíg Jaron teste, mint bizonyíték, elő nem kerül. Avenia mindenesetre így is meghátrált, mivel az a gyanú vetült rájuk, hogy közrejátszottak Jaron halálában, így a tervem bizonyos szempontból jobban működött, mint reméltem. A határaink biztonságosabbak, és ehhez még háborúra sem volt szükség.

Conner elhallgatott, mintha azt várta volna, hogy mondjak valamit. Mégis mire számított? Gratulációra? Mikor megérezte, hogy valami nem tetszik, még hozzátette:

– Tudom, hogy meg fogod őrizni ezt a titkot, mivel nem fedheted fel anélkül, hogy saját kilétedet el ne árulnád.

– Nem – motyogtam. – Nem árulhatom el, ki vagyok. – Egyelőre.

Conner összedörzsölte a kezét, mintha ezzel lezárta volna a témát.

– Folytassuk hát! Mikor a három helytartó bejelenti, hogy Jaron halott, mint főkancellár, Lord Kerwyn fel fog állni, és kihirdeti, hogy új királyt kell választani. De még mielőtt felállhatna, elő fogok lépni, és bejelentem, hogy a helytartók tévednek Jaron halálával kapcsolatban. És ekkor bemutatlak az udvarnak. Először minden bizonnyal lesz némi felfordulás, de végül Kerwyn odahívat majd magához téged. Számos kérdést fog feltenni, hogy alaposan próbára tegyen. Ez el fog tartani egy darabig, és nem számít, hogy mit mondanak, nyugodtan és magabiztosan kell majd megválaszolnod a kérdéseit. És vigyázz a szádra! Egy hibát sem ejthetsz. Képes vagy erre?

– Igen.

Ez tetszett Connernek.

– Remek. Ma főleg a válaszaidon fogunk dolgozni, hogy biztosan tudd, mit kell mondanod, és természetesen én is ott leszek arra az esetre, ha bajba kerülnél.

Félretoltam a tányérom. Egyszerűen képtelen voltam enni. Conner visszatolta elém.

– Szükséged lesz ma az erődre.

Hátratoltam a székem, és felálltam.

– Azt mondta, van valami bizonyítéka, amit felajánlhatok nekik. Mi az?

– Majd később – mondta Conner. – Azt csak akkor kapod meg, ha teljesen biztos leszek benne, hogy ma este ki fognak kiáltani herceggé. Csak pár órád maradt, hogy mindent megtanulj, amire még szükséged lesz. Ha már úgyis befejezted a reggelit, készen állsz, hogy nekikezdjünk?

Becsuktam a szemem, és próbáltam nyugodtan lélegezni. A szívem hihetetlenül sebesen vert arra a gondolatra, mi minden vár még aznap rám. Nem számított, mit mondott Conner, vagy mit próbált nekem tanítani, egy dolog biztos volt. Nem álltam készen, sem akkor, sem máskor. De Conner nem ezt akarta hallani. Ezért a szemébe néztem, és csak ennyit mondtam:

– Rendben. Kezdhetjük.