29. FEJEZET

obias az ágyában aludt, amikor felébredtem, úgyhogy valamikor az éjszaka folyamán visszatalálhatott a szobánkba. Kicsit zavart a gondolat, hogy aludtam, amíg ő szabadon járkált a szobában. Általában nem aludtam mélyen, és nem szívesen elmélkedtem azon, mire gondolhatott, mit tehetne velem, amíg alszok.

Roden már ébren volt, és még mindig azt a könyvet bújta, amit előző este orzott el Tobias asztaláról.

– Ezek közül egy csomó szót ki tudok olvasni – mondta. – Jobban kellett volna figyelned Graves mesterre. Szerintem tudott volna neked segíteni.

– Nem tudok úgy tenni, mintha lekötné a figyelmem valaki, aki ennyire unalmas – motyogtam.

Roden csak a szemét forgatta, majd visszafordult a könyvéhez, én pedig kimásztam az ágyból, és nekiálltam öltözködni. Tudtam, hogy ezzel az őrületbe kergetem Errolt, de mostanában ez inkább ösztönzött, mintsem visszatartott volna.

– Tiszta vér az inged! – kiáltotta Roden.

– Észrevetted, mi?

Roden becsukta a könyvét, és odalépett hozzám.

– Úgy tűnik, mintha az inged is felhasították volna. Mi történt?

– Be kell kötözni?

– Honnan tudjam? Hadd szóljak Errolnak!

Lekaptam a felsőm, és a kandallóba dobtam, amiben még parázslott néhány zsarátnok. Az alkohol, amit Imogen a sebemre használt még mindig ott volt a szobánk sarkában. Ráöntöttem belőle az ingre éppen csak annyit, hogy újra felcsapjanak a lángok.

– Ezt meg miért csináltad? – kérdezte Roden.

Épp elég hangosan ahhoz, hogy Errol és a két másik szolgáló ezt jelnek vegye, hogy már bejöhetnek a folyosóról. Sosem tudtam biztosan, mikor érkeztek meg reggelente, de mindig akkor jöttek be, mikor hallottak minket beszélgetni.

– Majd én segítek önnek befejezni az öltözködést, uram! – Errol úgy beszélt, mintha már elege lett volna az egészből. Tudta, hogy nincs szükségem a segítségére, ezen a reggelen pedig még annyira sem, mint máskor.

Megfordultam, hogy háttal álljak a falnak.

– Magam akarok felöltözni, méghozzá egyedül.

Tobias kinyitotta a szemét.

– Nem tudnátok kicsit halkabban beszélni? Hasogat a fejem!

– Sage háta megint vérzik – mondta Roden Errolnak.

Mindenki felém fordult. Errol belépett közém és a fal közé. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete.

– Ez egy új seb – mondta. – Hol szerezte?

Megrántottam a vállam. Még nem álltam készen a magyarázattal. Akármit is mondok, annak hazugságnak kell lennie. Bár az igazsággal eltöröltem volna Tobias utolsó reményét is arra, hogy ő legyen a herceg, magamon nem sokat segítettem volna vele.

Errol feladta, hogy a részletek után kérdezősködjön.

– A vágás nem túl mély, de azért el kell látnunk – mondta inkább.

– Csak adj némi kötést, és majd én bekötözöm magamnak! – jelentettem ki.

Errol a fejét rázva kiment a szobából. Még jó, hogy már nem volt sok vissza a két hétből. Kételkedtem benne, hogy még sokáig el tudna viselni.

– Már felöltöztem! – szólt rá Roden a szolgálójára, aki az ingét rángatta. – Tűnj innen!

– Te is elmehetsz! – mondta Tobias a sajátjának, egy újoncnak, aki, amikor csak tehette, került engem. – Hatszemközt kell megbeszélnünk valamit. Csukd be magad után az ajtót!

Alighogy magunkra maradtunk, Roden átszelte a szobát, a vállál fogva megragadta Tobiast, és a falhoz vágta.

– Mit tettél vele? Legközelebb meg majd engem támadsz le?

– Ha szerinted én tettem, nézz körül, van-e nálam kés! – Tobias oldalvást rám nézett. – Nincs nálam semmi olyan, amivel ilyen sebet lehetne okozni, ugye, Sage?

– Félsz, mit találna Roden, ha nekiállna átkutatni a holmidat? – kérdeztem.

Tobias felemelte a kezét, Roden pedig lehajtotta Tobias paplan- |át és megnézte a párnáját. Aztán felemelte a matracot, és akkor elakadt a lélegzete.

Tobias elsápadt, ahogy Roden előhúzta azt a kést, amivel előző este rám támadt. A penge hegyén még mindig ott volt a ráalvadt vér – erről magam gondoskodtam.

– Az meg hogy került oda? – suttogta Tobias. Amint találkozott a tekintetünk, összehúzta a szemét. – Hát, persze. Nos, Sage-nek is van egy kése.

– Úgy gondolod? – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy a konyhai személyzet csak egy kést fog hiányolni. – De azért hagytam, hogy Roden az én dolgaimat is átkutassa. Kést nem talált köztük, Tobias pedig még jobban elsápadt.

– El kell mondanom Connernek – jelentette be Roden. – Ez már több a soknál, Tobias.

– Kérlek, ne! – könyörgött Tobias. – Conner már így is azt hiszi, kész tervem van arról, hogyan szabaduljak meg tőle. Ha most pedig azt hinné, hogy ártani próbáltam Sage-nek, a fejemet venné.

– Connernek meg kellene téged büntetnie – mondtam. – Most amiatt kell a legkevésbé aggódnod, hogy te legyél a herceg.

Tobias szeme könnybe lábadt.

– Akkor segíts rajtam!

– Tegnap éjjel kis híján megöltél. Miért kéne, hogy érdekeljen, mi lesz most veled?

– Kérlek! Bármit megteszek!

– Azt akarod, hogy hazudjak a kedvedért? Akkor én kerülnék bajba. Azt meg miért tenném?

– Kérlek, Sage! – Egészen elvékonyodott a hangja. – Megteszem, amit csak akarsz! Segíts nekem, és érted fogok küzdeni!

Rémültnek tűnt, talán pont olyannak, amilyennek én, amikor Conner utasította Mottot, hogy vigyen le a tömlöcbe. Tobias viselkedésével pont az én malmomra hajtotta a vizet, de azért sajnáltam.

– Segítek neked, de megkérem az árát. Itt az ideje, hogy elbukj Kevésbé intelligensnek, kevésbé lenyűgözőnek és természetesen kevésbé hercegszerűnek kell lenned.

– Igaz az, amit tegnap este mondtál? – kérdezte Tobias. – Tényleg tud a jegyzetekről? – Bólintottam, mire láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. – Akkor meg így is, úgy is végez velem.

– És mi van, ha megígérem neked, hogy nem fog? – mondtam. – Hátrálj meg, én pedig megígérem neked, hogy élni fogsz, vagy legalábbis az utolsó leheletemig védelmezni foglak. – Így sikerült egy csapásra elintéznem, hogy Tobias kiessen a versenyből, és legyen vall ki Farthenwoodban, aki nekem köszönheti az életét.

Errol visszatért a szobánkba, méghozzá Imogen és Mott kíséretében. Szerencsére senki sem figyelt Rodenre, aki gyorsan visszadugta Tobias kését a matrac alá.

Mott néhány hatalmas lépéssel átszelte a szobát. Megfordított, hogy megvizsgálja a hátam, majd hangosan elkáromkodta magát.

– A gazdának tudnia kell erről. Mondd el, mi történt, vagy Conner elé viszlek, hogy ő kérdezzen ki! Azt pedig tudod, annak mi lenne a vége.

Tobiasra pillantottam, aki bólintott, jelezve, hogy beleegyezik a feltételeimbe.

– Igazán kínos – mondtam. – Tegnap este megpróbáltam kiszökni az ablakon keresztül, de fennakadtam a keretben, ami felhasította a hátam.

– Ez nem egy kis vágás a hátadon, Sage. Valaki megkéselt.

– Hegyes az ablak széle – erősködtem. – Még szerencsém is van, hogy nem sérültem meg jobban. De mindez az én hibám, mert alapból nem lett volna szabad kimennem. – Hogy még meggyőzőbb legyek, ártatlanul megrándítottam a vállam, és hozzátettem: – Reméltem, hogy senki sem fogja észrevenni.

– Hogy gondolhattad, hogy nem veszünk észre egy ilyen sebet? – Mott káromkodott egyet a bajsza alatt. – Így akartál engedelmeskedni a gazda parancsának?

– Csak ki akartam lesni – mondtam. – Nehéz lett volna bárhová is menni arról a párkányról.

– Lehetetlen lett volna – bólintott Mott. – De próbálkozás közben akár le is eshettél volna, hogy aztán halálra zúzd magad. – Mély levegőt vett, aztán még hozzátette: – Rendben, nem számolok be erről a gazdának, de akkor is meg kell hogy büntesselek. Nem szívesen mondom ezt, mert gondolom, milyen gyenge lehetsz az utóbbi pár nap eseményei után, de ma nem kapsz enni.

Már éppen tiltakozni kezdtem volna, de Mott felhúzta a szemöldökét.

– Vagy inkább hagyjuk a gazdára, hogy kiszabja a büntetésed? – kérdezte.

– Amúgy sem voltam éhes – mondtam.

Amarinda hercegnő üzent, hogy az egész délelőttöt a szobájában kívánja tölteni. Úgyhogy Mott szólt Tobiasnak és Rodennek, hogy tartsanak vele és Connerrel reggelizni, és behozatta Imogent, hogy lássa el a sebemet. Imogen rögtön nekiállt lemosni a vért. A viselkedése egészen hűvös és gyakorlatias volt, de az érintése, ahogy a hátamat mosta, gyengéd volt, mint mindig.

– Tudja, hogy hazudsz – suttogta.

– Ilyen csapnivalóan hazudnék?

– Előbb hallanom kell az igazat, csak utána tudom megmondani, mi a különbség a két előadás közt. – Egy pillanatra megállt, mikor hirtelen elakadt a lélegzetem, amikor pedig folytatta, olyan finoman nyomta a hátamnak a rongyot, hogy alig éreztem. – Hogyan történt valójában?

– Egy késsel.

– És ki tartotta a kést? – Haboztam, mire ő folytatta: – Egyértelmű, hogy az egyik fiú volt. Viszont ez nem egy szúrt seb. Úgy vágták a penge élével.

– Te aztán értesz a sebekhez.

– Hallottam, ahogy reggel a szakács mesélte, hogy eltűnt az egyik kése. Mindig ügyel rá, hogy élesek legyenek. Ezért gyúrtad a kenyeret, hogy a késtartó mellé kerülj.

– Valójában azért, hogy Tobiast távol tartsam tőle. Addigra már egyet ellopott, és ezzel már így is épp elég nagy veszélybe sodort.

Azt hittem, ezzel kiérdemiek legalább egy mosolyt vagy egy kuncogást, de úgy folytatta, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.

– Reggel az volt az első dolgom, hogy utánanézzek. A kés, amit elvittél, már ott volt a helyén, és találtam pár csepp vért a padlón.

– Azt hittem, mindet feltakarítottam.

Dühében Imogen az ágyra csapott.

– Könyörgöm, Sage! Tegnap este valaki megpróbált megölni!

– Igazából nem is. Csak azt akarta elérni, hogy elhiggyem, képes lenne rá.

– Miért kell folyamatosan ezeket a kis játékokat játszanod?

– Mert így már csak két ember küzd, hogy ő lehessen a herceg.

Bár nem láttam, tudtam, hogy éppen rosszallóan összehúzza a szemöldökét.

– Tudod, hogy most mit kell tennem – mondta végül. – Fájni fog.

– Már kezdek hozzá... – mondtam, ám ekkor rányomta a nedves törülközőt a hátamra, én pedig felüvöltöttem a fájdalomtól.

Úgy tűnt, Imogen kifogyott az irántam érzett szánalomból.

– Lehet, hogy jobb lesz, ha visszahívjuk Errolt – mondta.

– Lehet – nyögtem. – Ő legalább nem szidna folyamatosan.

– Márpedig valakinek le kell téged szidnia – jelentette ki. – Ha nem vagy elég erős ahhoz, hogy elviseld ezeket a sérüléseket, akkor talán nem kellene folyton újakat szerezned! Így sosem fogsz senkit meggyőzni arról, hogy herceg vagy.

Imogen elkezdte felrakni az új kötést. Ennek keresztbe kellett mennie a vállamon, le a régi kötés alá. Mikor megkötötte, Imogen észrevette a változást a hangulatomban, és lágyabb hangon még hozzátette:

– Bocsánat, nem gondoltam komolyan. Persze hogy meg fogod győzni őket!

Nem fordultam el a faltól.

– És mi van, ha nem? Mi lesz, ha Conner engem választ, de amikor a helytartók rám néznek, csak Sage-et fogják látni?

– Miért lenne az akkora baj? Ha az lehetnél, aki vagy?

Ezúttal visszanéztem rá. Vigyorogva.

– Úgy érted, azon kívül, hogy trónbitorlásért kivégeznének?

Felnevetett.

– Igen, azon kívül.

Ekkor ismét elkomolyodtam.

– És mi a helyzet veled? Ha ott lennél az udvarban, amikor bemutatnak, fejet hajtanál előttem?

Egy pillanatnyi habozás után lassan megrázta a fejét.

– Remélem, hogy Conner téged választ, és ha így lesz, szerintem meg tudod majd győzni a helytartókat. Egy nap jó király lesz belőled, de túl sokat tudok. És nem fogok fejet hajtani egy csaló előtt.

Elfordultam, ő pedig elhagyta a szobát. Sajnos pontosan értettem, hogyan is érezhet. Senkinek sem lenne szabad egy hamis herceg előtt hajbókolnia.