2. FEJEZET

ikor felébredtem, egy szekér hátuljában feküdtem összekötözött kezekkel. A fejem lüktetett, a szekér zötyögése pedig csak fokozta a fájdalmat. Conner legalább rakhatott volna valami puhát alám.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy még az előtt kinyissam a szemem, hogy többet megtudtam volna a helyzetemről. A csuklómat összekötötték a hátam mögött egy durva kötéllel, amit máskor talán lovak vezetésére használtak. Felötlött bennem, hogy ha tényleg így volt, akkor a kötél valószínűleg az utolsó pillanatban juthatott eszükbe. Conner biztos nem számított rá, hogy úgy kell majd elhurcolnia.

Jobban fel kellett volna készülnie. Ez a vastag kötél az én malmomra hajtotta a vizet. Sokkal egyszerűbb volt meglazítani rajta a csomókat.

Valaki felköhögött mellettem. Nem úgy hangzott, mintha Conner lett volna. Talán az egyik bérence volt.

Amilyen lassan csak lehet, kinyitottam az egyik szemem. A hűvös, tavaszi ég kicsit borult volt, de még nem fenyegetett esővel. Kár. Rám fért volna már egy fürdés.

Conner egyik őrszeme a szekér végében ült, és a magunk mögött hagyott tájat kémlelte. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy Conner és a másik őrszem a szekér elején foglal helyet.

A bal oldalamról ismét köhögés hallatszott. Hagytam, hogy a fejem a következő zökkenéssel együtt oldalra billenjen, hogy lássam, honnan is jön a hang.

Két fiú volt ott. Úgy tűnt, az alacsonyabbik, hozzám közelebb ülő köhögött. Mindketten nagyjából velem egyidősek voltak. A köhögő sápatag volt és beteges kinézetű, míg a másik nagydarab és barna bőrű. Mindkettejüknek világosbarna haja volt, bár a köhögőé már inkább szőkébe fordult. A vonásai is lágyabbak voltak. Gyanítottam, akárhonnan is jött, több időt töltött betegen, ágyban fekve, mint munkával. A másik fiú a szöges ellentéte volt.

Magamat a kettejük keverékének tartottam. Nem volt bennem semmi említésre méltó. Mindössze középmagas voltam – ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amivel csalódást okoztam apámnak, aki szerint a magasságom majd hátráltat (nem értettem egyet vele – a magas emberek sosem férnek be a búvóhelyekre). A hajamra már nagyon ráfért volna egy nyírás, csomós volt, sötétszőke, de minden egyes hónappal egyre világosabb. Az arcom is egész felejthető volt, ami viszont ismét nekem kedvezett.

A fiú megint köhögött, én pedig mindkét szememet kinyitottam, hogy megnézzem, tényleg beteg-e, vagy mondani akar valamit, és csak a torkát köszörüli, hogy felhívja magára a figyelmünket.

Csakhogy észrevette, hogy nézem. A tekintetünk összetalálkozott, így hát feleslegessé vált, hogy úgy tegyek, mintha még aludnék, legalábbis előtte. Felfedi vajon a titkomat? Reméltem, hogy nem. Időre volt szükségem, hogy gondolkodni tudjak, meg hogy pár kellemetlen helyen lévő zúzódásom gyógyulhasson kicsit.

De az idő nem az én oldalamon állt.

– Felébredt! – szólt a nagyobbik fiú, felkeltve a hátul ülő őrszem figyelmét.

Az őrszem odamászott hozzánk, és megpaskolta az arcom, amire igazából semmi szükség nem volt, miután a szemem már így is szinte teljesen nyitva volt. Elkáromkodtam magam, majd pedig összerándultam, ahogy ülő helyzetbe rántott.

– Ne olyan durván! – szólt hátra Conner. – Ő a vendégünk, Cregan.

Az őrszem, akiről most már tudtam, hogy Cregannek hívják, összehúzott szemmel nézett rám. Nem mondtam semmi mást, miután úgy éreztem, az előbbi káromkodásom kellőképpen kifejezte, milyen halálnemet is kívánok neki.

– Cregannel mar találkoztál – mondta Conner, majd még hozzátette: – A kocsisunk pedig Mott.

Mott hátrapillantott, és köszöntésképpen biccentett felém. Ő és Cregan nem is lehettek volna különbözőbbek. Mott magas volt, sötét bőrű és szinte teljesen kopasz. Kevés megmaradt haja fekete volt, és egészen rövidre nyírva viselte. Ő gáncsolt el az ivónál, mikor a hentes elöl menekültem. Vele ellentétben Cregan alacsony volt – nem sokkal magasabb, mint én, és alacsonyabb, mint a mellettem ülő, barnás bőrű fiú. Bőre meglepően világos volt ahhoz képest, hogy mennyi időt tölthetett a szabadban, szőke haját pedig vastag, rövid copfban fogta össze a tarkójánál. Mott vékony volt és izmos, Cregan viszont gyengébbnek tűnt, mint amilyen valójában volt – legalábbis abból ítélve, ahogy leütött az árvaháznál.

Milyen furcsa, hogy létezett két ennyire különböző ember, akiket képes voltam éppen ugyanakkora intenzitással gyűlölni.

Conner a mellettem ülő fiúkra mutatott.

– Ők pedig Latamer és Roden.

Latamer volt a köhögő. Roden köpött be, hogy felébredtem. Mindketten biccentettek, aztán Latamer megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy ő sem tud többet arról, miért is vagyunk itt, mint én.

– Éhes vagyok – mondtam. – Sült húst készültem vacsorázni, úgyhogy akármi ételük is van, ajánlom, hogy jó legyen.

Conner felnevetett, és egy almát dobott az ölembe, ami ott is maradt, miután a kezem még mindig össze volt kötve a hátam mögött.

Roden odanyúlt, elvette az almát, és jó nagyot harapott belőle.

– Ez az egyik előnye annak, hogy én jöttem magamtól. Nem vagyok megkötözve, mint valami fogoly.

– Az az enyém volt! – mondtam.

– Az alma azé, aki készen állt rá, hogy megszerezze – jelentette ki Conner.

Egy pillanatra csend szállt le közénk, egyedül Roden csámcsogását lehetett hallani. Jeges tekintettel bámultam őt, bár tudtam, hogy nem érek el vele semmit. Ha őt is egy árvaházból hozták, mint engem, akkor ismerte a túlélés szabályait. Az első szabály pedig az, hogy onnan és annyi ételt szerzel, ahonnan és amennyit csak tudsz.

– Egyikőtök sem ellenkezett Connerrel? – kérdeztem Latamertől és Rodentől.

Latamer megrázta a fejét, és ismét felköhögött. Valószínűleg ereje sem nagyon lett volna harcolni. Roden előrehajolt és átkarolta a térdét.

– Láttam, milyen volt az árvaház, ahonnan jöttél. Tízszer jobb hely, mint ahol én éltem. Aztán jön Conner, és azt mondja, ha együttműködöm vele, nagy jutalmat is kaphatok. Szóval nem, nem ellenkeztem vele.

– Nekem is előadhatott volna valami szép beszédet, ahelyett, hogy fejbe vágott – mondtam Connernek. – Mi a jutalom?

Conner hátra sem fordult, úgy válaszolt:

– Előbb viselkedj, aztán majd beszélünk a jutalomról!

Roden kidobta az almacsutkát a kocsiból. Még ahhoz is volt pofája, hogy ne egye meg az egészet.

– Most már eloldozhat - mondtam. Gondoltam, hogy nem fog ilyen könnyen menni, de azért egy próbálkozást megért.

– Mrs. Turbeldy figyelmeztetett, hogy szeretsz elszökdösni. Hová szoktál menni? – kérdezte Conner.

– Természetesen templomba. Hogy meggyónjam a bűneimet.

Roden prüszkölve felnevetett, Conner viszont nem találta ilyen viccesnek a válaszom.

– Kiéheztethetem belőled az istenkáromlást, fiacskám.

Hátrahajtottam a fejem és becsuktam a szemem, remélve, hogy ezzel véget vethetek minden olyan beszélgetésnek, amiben elvárják, hogy én is részt vegyek. Nagyjából működött is. Roden mondott valamit, hogy mennyire fontos is számára az egyház, de elengedtem a fülem mellett. Nem számított. Nem terveztem, hogy sokáig maradok.

Úgy egy óra múlva a szekér megállt egy kisvárosban, ahol már jártam egyszer azelőtt. Gelvinsnek hívták, bár kis méretét tekintve nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán érdemelt bármilyen nevet. Gelvins inkább amolyan előőrs volt, semmint város, pár bolttal és egy tucatnyi háznak gúnyolt tákolmánnyal az út mentén. A carthyai házak általában időtállóak és masszívak voltak, de Gelvins szegény volt, földjei pedig szárazak. Egy jó alapokon álló otthon olyan fényűzés volt itt, amiről alig álmodhattak páran, és még kevesebben engedhették meg maguknak. A vékony falú fakalyibák nagy része úgy nézett ki, mintha egy erősebb szélroham is lerombolhatná őket. A szekerünk egy kunyhó előtt állt meg, az ajtaja fölé függesztett tábla tanúsága szerint ez volt a Gelvinsi Jótékonysági Árvaház. Ismertem ezt a helyet. Itt húztam meg magam egy ideig, amikor Mrs. Turbeldy pár hónapja ideiglenesen kitette a szűrömet.

Conner magával vitte Mottot, Cregant pedig otthagyta, hogy őrizzen minket. Alighogy Conner elment, Cregan leugrott a szekérről, és kijelentette, hogy gyorsan iszik egyet a kocsmában, és hogy személyesen tekeri ki mindegyik fiú nyakát, aki megpróbál elszökni.

– Még egy árva? – kérdezte Roden. – Conner már biztos bejárta az ország összes árvaházát. Mégis mit akarhat tőlünk?

– Hát nem tudjátok? – fordultam feléjük.

Latamer megvonta a vállát, Roden azonban így szólt:

– Egy bizonyos fiút keres, de nem tudom, miért.

– Én biztos nem kellek majd neki. – Latamer olyan halkan beszélt, hogy szavait alig lehetett hallani a lovaink prüszkölésétől. - beteg vagyok.

– Attól még lehet, hogy te kellesz majd neki – mondtam. – Nem tudjuk, mit is akar.

– Pedig én pontosan meg akarok felelni az elvárásainak, bármit akar is – jelentette ki Roden. – Nem akarok visszamenni az árvaházba, az utcákon pedig nincs semmilyen jövőm.

– Ki is pontosan ez a Bevin Conner? – kérdeztem. – Tudtok valamit róla?

– Hallottam, ahogy Grippings mesterrel beszélt, aki azt az árvaházat vezeti, ahol Roden és én éltünk – motyogta Latamer. – Azt mondta, a király barátja az udvarból.

– Eckbert királyé? – Megráztam a fejem. – Akkor Conner hazudik. Mindenki tudja, hogy a királynak nincsenek barátai.

Latamer vállat vont.

– Akár barát, akár ellenség, Grippings mestert mindenesetre meggyőzte, hogy a király nevében jött.

– De mi köze van ennek az egésznek hozzánk? – kérdeztem. – Egy maroknyi árva fiúhoz?

– Csak egy fiút akar – emlékeztetett minket Roden. – A többiektől Conner abban a pillanatban megszabadul, hogy feleslegessé válnak a számára. Ezt még Grippings mesternek is elmondta.

– Hadd könnyítsem meg a dolgod! – mondtam Rodennek. – üldözz el, és már itt sem vagyok! És máris eggyel kevesebb fiúval kell versenyezned.

– Dehogy oldozlak el! – válaszolta Roden. – Szerinted azt akarom, hogy engem büntessenek meg a szökésedért?

– Rendben van. De ezek a csomók akkor is nagyon szorosak. Legalább meglazítanád őket?

Roden megrázta a fejét.

– Ha szorosak, az azért van, mert feldühítetted Conner embereit, úgyhogy valószínűleg meg is érdemied.

– Conner nem akarná, hogy megsérüljön. – Latamer odakúszott hozzám. – Fordulj meg! – utasított.

– Hátrakötött kézzel nem nagyon tudok mozogni. Csak nyúlj mögém!

Latamer a hátam mögé nyúlt. Megragadtam a kezét és hátracsavartam. Roden riadtan feltérdelt, de addigra a másik kezemmel Latamer nyakára csúsztattam a hurkot, és meghúztam annyira, hogy már majdnem szorította. Roden megdermedt, és várta, mi lesz a következő lépésem.

Egészen egyszerű volt leszedni a kötelet a csuklómról. Hurkot kötni rá már kicsit nehezebb feladatnak bizonyult, de most nem volt időm megcsodálni a művemet. Rodent sem nagyon nyűgöztem le a hátam mögött való csomózás tudományának bemutatásával. Minden bizonnyal még sosem próbálkozott előtte ilyesmivel, különben értékelte volna a mutatványt.

Aztán lehet, hogy csak nem akarta, hogy a szeme láttára fojtsam meg Latamert.

– Ne gyere közelebb! – figyelmeztettem Rodent. – Vagy áthajítom Latamert a szekér oldalán, te pedig majd elmesélheted Connernek, milyen hangja is volt, mikor eltört a nyaka.

– Kérlek, ne tedd ezt! – lihegte Latamer.

Roden visszaült a helyére.

– Nem érdekel, ha megölöd, mint ahogy az sem érdekel, ha megszöksz. Menj csak, ha akarsz, és imádkozz, nehogy Conner emberei megtaláljanak!

Felálltam, bocsánatot kértem Latamertől, amiért megfenyegettem, hogy megölöm, majd szertartásosan meghajoltam Roden felé. Lehet, hogy a meghajlás hiba volt. Épp amikor felegyenesedtem, Cregan hátba vágott a kardja lapjával. Előrezuhantam, és az összes levegő kipréselődött a tüdőmből.

– Tudod, mi történne velem, ha hagynám, hogy megszökj, fiú? – morogta Cregan.

Tudtam, és nem voltam igazán ellene.

– Azt mondta, mindenkit megöl, aki megpróbál megszökni – emlékeztette őt Roden.

– Úgy is lesz – villantotta meg fogsorát Cregan, amikor felnéztem rá. Kardját elrakta, és egy kést vett elő, majd két lépéssel felugrott a szekérre. Átfordultam és megpróbáltam elmenekülni, de megragadta az ingem, visszanyomott a szekér aljára, és a nyakamhoz nyomta a pengét.

– Conner mesternek nincs szüksége mindannyiótokra. És van egy olyan érzésem, hogy rád van legkevésbé szüksége.

Hirtelen nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy Conner mesternek szüksége legyen rám.

– Rendben van – morogtam. – Maga nyert. Együttműködöm.

– Hazudsz – mondta Cregan.

– Gyakran hazudok. De most igazat beszélek. Tényleg hajlandó vagyok együttműködni.

Cregan elmosolyodott. Örült, hogy sikerült megaláznia. Visszacsúsztatta a kést a derekán lógó hüvelybe, aztán a galléromnál fogva felrántott és a szekér sarkába hajított.

– Majd meglátjuk.

Egy perccel később Conner is visszatért a szekérhez, oldalán Mott- tal és egy újabb fiúval. Összehúzott szemmel néztem a fiút – biztos voltam benne, hogy már találkoztunk. Magas volt, és szokatlanul sovány. A haja sötétebb volt, mint az enyém vagy Rodené, de egyenes szálú és loboncos, és jobban ráfért volna már egy nyírás, mint rám, már ha ez egyáltalán lehetséges.

A fiú kötelességtudóan felmászott a szekér hátuljára. Conner előbb eloldozott kezemre pillantott, majd pedig a nyakamon lévő vékony vércsíkra. Creganhez fordult.

– Volt valami baj?

– Semmi, uram – válaszolta Cregan. – Viszont van egy olyan érzésem, hogy Sage mostantól sokkal kezesebb lesz.

Conner elmosolyodott, mintha ez bőven elég információ lett volna a számára.

– Örömmel hallom. Fiúk, ő itt Tobias. Ő is csatlakozik a küldetésünkhöz.

– Mégis milyen küldetés ez? – kérdeztem.

Conner megrázta a fejét.

– Türelem, Sage. A türelem az uralkodók egyik ismérve.

És ez volt az első árulkodó jel arra, miért is vett minket magához Conner. Mindannyian hatalmas veszélyben voltunk.