12. FEJEZET

ott visszakísért Farthenwoodba. Egyértelmű volt, hogy azt a parancsot kapta, gondoskodjon róla, hogy soha ne legyek felügyelet nélkül. Részletesen elmesélte nekem, hogy Jaron kardjának másolata Conner apjának egy emlékezetből készült rajza után készült, mivel a herceg fegyverének nyoma veszett, mikor megtámadták a hajót. Egyáltalán nem érdekelt a történet, és meg sem próbáltam úgy tenni, mintha figyelnék.

– Talán itt az ideje, hogy visszamenjek az étkezőbe – motyogtam.

– Teljesen le vagy izzadva. Egy úriember nem lépne be egy étkezőbe, mikor úgy bűzlik, mint most te meg én.

– Akkor hová menjek?

– Vissza a szobádba. Roden és Tobias nemsokára csatlakozik hozzád.

– Ott nincs semmi, amivel lefoglalhatnám magam.

– Akkor aludj! Holnap kezdődik a kiképzésetek Conner tervéhez, és nekem elhiheted, ahhoz szükséged lesz majd az erődre.

– Megint magához fog láncolni?

Elmosolyodott.

– Természetesen nem. De a szobátokat őrizni fogják. Ha megpróbálsz elszökni, az őrszem elkap, és értesít engem. Kérlek, higgy nekem, mikor azt mondom, nem venném jó néven, ha zsinórban a második éjszaka vernének fel az álmomból.

– Ön is Conner cselédje? – kérdeztem Mott-tól. – Önt is birtokolja?

– Őt szolgálom, de nem vagyok a tulajdona. Az apám az apjának dolgozott, így természetes volt, hogy én a fiút szolgáljam. Én hiszek benne, Sage. Remélem, idővel te is hinni fogsz.

– Megölte Latamert. Megölte, miután azt mondta neki, hogy szabadon elmehet.

– Gyakorlatilag Cregan ölte meg Latamert, de ő persze Conner parancsara cselekedett. – Mott elhallgatott egy rövid időre, majd folytatta: – Conner mester nem készül papnak, és azt sem kéri, hogy hősként tiszteljük. De akkor is hazafi, Sage, és azt teszi, ami belátása szerint a legjobb Carthyának.

Egy pillanatra megálltam, mire Mott is követte a példámat, hogy a szemembe nézhessen.

– A két fiút, akire nem lesz szüksége a tervéhez – mondtam halkan –, őket is meg fogja ölni?

Mott a vállamra helyezte a kezét, és ismét elkezdett előreterelgetni.

– Titokban kell tartania a tervét. Tegyél meg mindent, hogy téged válasszon, Sage!

Mikor odaértünk, Errol egy padon ülve várt az ajtó mellett. Mott megkérte, hogy vezessen a szobámba, és segítsen hálóruhát öltenem.

– Egyedül is át tudok öltözni – mondtam mindkettejüknek. – Már régen megfejtettem annak rejtélyét, hogyan is kell begombolni egy inget.

– Segíts neki! – ismételte Mott.

Errol rám nézett, szavak nélkül kérve, ne mondjak ellent a parancsnak, hogy ne kelljen szembemennie Mott-tal. Felsóhajtottam, elég hangosan ahhoz, hogy Mott érezze, mennyire idegesít ez az egész, aztán biccentettem egyet Errol irányába.

– Rendben van. Essünk túl rajta!

Mott kinn maradt. Errol becsukta az ajtót, és elkezdett kutakodni a szekrényem fiókjaiban, miközben én körülnéztem a szobában. Mrs. Turbeldy az árvaház összes lakóját be tudta volna ide zsúfolni, és borzalmas pazarlásnak tűnt, hogy mindössze három ágy állt a helyiségben. Az ágyakon lévő matracok tömöttek, a takarók melegek voltak, ami szöges ellentétben állt azzal, amit az árvaházban megszoktam. Minden ágy mellett egy kis szekrény állt, a szoba közepére pedig, szembe a kandallóval, egy íróasztalt helyeztek. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy talán soha többé nem kell úgy élnem, mint az árvaházban. De bárcsak ne lett volna ekkora ára ennek az új életnek!

– Melyik az én ágyam? – kérdeztem.

Errol a szoba túlsó végében állóra mutatott.

– Az ott.

– Én viszont ezt szeretném itt, az ablak mellett.

– Azt Roden úrfinak szánják.

– Roden úrfinak?

Errol nem érezte meg a szavaimból csöpögő szarkazmust.

– Igen, uram.

– Roden úrfi megkaphatja az én ágyamat. Én pedig az ablak mellettiben alszom.

– Roden úrfinak már szóltak, hogy az az ő ágya.

Lehajtottam a takarót, és ráköptem a párnára.

– Mondd el neki, mit csináltam! Ha még mindig ezt akarja, akkor aludhat a nyálamban.

Errol elmosolyodott.

– Úgy lesz, uram. Most pedig átöltözhetünk?

Kinyújtottam a karom, és hagytam, hogy Errol tegye a dolgát.

Gyorsan és egy hang nélkül dolgozott, amitől csak még nevetségesebbnek éreztem magam.

– Errol, mikor ettünk, volt ott egy cselédlány. Nagyjából velem egyidős. Sötét hajú, sötét szemű.

– A neve Imogen, uram. Úgy egy évvel ezelőtt került hozzánk.

– Hogyan?

– Conner megemelte a bérleti díjat a családja földjén. Egyre több és több adósságot halmoztak fel. Conner felajánlotta Imogennek, hogy jöjjön ide dolgozni, és ezzel törlessze a családja tartozását, de amennyit fizetnek a földjükért, Imogen sosem fogja az egészet ledolgozni.

– De miért ő?

– Legtöbbünk szerint ez Conner bosszúja. Imogen anyja özvegyasszony, és Conner évekkel ezelőtt megkérte a kezét, de a nő elutasította. Van, aki szerint az úr azért akarta a közelében tudni Imogent, hogy majd elvehesse őt, amikor nagykorú lesz, de aztán gyorsan elvesztette az érdeklődését iránta, és a konyhára küldte dolgozni.

– Miért?

– A lány néma, uram. És nem is túl okos. Jól végzi a dolgát, de sosem fogja többre vinni egyszerű konyhai cselédnél. Készen is vagyunk!

Elnevettem magam, ahogy lenéztem a hálóruhámra. Lehet, hogy túlságosan hozzá voltam szokva ahhoz, hogy a ruhámban aludjak, de akkor is rettenetesen túlöltözöttnek éreztem magam.

– Ez meg mi? – kérdeztem, kicsit meghuzigálva a külső ruhadarabot.

– Köpeny. Ezt le fogja venni, mielőtt lefekszik aludni.

– De hát itt állok, alig három lépésre az ágyamtól!

Errol elmosolyodott. Volt bennem valami, ami nagyon szórakoztatta.

– Szeretné, hogy segítsek levenni a köpenyét?

– Nem, megy egyedül is.

– Tehetek még valamit önért?

– Hol vannak a ruháim, amiben érkeztem?

– Megmentettem őket, uram. Éppen most mossák őket.

– Nem kell kimosni őket.

Errol elköhintette magát.

– Biztosíthatom afelől, hogy ki kellett őket mosni. De egyébként ugyanolyan állapotban fogja visszakapni őket. – Elkezdte összehajtogatni az aznap viselt ruháimat. – Kapok majd valamit, mikor visszakerülnek a fiókba?

Ha most számított a jutalmára, akkor csalódnia kellett. Kurtán bólintottam.

– Majd akkor, amikor már a fiókban lesznek. Most elmehetsz, Errol. Mondd meg a többieknek, hogy halkan jöjjenek majd be, mert lefeküdtem aludni.

Errol becsukta a szekrényt. Láttam Mottot belesni a szobába, mikor kinyílt az ajtó, de mikor visszazárult, végre egyedül maradtam.

Kinyitottam az ablakot, hogy kimásszak, de megálltam, mikor a hűvös, esti szellő végigsimított az arcomon. Az érzések szökőárként rohantak meg. Conner terve borzalmasabb volt, mint azt gondolni mertem volna, és nem számít, mit mondott Mott, tudtam, hogy nem állok készen a feladatra. Kinéztem a sötét éjszakába, és elmerengtem rajta, vajon milyen gyorsan tudnék végigrohanni Conner birtokán. A területet egy folyó szegélyezte, ami elrejtené a szökésem nyomait. Egész éjszaka menetelhetnék, és még tovább, ameddig csak kell, míg el nem érem Aveniát, és vele együtt a szabadságot.

De képtelen voltam megtenni. Most, hogy tudtam a titkát, Conner addig vadászna rám, míg el nem kap. Csapdába estem. Nemigen volt választási lehetőségem: vagy herceggé válok, vagy megöl.