21. FEJEZET

rrol reggel azokkal a ruhákkal a kezében lépett be a szobába, amiket aznap viseltem, mikor Conner idehozott.

– Végre! – mondtam. – Mi tartott ennyi ideig?

Errol habozott, majd végül úgy döntött, válasz helyett inkább megkérdezi, hogy van-e számára jutalmam.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondtam könnyedén. – De hogyha a könyvtárban járnál, a Conner családjának történetét leíró kötet lapjai közt van egy hupli. Talán az lesz a legjobb, ha kiegyenesíted.

Errol elvigyorodott.

– Ne sértődjön meg, uram, de mindhárman üres kézzel jöttek ide. Talán az lesz a legbölcsebb, ha megkérdezem, honnan származik az az érme.

Megráztam a fejem.

– Az a helyzet, Errol, hogy pont nem lenne bölcs lépés megkérdezned. Köszönöm, hogy visszahoztad a ruháimat! Most pedig menj, és hagyj magamra!

– Elrakhatom a ruhákat, uram.

– Ahogy én is. Csukd be magad után az ajtót!

Mikor elment, széthajtogattam a ruhákat, hogy megvizsgáljam őket. Ki lettek mosva, az ing oldalán pedig volt egy lyuk, amit megfoltoztak, de ezen kívül érintetlennek tűntek. Ezek a darabok sokkal jobban illettek hozzám, Nem rám szabták azokat a finoman szőtt, selyem maskarákat, amikben Conner parádéztatott minket. Nem voltak kényelmesek. Nem éreztem magam úriembernek, amikor viseltem őket, hercegnek meg pláne nem. Csalónak éreztem magam bennük. És a szó valódi értelmében az is voltam.

Mielőtt összehajtogattam volna a nadrágot, belenéztem a zsebébe. A szemem elkerekedett, és rögtön Errol után szóltam, hogy jöjjön vissza a szobába.

– Volt valami ebben a zsebben – mondtam. – Hol van?

Errol megrázta a fejét, de látszott rajta, hogy tudja a választ.

– Semmi értékes nem volt benne, uram.

Közelebb léptem hozzá, mire elsápadt.

– Akkor tehát kidobtad?

– Conner hallotta, hogy vissza akarja kapni a ruháit – mondta szinte suttogva. – Ragaszkodott hozzá, hogy ő is megvizsgálja őket, mielőtt visszakapja. Ha bármi is hiányzik, uram, őtőle kell érdeklődnie.

Pár perccel később az ajtót a falnak csapva beviharzottam Conner apró ebédlőjébe.

– Hol van az aranyam?

– Hol van Mott? – kérdezte Conner. – El kellett volna kísérnie.

– Nem tudja, hogy eljöttem. Hol van?

– Elképzelni sem tudom, miről beszélsz. Most pedig gyere, ülj le, és egyél egy kis reggelit! – A Roden és Tobias melletti székre mutatott. Mindkét fiú úgy bámult rám, mintha megőrültem volna.

Eszem ágában sem volt leülni.

– Az aranyam. Annak a nadrágnak a zsebében volt, amiben idejöttem. Maga vette el.

– Hát erről van szó? – nevetett Conner. – Buta fiú! A kavics, amit magadnál hordtál, nem arany volt.

– Igenis az volt, és az enyém.

Conner megrázta a fejét.

– Csak utánzat volt, Sage. Valószínűleg egy szélhámostól vehetted a piacon.

– Ajándék volt, és valódi. Vissza akarom kapni.

– Nem. – Conner összefonta a karját. – Arra készülsz, hogy herceg és egy napon király legyél. Egy király nem hordana hamis aranyat a zsebében. Tanulj szorgosan, hogy király lehess, én pedig elintézem, hogy mindenhová igazi aranyat vihess magaddal.

– Mi itt mindannyian hamisak vagyunk. Úgyhogy ha igaza van az arannyal kapcsolatban, akkor nincs is illőbb dolog, amit magamnál hordhatnék annál a kőnél. Hol van?

– Most már az enyém – mondta Conner. – Biztos vagyok benne, hogy egy nap megfelelő feladatot találok neki – mondjuk, leviszem kacsázni a közeli folyóhoz. Most pedig kérlek, ülj le! Éppen most akartuk megvitatni a királyi vérvonalat.

– Maguk csak vitassák meg! – vetettem oda. – Nekem van ennél jobb dolgom is. – Azzal kirohantam a szobából.

Aznap reggel nem mentem be sem olvasás–, sem történelemórára. Tobiasszal és Rodennel délután az istállók felé tartottunk, mikor Mott és Cregan megindultak felénk. Éppen egy almát majszoltam, amit a konyháról csentem, de az arckifejezésükből arra következtettem, hogy nem lesz időm megenni.

– Dühösnek tűnnek – fordult felém Tobias. – Mit műveltél?

– Miért gondoljátok mindig, hogy én tettem valamit? – kérdeztem. – Ti Rodennel sosem csináltok semmit, ami felkeltheti az érdeklődésüket?

– Mert mindig te művelsz valamit – vágta rá Roden.

Felesleges lett volna elszaladni, bár megvolt bennem a késztetés. Csapdába estünk a ház és az istállók között, tehát úgyis elkaptak volna. Amúgy meg bármilyen büntetés is várt rám, nem volt értelme még súlyosabbá tenni a helyzetet.

Cregan mindkét kezét a mellkasomra helyezte, és lenyomott a földre. Még szép, hogy az alma kigurult a kezemből, le a sárba.

– Hol az a kavics? – kérdezte Cregan.

Az esés kipréselte a levegőt a tüdőmből, de azért még kinyögtem a választ.

– Arany, nem kavics.

– Elloptad az úrtól!

– Aki meg tőlem lopta. Én csak helyreállítottam a világegyetem rendjét.

– Nem akarsz te ebből ügyet csinálni, Sage – figyelmeztetett Mott. – Most pedig kérlek, mondd el, hol van a kő!

Előrefeszítettem az állkapcsomat, a csizmám sarkát pedig megvetettem a földön. Lehet, hogy igaza volt, de ezt nem állt szándékomban beismerni.

– Vigyed! – mondta Mott Cregannek, aki előhúzta a kését, és utasított, hogy álljak fel. Mikor felálltam, a torkomhoz nyomta a pengét, és megragadta a karom. Cregannel az oldalamon és Mott-tal a sarkamban visszasétáltunk Farthenwoodba.

Conner az irodájában, a nagy tölgyfa asztala mögött állva várt minket. Cregan lehajított az asztal előtt álló székbe, majd ő és Mott közrefogtak.

– Hol van a kő? – kérdezte Conner jéghideg hangon.

– Nem az asztalon, ahol hagyta? – kérdeztem vissza éppen ugyanolyan hűvös hangszínnel.

Ez feldühítette Connert. Biccentett Cregan felé, aki erre erőteljesen arcul csapott. Ereztem a vér ízét a számban, és egy pillanatra becsuktam a szemem, amíg a fájdalom enyhült annyira, hogy ismét ki tudtam nyitni.

– Megvettelek az árvaháztól! – üvöltötte Conner. – Ez azt jelenti, hogy az enyém vagy, és veled együtt minden, ami a birtokodban volt. Az a kő az enyém.

– Ha nem is igazi arany, akkor miért kell magának? – kérdeztem.

– Mert nem akarom, hogy a tiéd legyen! Nem fogok valaki olyat bemutatni az udvarban, aki hamis aranyat hurcol a zsebében. Hol van?

– Talán elvesztette – mondtam.

Cregan ismét megütött, ezúttal még erősebben.

– Vigyétek a tömlöcbe! – suttogta Conner. – Tegyétek azt, amit kell, de ne maradjanak hegek!

– Ne, várjon! – A szemem kikerekedett. Eluralkodott rajtam a félelem. Tudtam, hogy mi fog történni odalenn. – Ne tegye ezt, Conner! Csak egy kavics. Ezt akarta hallani?

Conner mindkét kezét az asztallapra helyezte, és felém hajolt.

– Azt akarom, Sage, hogy meghajolj az akaratom előtt. Ha azt mondom, hogy ugorj le egy szirtről, azt akarom, hogy ugorj. Ha azt mondom neked, hogy úszd át az óceánt, azt akarom, hogy ússz. Nem érdekel az a kavics. De ha azt mondom neked, hogy többé már nem a tied, akkor enyém lesz a hűséged, a tiszteleted és az engedelmességed. Adok neked még egy utolsó esélyt. Hol van?

A szívem olyan hangosan dobolt a fülemben, hogy alig hallottam, mit mond. Mindössze annyit tudtam, hogy akkor sem kaphatja meg a követ, ha az életem függ tőle. És volt egy olyan érzésem, hogy így is volt.

– Vigyétek! – mondta Conner. Mott és Cregan megragadta egy- egy karom, majd, rúgkapálózásommal és ordibálásommal mit sem törődve, szó szerint kirángattak a szobából.