11. FEJEZET

ott egyedül várakozott az ajtó túloldalán. Minden bizonnyal tudta, miről beszéltünk odabenn, és elzavarta a többi szolgálót.

Mikor megláttam, megálltam, még kicsit meg is rezzentem, már arra készülve, hogy mindjárt fejbe csap, vagy valami más olyat tesz, amivel visszakényszerít Conner étkezőjébe. Az idegességem nem a gyávaság jele volt. Mott könyörtelenül tudott ütni.

De a férfi egyszerűen csak biccentett felém.

– Árvához képest elég szépen kinyaltad magad.

– Volt segítségem.

– Hová mész?

Megvakartam az arcom.

– Igazából még nem döntöttem el. Valahová, ahol egyedül lehetek.

Úgy tűnt, Mottnak esze ágában sem volt egyedül hagynia. A kezét a vállamra helyezte, és elkezdett vezetni a folyosón.

– Gyere velem!

Kisétáltunk a Farthenwood mögötti udvarba, amit a szellőben pislákoló lángú fáklyák szegélyeztek.

Az egyik falon számos kard díszelgett, mindegyik különböző. Az egyiknek hosszabb pengéje volt, a másiknak vékonyabb, a harmadiknak az egyik oldala fogazott. A markolatuk is különböző volt – az egyiké egyszerű fém, olyan, amit bőrszíjjal tekertek körbe, de olyan is volt köztük, amit ékkövekkel raktak ki. Volt, amelyik egy született harcoshoz illett, míg mások egy kereskedőhöz. Sejtettem, hogy van köztük olyan, amit egy hercegnek szántak.

– Válassz egyet! – mondta Mott.

– Honnan tudhatom, melyik való hozzám?

– Amelyik magához vonz – válaszolta.

Egy közepes méretű kardot választottam, aminek pengéjén valami véset futott végig. A markolatát fekete bőrbe csavarták, a végére helyezett gömböt pedig rubinokkal rakták ki. Alighogy megragadtam, a kard kicsúszott a kezemből, és a földre zuhant.

Mott utánakapott és felvette, én pedig úgy éreztem, mintha valamiféle bűnt követtem volna el azzal, hogy elejtettem a kardot.

– Ez túl nehéz neked – mondta Mott. – Válassz egy másikat!

– Csak nehezebb, mint amire számítottam, de most már menni fog – mondtam, két kézzel emelve meg a kardot. – Azért választottam ezt, mert ez vonzott magához.

– Miért?

Elmosolyodtam.

– Rubinok vannak rajta. Jó sok pénzt kaphatnék értük.

– Próbáld csak meg, és pont ezzel a karddal foglak majd felnyársalni büntetésképp. Fogtál már ezelőtt kardot?

– Persze. – Egyszer kipróbáltam a montegristi főherceg kardját, mikor beszöktem a szobába, ahol megszállt. Persze csak azért emeltem fel, hogy megcsodáljam, miközben a herceg aludt, de nem tarthattam sokáig a kezemben, mivel rajtakaptak. Alaposan megbüntettek érte, de megérte azért, hogy – ha csak egy pár percig is – egy olyan remek kardot foghassak a kezemben, mint az övé.

– Mennyire értesz a víváshoz? – kérdezte Mott.

– Úgy sejtem, nem eléggé ahhoz, hogy fair legyen kettőnk között a küzdelem.

Mott elmosolyodott.

– Hallottam, mit mondott neked Conner az étkezőben. Az ő kifogásai dacára tényleg van rá esélyed, hogy eljátszd a herceg szerepét.

De ahhoz tanulnod és edzened kell, és meg kell ragadnod minden kis előnyt, amit csak tudsz. Most pedig emeld fel a kardod! – Bemutatta a mozdulatot. Felfelé tartotta a fegyvert, majdnem párhuzamosan a testével, de a penge enyhén előremutatott. – Így ni. Ez az első pozíció.

Követtem őt, és úgy mozgattam a kardot, ahogy ő tette.

– Valahogy így?

– Szokj hozzá, milyen érzés a kezedben tartani! Suhints vele előre- hátra! Tanuld meg, hogyan kell irányítani, és hogyan tartsd egyensúlyban!

Engedelmeskedtem. A súlya ellenére is tetszett, ahogy a kard a kezemben állt. Az tetszett igazán, aki voltam karddal a kezemben. Felszínre hozta az emlékeket, azt, hogy milyen voltam, mielőtt az életem az árvaházzal járó mindennapi küzdelemről kezdett szólni.

Mott, még mindig az első pozícióban állva, folytatta:

– Minden alapvető támadást ebből a helyzetből indítasz.

– Tehát akkor el kell kerülnöm – mondtam.

Mott felhúzta egyik szemöldökét.

– Ugyan miért?

– Ha alapvető mozdulat, akkor mindenki azt tanulja meg elsőként, vagyis mindenki tudja, hogyan védje ki.

Mott megrázta a fejét.

– Ez nem így működik. A kardvívás nem olyan, mint a sakk, ahol előbb te, utána meg az ellenfeled lép.

Felsóhajtottam.

– Hát persze.

Mott levett a falról egy, az enyémmel nagyjából egyforma hosszúságú fakardot.

– Mi lenne, ha letesztelnénk, mit is tudsz? Hogy milyen ügyes vagy kezdő létedre?

– Vegyek elő én is egy fakardot?

Ez megmosolyogtatta Mottot.

– Én még egy fakarddal is több kárt tudok benned tenni, mint te bennem egy igazival.

Alighogy befejezte a mondatot, megsuhintotta a fakardot a pengém mellett, és vállon ütött vele.

– Legalább megpróbálnád kivédeni? – kérdezte.

Grimaszoltam egyet, és felé böktem a kardommal, de kivédte.

– Nem rossz – mondta Mott. – De legyél bátrabb! Jaron herceg arról volt híres.

– Úgy tűnik, ő már meghalt. Úgyhogy akármennyire is bátran bánt a karddal, az láthatóan nem mentette meg.

– Senki sem élhet túl egy olyan kalóztámadást – mondta Mott. – Mindenki meghalt, aki a hajón volt.

– Pedig valószínűleg mindannyiuknak volt kardja – mondtam fegyveremmel a levegőben hadonászva, miután Mott hátralépett. – Úgyhogy nincs sok értelme ezt tanulnom.

– Lazítsd el az izmaidat! – szólt rám Mott. – Túl feszült vagy.

– Miért én? – kérdeztem, ahogy leengedtem a kardot. – Miért vagyok itt?

– Miért ne lennél?

– Tobias okosabb nálam, Roden erősebb. Ügy néz ki, én mindössze csak kicsit hasonlítok arra, ahogy Conner szerint a herceg ma kinézhetne.

Mott is leengedte a kardját.

– Lehet, hogy Tobiasnak több oktatásban volt része, de biztos vagyok benne, hogy te vagy az okosabb. Roden tényleg erősebb, de egy erős szív mindig legyőzi az erős testet. – Elmosolyodott. – Ami pedig a külső hasonlóságot illeti, segítene, ha levágnád a hajad, és kihúznád magad. Sokszor nem is látom az arcod, mikor beszélsz. Most pedig emeld fel a kardod! Az a baj, hogy a kardom próbálod eltalálni. Engem vegyél célba!

– De akkor megsebesítem.

– Ez egy kardpárbaj, Sage. Az lenne a cél.

Felemeltem a kardom, és támadtam. Mott felém lépett, a kardját elcsúsztatta a pengém belső oldala mentén, megforgatta, majd pedig lenyomta. A kardom kiesett a kezemből, és nagyot csattanva a földre zuhant.

– Vedd fel! – utasított Mott.

Miután megeresztettem felé egy szúrós pillantást, felvettem a kardot, de a pengét lefelé tartottam, egyértelművé téve, hogy befejezettnek tekintem az órát.

Mott összevont szemöldökkel nézett rám.

– Rosszul ítéltelek meg. Azt hittem, nagyobb harcos vagy.

– És mégis miért harcoljak? A lehetőségért, hogy egy nap ugyanúgy megöljenek, mint Eckbert családját? Még ha meg is tenném, amit Conner akar, sosem érezném magam igazi hercegnek. Mindössze egy szerepet játszanék, egész hátralévő életemben nem lennék más, csak egy színész.

– És most mi vagy? – Mott is leengedte a kardját. – Eljátszod, hogy milyen kemény vagy, de láttalak megrémülni. Úgy teszel, mintha nem törődnél senkivel, de láttam, hogy reagáltál, mikor Latamer meghalt. És úgy teszel, mintha egyszerűen el tudnád felejteni a családod Aveniában, de hallom a hangod, mikor róluk beszélsz. Nem hiszem, hogy csak feleannyira is utálnál mindenkit, mint ahogy azt állítod. Most is csak egy színész vagy, Sage. Conner mindössze annyit kér, hogy Carthyáért játszd a szereped, ne magadért.

Mott közelebb járt a valósághoz, mint azt gondolhatta volna. Nem akartam a félelmeimre gondolni, se Latamerre, a családomra meg végképp nem. Átnyújtottam neki a kardot, és így szóltam:

– Köszönöm a leckét, de sosem leszek a maguk hercege.

– Akkor viszont érdekes, hogy pont ezt a kardot választottad – mondta Mott. – Ez ugyanis annak a kardnak a másolata, ami valaha Jaroné volt. Ha Conner képes úgy rád nézni, hogy a herceget látja benned, akkor éppen itt az ideje, hogy te is így tegyél.