52. FEJEZET

helytartók gyűlése már régen elkezdődött, mikor Conner levegő után kapkodva belépett a trónterembe. Ő volt az egyetlen, aki késve érkezett, kínosan félbeszakítva a tanácskozást.

– Ha van alkalom, mikor igazán jó lett volna, ha időben érkezik, Lord Conner, akkor az ez. – A beszélő nem más volt, mint Joth Kerwyn, Eckbert király főkancellárja. Majdnem ugyanannyira a kastély része volt már, mint a téglák és a habarcs, hisz egész életében a királyt szolgálta. Nem volt éppen nagy vagy erős testalkatú ember. Pont ellenkezőleg, ám mégis képes volt arra, hogy ezernyi embert utasítson mindössze egyetlen legyintéssel. Nem volt senki, aki nála hűségesebb lett volna Eckbert királyhoz, és alig páran, akik jobban szerették Carthyát. Idősödő arcának ráncai hosszú évek aggodalmairól és annak súlyáról árulkodtak, milyen is a királyi család legfontosabb döntéseiben segédkezni. Most pedig pályafutásának legnagyobb feladatával állt szemben: azzal, hogy békés módon találja meg Carthya új királyát. Mivel ha polgárháború törne ki a trónért versengő frakciók közt, azt Carthya ellenségei arra használnák föl, hogy megtámadják és elpusztítsák az országot.

Conner illedelmesen meghajolt Kerwyn előtt.

– Mélyen tisztelt főkancellár, gondjaim támadtak idefelé jövet. Kérem, bocsásson meg!

Tizenkilenc másik helytartó volt a helyiségben. Egy hosszúkás, téglalap alakú asztal körül foglaltak helyet, a rangjuk szerinti ültetési sorrendben. Conner majdnem az asztal végénél ült, de abban reménykedett, hogy az est végére elfoglalhatja Veldergrath helyét az asztalfőn. Gőgös és jórészt semmirekellő egy banda volt, akik közül a legtöbben egy napot sem dolgoztak egész életükben. Még ha tudták volna, mit kockáztatott és mit bele nem ölt Conner abba, hogy herceget ültessen a trónra, akkor sem értékelték volna a vitézségét. Conner elfogadta, hogy az ő feladata megmenteni Carthyát. De ez a csordányi vasaltnyakú, selyembe burkolt sznob ezt sosem értené meg.

– Leülhet – mondta Kerwyn. – Már hivatalosan is bejelentettem, hogy Eckbert király, királynéjával és fiával együtt elhalálozott. Pillanatokon belül megszólal majd a lélekharang, ami a királyi család minden tagjának emlékére egy-egy dallamot fog lejátszani.

A kastély termeit szinte rögtön betöltötte a harangok zúgása. A harangszó a főváros határain kívülre is elhallatszik, és jelzi a népnek, hogy a királyi család egyik tagja meghalt. Az, hogy háromszor szólalnak meg a harangok, igazolja majd a pletykákat, miszerint az egész királyi család odaveszett.

Mikor a harangok elhallgattak, Kerwyn folytatta:

– Lord Mead, Beckett és Hentower, akik a múlt héten lseibe utaztak, megerősítették, hogy Jaron herceg minden bizonnyal életét vesztette a négy évvel ezelőtti kalóztámadás során. Tehát nem maradt számunkra más lehetőség, mint hogy...

– Itt még nem ér véget a történet. – Conner magabiztosan, szinte már önelégülten beszélt. Ezt a beszédet már olyan sokszor elgyakorolta magában, hogy akár álmából felriasztva is el tudta volna mondani. – Szólhatok, Lord Kerwyn?

Kerwyn engedélyt adva bólintott, mire Conner felállt.

– Legmélyebb hódolatom azok felé a helytartótársaim felé, akik az elmúlt héten Jaron herceg halálának bizonyítékát kutatták, de tévednek. Jaron herceg túlélte a négy évvel ezelőtti kalóztámadást. Ma is életben van. Ő a trón jogos örököse, és ő az, akit ma Carthya királyává kell koronáznunk.

Veldergarth felállt, és ujjával Connerre mutatott.

– Tehát igazam volt! Ott rejtegette az otthonában!

– Csakis a saját védelme érdekében, Lord Veldergrath, és csak mostanáig. Biztosan megérti, hogy az a tény, hogy a herceg életben van, milyen fenyegetést jelenthet mindenki más számára, aki abban reménykedett, hogy ma este király lesz.

– Most engem vádol? – Veldergrath ocsmányságokat kezdett Conner fejéhez vágni. A két mellette ülő helytartó megpróbálta visszahúzni, miközben az asztalnál ülők zúgolódni kezdtek.

Végül Kerwyn előrelépett.

– Hol van a maga hercege, Lord Conner?

– Már úton van. Ahogy mondtam, gondjaink támadtak idefelé jövet.

– Ez már csak természetes. Úgy hallottam, számos Jaron hercegnek támadtak gondjai idefelé.

Conner túlharsogta társai kuncogását.

– A kapunál senkit sem engedtek át. A herceg kétségtelenül meg fogja büntetni az őröket, amiért nem ismerték fel.

– Ha tényleg ő lenne a herceg, akkor tudta volna, hogyan jusson be a kapun. A királyi család tagjai mindig tudják.

– Biztosan elfelejtette. – Conner elsápadt, és megkapaszkodott az asztalban. – De Jaron herceg mindjárt itt lesz. Majd meglátják.

Lépéseket hallott a folyosóról, mire reménykedve a trónterem asztala felé fordult. Szinte végszóra, valaki tényleg belépett a helyiségbe. De nem az, akit Conner remélt.

– Mott? – szólalt meg Conner.

– Csak a helytartók vehetnek részt ezen a gyűlésen! – mondta Veldergrath. – Odakint várakozhat a többi nemessel és vendéggel együtt, a nagyteremben. Az új király ott fogja köszönteni a népét.

De úgy tűnt, Mott egyedül Connert látja.

– Még nincs itt? Már régen áthaladt a konyhán.

– Az ön hamis hercege talán eltévedt a kastélyban – mondta egy másik helytartó, mire kitört a nevetés a teremben.

– Itt nőtt fel. Biztos, hogy nem tévedt el. – Conner magabiztosnak próbált hangzani, de szavaiból tisztán ki lehetett hallani a kétségbeesést.

– Javaslom, hogy folytassuk a megbeszélést. – Veldergrath megvárta, amíg mindenki rá figyel, és csak utána folytatta: – Nem várakoztathatjuk meg az embereket. És abban is biztos vagyok, hogy bárkit választunk végül királynak, az el akar majd beszélgetni Lord Connerrel az árulásról.

Ekkor valami történhetett a szomszéd helyiségben, a nagyteremben, ahol több száz polgár gyűlt össze, hogy ott várják meg, ki is lesz az új király.

A beszélgetés lágy moraja, ami eddig onnan áthallatszott, hirtelen elhalt.

Egy szolgáló hirtelen berontott az ajtón Mott mögött.

– Bocsássanak meg a helytartó urak – mondta, még a megszokott meghajlásról is megfeledkezve de az lenne a legjobb, ha az urak mind kijönnének a nagyterembe. Amilyen gyorsan csak lehet.

Mind a húsz férfi és nő magas rangú és nagy hatalmú volt, jól ismerték az illemet, de ezt senki sem gondolta volna annak alapján, ahogy kirohantak a trónteremből. Az egyetlen, aki nem tülekedett, az Kerwyn volt, aki egy, a nagyterem és a trónterem közti titkos ajtón át csússzam ki. Ő láthatta először, mitől némult el hirtelen a nagyteremben várakozó tömeg.

Jaron herceg ott állt a helyiség végében.