20. FEJEZET

cselédek ablakai közül néhány nyitva volt, de nem tűnt valami jó ötletnek, hogy azokon keresztül menjek be. Túl sok ember, akik közül a legtöbben nemsokára felébrednek. Egyébként is, akkor még fel kéne mennem az emeletre, és el kellene osonnom Mott vagy akárki mellett, aki éjszaka az ajtónkat őrizte, és mindezt úgy, hogy senki se vegyen észre.

Conner ablaka résnyire nyitva volt. Azon keresztül legalább a megfelelő szintre jutnék. Akkor pedig legalább kivárhatnék és reménykedhetnék abban, hogy az ajtónknál őrt álló szolgáló elalszik, vagy legalábbis könnyen el lehet terelni a figyelmét. Bármennyire is kockázatos volt Conner szobáját használni, ez volt a legjobb esélyem. És talán egyben az egyetlen.

Conner szobájából nyílt egy kis erkély. Az ajtót bereteszelték, nehogy egy hirtelen széllökés kivágja, de a mellette lévő ablak éppen annyira nyitva volt, hogy beengedjen egy kis levegőt. Az ablak könnyedén kinyílt, mikor benyomtam. Sokkal nagyobb volt, mint az ágyam melletti ablak, úgyhogy gond nélkül becsusszantam a szobába.

Nagyon hosszú ideig mozdulatlanul álltam, hogy kitapasztaljam, milyen mélyen alszik, és milyen ritmusban veszi a levegőt Conner. Halkan horkolt, amit nagyra értékeltem, mivel elnyomott minden apró neszt, amit véletlenül okozhattam.

Méretes baldachinos ágyát annyi szövet takarta, hogy alig láttam Conner testét. Be kellett érnem a horkolásával annak bizonyítékaként, hogy biztonságban vagyok.

Még Mrs. Turbeldy árvaházában többet járkáltam az épületben éjszaka, mint nappal. Tudtam, hogyan ellenőrizzem, nyikorog-e egy deszka, még mielőtt ráhelyezném a testsúlyom. Tudtam, hogyan nyissak ki egy ajtót, szekrényt vagy fiókot anélkül, hogy észre lehessen venni, vagy egyáltalán meg lehessen erezni, hogy van valaki a helyiségben. És tudtam, hogyan maradjak láthatatlan.

Legalábbis az árvaházban.

Itt egy kicsit bonyolultabb volt a dolog. Nem ismertem Conner szobájának berendezését, és alig volt fény, ami a segítségemre lehetett volna.

Conner szobája nagyobb volt, mint a mi hálószobánk. Nevetségesen nagy volt egyetlen ember számára, bár itt ő volt az úr, úgyhogy ha erre a szobára fájt a foga, hát meg is kapta. A szoba egyik végében, tőlem balra állt az ágya, a fal mellett pedig több méretes szekrény sorakozott, amelyek számtalan kényes ruháját rejtették. Mellettem egy puha karosszék kapott helyet, amiben ülve kiláthatott az erkélyen túli hátsó kertre, miközben reggeli teáját kortyolgatta. Tőlem jobbra telepakolt könyvespolcok álltak. Lenn az irodájában is annyi könyv volt, hogy felmerült bennem, vajon olvasta-e is mindet, vagy csak díszként szolgáltak? Valószínűleg olvasta őket. Conner alapos ember volt. Egy pillanatra fellángolt bennem a kíváncsiság, hogy miket is olvashat, milyen területeket tanulmányozhat, ám ekkor Conner valami értelmetlen dolgot motyogott álmában, és átfordult a másik oldalára. Itt volt az ideje távozni.

A folyosóra vezető ajtót csukva találtam. Az egyik dolog, ami aggasztott, az volt, hogy nem tudtam, mi várhat rám a túloldalon. Vajón az ő szobáját is őrizték? Esetleg egy szolga állt készenlétben az ajtó előtt? A nemeseknél gyakran ez volt a helyzet, de nem lehettem biztos benne, amíg ki nem nyitottam az ajtót, márpedig ha rosszul tippelek, nagyon megjárhatom.

Azután, a hold fényében megpillantottam valamit, amire már korábban is gyanakodtam, ám mindeddig nem tudtam bizonyítani. A faliszőnyeg szegélye be volt szorulva egy résbe. Pár napja Conner azt mondta, hogy Farthenwood minden titkát ismeri. Reméltem, hogy ezt értette alatta. Vagy szokatlanul vastagok voltak a belső falak, vagy titkos járatok húzódtak meg Farthenwoodban.

Nagyon lassan átsétáltam Conner szobájának túlsó végébe. A fapadlók híresen nyikorgósak, én pedig nem akartam zajt csapni, nehogy felébresszem Connert. Mikor odaértem a falhoz, meglepően könnyű volt rájönni, hogyan is nyílik a rejtekajtó. Három, ujjméretű lyukat vájtak a falba, amit eltakart a faliszőnyeg széle.

A járat ajtaját olyan lassan nyitottam ki, ahogy csak tudtam, és mindössze annyira, amennyire feltétlenül szükséges volt. Ha a helyzet úgy követeli, egész kis helyen is átférek. Most nagyon megkövetelte, úgyhogy csak egy egészen apró nyílást engedélyeztem magamnak.

Mikor már odabent voltam, láttam, hogy a világítás meglehetősen gyér: mindössze pár, falikarokba helyezett olajlámpa, amelyek olyan távol voltak egymástól, hogy éppen csak el lehetett tájékozódni a folyosón. A járat keskeny volt, a kijáratok pedig nem voltak rendesen megjelölve – mindössze egy, a falba helyezett fogantyú jelezte őket, ami rejtett ajtót nyitotta. Párszor rossz felé fordultam, és más vendégszobákban kötöttem ki, amelyek szerencsére üresek voltak.

Mikor a szobánkhoz értem, rögtön megértettem, miért éppen itt helyezett el minket Conner. A fal alján volt egy kis lyuk, amit eredetileg egérlyuknak néztem. Persze nem az volt. Conner olyan szobát adott nekünk, ahol, ha akarta, kihallgathatta minden beszélgetésünket.

Conner vagy valamelyik embere még mindig használta a járatokat, ezért égtek folyamatosan az olajlámpák. Megállapítottam, hogy nagyon óvatosnak kell majd lennem, ha egyszer visszatérnék ide.

Csendesen benyomtam a rejtekajtót, és beléptem a szobánkba. Tobias és Roden az ágyukban aludtak. Egy kis ideig néztem őket, és közben elgondolkodtam, hogy más körülmények között vajon lehettünk volna-e barátok. Aztán megráztam magam. Már jó ideje nem neveztem senkit a barátomnak. A barátság, mint olyan, mostanra mindössze elméletben létezett számomra.

Mikor másnap korán reggel Tobias felkelt, én még az igazak álmát aludtam az ágyamban. Mikor végül felébredtem, tatott szájjal meredt rám, de csak addig, amíg át nem fordultam a másik oldalamra és vissza nem aludtam. Tobias sosem kérdezte meg, hogyan kerültem vissza a szobánkba. Én pedig sosem ajánlottam fel, hogy elmesélem.