51. FEJEZET

hogy megírtam nekik az üzenetemben, Mott, Tobias, Roden és Imogen már ott vártak ránk, ahol a folyó befolyt a kastély alá, mikor megérkeztünk. Conner meglepettnek tűnt, mikor meglátta őket, de biztosan megmagyarázta magának valahogy. Creganhöz fordult.

– Vidd vissza a hintót a fogadóba, és ott várj meg minket! Nem akarom, hogy bárki figyelmét is felkeltse.

– Vigye csak Tobias! – mondta Cregan. – Úgysem jó semmire.

– Akkor arra sem jó, hogy elbírjon a hintóval. Indulás! Sietnünk kell, különben attól tartok, elkésünk.

Én mentem elöl a folyóhoz vezető úton. Mögöttem Imogen jött, majd Conner, Tobias, Roden, és legvégül Mott. Amint beléptünk a kastély alá vezető alagútba, kőből és döngölt földből készült mennyezet magasodott fölénk. A kastély falai nem voltak messze.

Ezt a járatot nyolcéves koromban találtam. A konyhai személyzet minden tagja tudta, hogy milyen gyakran használom arra, hogy ki- és beszökjek a kastélyba, de kedveltek, és ezért sosem mondták el senkinek. Végül akkor kaptak el, mikor egyszer beleestem a folyóba, és rothadó gyümölcstől és penészes hústól bűzölögve tértem vissza.

– Rettenetes itt a szag – mondta Tobias.

– Senki sem mondta, hogy kellemes lesz – szóltam hátra neki.

Minél sötétebb lett, Imogen annál közelebb lépkedett hozzám.

Észrevettem, hogy végig úgy tartotta az egyik kezét, hogy bármikor meg tudja ragadni a karom, ha esetleg megbotlana.

Elértünk a kapuig, amire már nagyon ráfért volna a tisztítás. A rácsokat teljesen eltömítették a nagy, rothadó ételdarabok és mindenféle törmelék. A víz ettől megduzzadt, és a bűzölgő lé sokkal magasabbra ért, mint általában.

– Mindjárt rosszul leszek! – mondta Conner, miközben egy zsebkendővel takarta az orrát. – Ezt a bűzt!

A mosolyomat elrejtettem, de be kell ismernem, nagyon is élveztem, hogy rosszul érezte magát. A hajtűvel pillanatok alatt feltörtem a zárat. A lakat már régi volt, a szerkezet kilazult. Amint király leszek, parancsba kell majd adnom, hogy jobban ügyeljenek idelenn a biztonságra.

Átmentünk a kapun, majd még pár perc séta után szóltam a többieknek, hogy már a kastély falain belül vagyunk. Most, hogy már ilyen messzire jutottunk, kis fény is mutatta az utunkat, ami a hézagosan elhelyezett, fali olajlámpásokból áradt. Mikor a szolgálók lejöttek ide, gyakran tele volt a kezük, és így szükségük volt arra, hogy az útjuk ki legyen világítva. Nem volt túl nagy világosság, de ezért a kevésért is hálásak voltunk.

– Milyen messze van még? – kérdezte Conner.

– Már nincs messze. – Itt az ösvény kiszélesedett, így már egymás mellett is tudtunk haladni. Conner utolérte Imogent és engem, Tobias és Mott mögöttünk jött, Roden pedig jóval a hátunk mögött lemaradva kullogott.

– Igyekezz, Roden! – pirított rá Conner. – Nincs sok időnk. Roden erre egy meglepett ordítással válaszolt. Megfordultunk, hogy lássuk, mi a baj. Cregan tartotta őt, kését a nyakához szorítva.

– Cregan! – kiáltotta Conner. – Mégis mit művelsz?

Körbeálltuk őket. Mott a kardján tartotta a kezét, de nem húzta elő. Ezt csak akkor tette volna meg, ha Conner erre utasítja. Ráadásul alig két napja sérült meg, miután megöltem Veldergrath emberét. Ha harcra kerül a sor, gyenge ellenfélnek bizonyulna.

– Változott a terv – mondta Cregan, miközben szája gonosz vigyorra húzódott. – A te kis árva fiúcskád mégsem lesz király.

Tettem előre egy lépést, és Roden felé biccentettem.

– De miért bántaná azt a fiút, akit maga akar királynak, Cregan? Cregan gonoszan elvigyorodott, majd elengedte Rodent, és átnyújtotta neki a kardját. Rodenbe még annyi tisztesség se szorult, hogy meglepetést színleljen. Végig tudta, hogy Cregan követett minket.

– Árulók! – szólt Conner. – Elárultátok ezt a tervet, Carthyát és engem! Miért, Cregan?

– Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Amint Roden trónra kerül, nemesi címet fog nekem adományozni, aztán pedig átveszem a maga helyét a helytartók közt. Nemsokára pedig minden az enyém lesz, ami most a magáé.

Conner Roden felé fordult.

– Ez lenne a fizetség azok után, amit érted tettem?

– Otthagyott Farthenwoodban, hogy végezzenek velem – mondta Roden kimérten. – Nem tartozom magának semmivel.

– Akkor hát nekem sem lesz lelkiismeret-furdalásom, amiért parancsot adok a megölésetekre – jelentette ki Conner. – Mott, végezz velük!

Mielőtt Mott kivonhatta volna a kardját, Cregan már előre is lépett, kezében a késével.

– Mott nem gyilkolhatja meg egyszerre Rodent és engem anélkül, hogy kettőnk közül valaki rá ne támadna magára vagy a maga szélhámos királyára. Roden jobban bánik a karddal, mint képzelné. Magam edzettem.

Roden hátrahajtotta a fejét.

– És az alatt a rövid idő alatt, amíg a hercege voltam, mindent elmondott nekem, ami ahhoz kell, hogy meggyőzzem a helytartókat.

– Nem mindent – mondta Conner. – El fogsz bukni.

– Dehogy fogok – jelentette ki Roden. – Innen csak Cregan és én megyünk tovább. Add oda a koronát, Sage! Ha együttműködtök, mindenki biztonságban távozhat.

Lehet, hogy Roden komolyan így gondolta, de láttam Cregan arcán, hogy ő nem úgy tervezte, hogy bármelyikünk is kijut innen élve.

– Uram? – szólt Mott. Cregant és Rodent leszámítva egyedül nála volt fegyver.

– Nem tudom. – Most először, mióta csak ismertem, Conner gyengének tűnt. – Nem számítottam...

– Ez patthelyzet – mondtam nyugodtan. – Lehet, hogy maga vagy Roden végez egyikünkkel. De még a maga aprócska agyával is, Cregan, kiszámíthatja, hogy akkor Mott is megöli egyikőjüket. Bármelyikük bukik is el, maga vagy Roden, mindketten nem nyerhetnek.

Cregan elkomorodott. Nem számított rá, hogy felfedem a blöffjét.

– Annak kell királynak lennie kettőnk közül, aki erősebb – folytattam. – Mindannyian egyetértünk ebben? – Roden bólintott. Kis habozás után Cregan és Conner is követte a példáját. – Akkor megküzdünk Rodennel. A győztes folytatja útját a kastélyba. Elfogadod a kihívást, Roden?

– A hátad még mindig sebes – figyelmeztetett Mott.

– Jogos. Ha Roden szeretné, hogy fair legyen köztünk a küzdelem, akkor mi lenne, ha csak nálam lenne kard? – Elvigyorodtam, de senki másnak nem tetszett a viccem.

Cregan megnyalta az ajkát, annak gondolatát ízlelgetve, hogy végignézheti a bukásomat.

– A küzdelem sosem lett volna fair, fiacskám. Roden túl erős ahhoz.

Roden hátranézett Creganra, majd újra rám fordította a tekintetét.

– Rendben van, a győztesé a trón. Kérlek, inkább add ide a koronát, Sage! Nem akarlak megölni.

– Micsoda szerencsés egybeesés! Én pedig nem akarok meghalni.

Ez feldühítette.

– Ne viccelődj úgy, mintha nem is jelentenék veszélyt a számodra! Jobb vívó vagyok, mint gondolnád, és láttam, te hogy harcolsz.

Levettem a koronát a fejemről, és átnyújtottam Mottnak.

– Ne hagyd, hogy bepiszkolódjon! Add ide, kérlek, a kardod!

– Nehezebb, mint a hercegé volt – mondta Mott.

A szemébe néztem.

– Mott! A kardodat! – Engedelmesen bólintott, majd átnyújtotta nekem a fegyvert.

Roden rögtön támadott, még mielőtt megfordulhattam volna. Annak köszönhetően, hogy balkezes vagyok, akit arra kényszerítettek, hogy a jobb kezével eddzen, ki tudtam védeni a támadását a bal kezemmel, majd felé fordultam, és erősen rácsaptam a gyengébb oldalára.

Roden hátratántorodott, miközben láttam az arcán, hogy meglepte, mit is tudok, ám gyorsan visszatámadott, és még nagyobb erővel rontott rám. Rengeteget fejlődött, mióta utoljára megküzdöttünk, és ráadásul az összes eddigi párbajunk csak gyakorlás volt. Ezúttal viszont meg akart ölni, és árgus szemmel figyelte, mikor ejtek akárcsak egy aprócska hibát is.

– Végig tettetted magad! – mondta, miközben kivédte a csapásom. – Tanultál vívni.

– Ha ismernéd az apámat, tudnád, hogy csak a látszat kedvéért edzettek. Sosem akarta, hogy valaha valódi harcba keveredjek.

Roden elmosolyodott, és kardjával felém suhintott.

– Még mindig jobb vagyok nálad.

– Az lehet, én viszont jóképűbb vagyok, nem gondolod?

Ez meglepte Rodent, így meg tudtam pördülni, és oldalba rúgtam. Elesett, de a kardját továbbra is biztos kézzel tartotta. A pengémet előre tartva elindultam felé. Csak egy gyors vágás, és a küzdelemnek már vége is lett volna. De haboztam. Képes lettem volna lecsapni rá, miután megígértem, hogy megmentem az életét, ha nem őt választják hercegnek? Még mindig tartoztam neki ezzel? Hátrébb léptem, a part magasabban fekvő részére. Ez a párbaj nem fog a halálával végződni.

– Megölhettél volna – mondta Roden, miközben talpra ugrott, és elindult felém. – Miért nem tetted meg? Ó! – Roden magától rájött, mi a kérdésére a válasz. Elvigyorodott, miközben ismét támadásba lendült. – Tudnom kellett volna abból, amikor leszúrtad Veldergrath emberét. Nincs gyomrod a gyilkoláshoz. Nincs szerencséd, mert nekem viszont van. – Azzal a feje fölé emelte a kardot, és úgy csapott le rám. A pengéje olyan erővel csapódott az enyémnek, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és lebotladoztam a folyó partján.

A keskeny sávon, ami a fal és a víz között terült el, Roden egyre közelebb terelt a vízhez. Nem szívesen estem volna bele. Azzal elveszítettem volna a párbajt, és valószínűleg az életemet is. És még rettenetesen bűzlenék is.

A pengéink egyre gyorsabban és nagyobb erővel csaptak össze, de Roden magabiztossága megingathatatlan volt. Ha Cregan a veleszületett tehetségéért választotta, akkor jól döntött. Azt kívántam, bárcsak Roden az én oldalamra állna ezek után, mert remek kapitánya lehetne az őrségnek.

Ekkor megbotlottam egy kőben, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, Mott kardja pedig kiesett a kezemből. Utánakaptam, de belecsúszott a folyóba. Mögöttünk, érezve győzelmét, Cregan felnevetett. Roden lefelé irányította a kardját, és odalépett hozzám, hogy a penge egész közel legyen a torkomhoz. Felemeltem a fejem, és hátrahúzódtam guggoló helyzetbe, de a penge követett.

– Felajánlod a kegyelmed? – kérdeztem.

– Ha elfogadod, hogy én nyertem a párbajt. Ha elismered, hogy nyertem, és nekem adod a koronát, akkor te és a többiek békében távozhattok. Ez a kegy, amit felajánlok. Én vagyok Jaron herceg.

– Ha tényleg te lennél Jaron, akkor sosem dőltél volna be egy ilyen egyszerű trükknek. – Az egyik lábamat kilendítettem oldalra, és kirúgtam Roden alól a lábát. Rekedtes nyögést hallatva a hátára zuhant. Megragadtam kardjának lekerekített végét, és kicsavartam a szorításából, majd felálltam, és a torkához nyomtam a pengét.

Roden becsukta a szemét.

– Már a legelső nap megmondtad, hogy ezt tennéd – motyogta. – Előbb kegyelemért könyörögnél, majd kicseleznéd az ellenfeled. Elfelejtettem.

– Ne! – kiáltotta Cregan. – Ne őt! – Kihúzott tőrrel rontott felém. Mott közénk lépett, megragadta a karját, és a háta mögé csavarta. Hogy visszaszerezze az egyensúlyát, Cregan megmarkolta a Mott másik kezében tartott koronát. Mott hátba szúrta a tőrrel, Cregan pedig a vízbe zuhant, magával húzva a koronát is. Vér festette vörösre a vizet, ahogy mind a koronát, mind Cregan testét elsodorta a folyó.

– Megadom magam! – mondta Roden, lehajtva a fejét. – Tedd, amit tenned kell!

A vállára tettem a kezem, és leengedtem a kardot.

– Magammal vittelek volna az udvarba, Roden. Barátok lehettünk volna.

Roden megrázta a fejét.

– Nem kellenek barátok. Egyedül a trónt akartam. Kérlek, csak ölj meg, itt és most!

Komolyan gondoltam, amit mondtam, és így nehéz volt elvennem róla a kezem.

– Akkor menj! Fuss, és soha ne gyere vissza!

Roden felnézett rám, hogy megpróbálja eldönteni, vajon egy újabb csellel van-e dolga. De biccentettem, hogy menjen, és leengedtem a kardot. Roden egy szó nélkül feltápászkodott, és kirohant az alagútból. Léptei addig visszhangzottak a kőfalak közt, míg túl messzire nem jutott ahhoz, hogy halljuk.

– A korona! – mondta Conner a sötét víz szélén állva.

– Megvan rá az esély, hogy Cregan testére akadva elsodródik vissza a rácsokhoz – szólt Tobias.

– Valószínűleg már elsüllyedt – sóhajtott Conner.

– Hadd próbáljam megtalálni! – Tobias felém fordult. – Sage, ha király leszel, szeretnék a szolgálatodba szegődni!

– Legyél inkább a barátom! – mondtam. – Most pedig menj, és találd meg a koronát! – Tobias meghajolt, és visszarohant a folyó mentén.

A fejünk felől hallottam, ahogy valahol a távolban megkondultak a harangok.

– Megkezdődött a gyűlés! – kiáltotta Conner. – Sietnünk kell! Már csak perceink maradtak.

Már indultam volna, ám akkor elakadt a lélegzetem, és térdre zuhantam.

– Megsebesült? – kiáltotta Mott, majd Conner után szólt: – Várjon!

– Én segíthetek neki. – Imogen meg sem rezdült Mott és Conner meglepetését látva, amikor kiderült számukra, hogy tud beszélni, hanem egyszerűen csak folytatta: – Maguk ketten biztosítsák a konyhát, és akadályozzák meg, hogy elkezdődjön a megbeszélés! Én majd odaviszem Sage-et.

Conner feszült hangjában hallani lehetett a pánikot.

– Sage?

– Csak jusson be a találkozóra! – Mott szemébe néztem. – Menjen már!

Mott bólintott, és megragadta Conner karját.

– Uram, Jaron herceg majd követ minket. Induljunk!

– Időben oda fogok érni – mondtam Connernek. – Majd Mott biztosítja nekünk a konyhát.

Előrerohantak, miközben Imogen letérdelt mellém.

– Tudtad, hogy mire készül Roden és Cregan. Honnan? – kérdezte.

– Ez volt az utolsó esélyük, hogy Rodenből herceget csináljanak.

A szoknyája szegélyéért nyúlt, készen arra, hogy kötésnek való csíkot szakítson belőle.

– Hol sebesültél meg?

– Sehol. Minden rendben van. Tényleg. – Elmosolyodtam, és kinyújtottam a karom, hogy ezt bebizonyítsam neki. – Csak kellett egy kifogás, hogy megszabaduljak Connertől. Szerinted Mott biztosította már a konyhát?

– Nem tudom. Nem értem... csak megjátszottad, hogy megsérültél?

– Most már mennem kell. Nem maradt sok időm.

Felálltam, de Imogen megragadta a karomat.

– A koronád!

– Nincs rá szükségem.

– Sage...

– Megígérnél nekem valamit, Imogen?

Előbb összeszorította az ajkát, és csak utána válaszolt:

– Mi lenne az?

Nehezebb volt erre kérnem, mint hittem volna, de azért kipréseltem magamból a szavakat.

– Legközelebb, mikor találkozunk, minden más lesz. Megpróbálnál majd megbocsátani nekem?

– Mit kéne megbocsátanom neked? Azt, hogy herceg lettél? Már megértem, hogy miért is teszed ezt.

– Nem, nem érted. De majd meg fogod. Ha van rá egy aprócska indok, hogy megbocsáss nekem, megpróbálnád?

Bólintott. Annyi bizalom volt a tekintetében, annyi ártatlanság! Fogalma sem volt, mibe is egyezett bele.

Megcsókoltam az arcát.

– Várj itt, amíg Tobias visszatér a koronával! – mondtam neki. – Azzal mindketten be tudtok majd jutni a trónterembe. Bárcsak magammal vihetnélek, de ezt az utolsó dolgot egyedül kell végigcsinálnom.

– Akkor hát menj, és az ördögök segítsék utadat!

Az ördögökkel nem is volt probléma. A helytartókat kellett magam mellé állítanom.