33. FEJEZET

marinda másnap reggel kíséretével együtt távozott, az óráink pedig a megszokott rend szerint folytatódtak. Roden még mindig nem tudott folyékonyan olvasni, de ahhoz képest, hogy még csak nemrég kezdte el tanulni, lenyűgözően haladt. Valószínűleg elboldogulna, ha Conner őt választaná hercegnek.

Mott kikért Havala tanárnő órájáról, hogy gyakorolja velem a vívást, hiába erősködtem, hogy nem tudok harcolni a bekötözött hátammal.

– Nem várhatunk addig, amíg teljesen meggyógyulsz – mondta. – Ma mindketten fakardokat fogunk használni. – Levett egyet magának, egy másikat pedig odadobott nekem. Félreugrottam, mire a kard leesett a porba.

– Félsz egy fakardtól? – hecceit Mott.

– Csak bemutattam, milyen jó is vagyok a támadások elkerülésében – mondtam vigyorogva. – Sikerült lenyűgözzelek?

– Nem. Vedd fel!

Mikor engedelmeskedtem, Mott végigvette velem az alapvető védekező mozdulatokat.

– Ha nem is tudsz úgy támadni, mint Jaron, arra legalább meg tudlak tanítani, hogyan védd meg magad.

Kardjával felém bökött. Megpróbáltam a sajátommal blokkolni, de a kardja elsiklott az enyém mellett, és bordán ütött.

– Rosszabbul teljesítesz, mint mikor legutoljára láttalak – mondta.

– Talán nem kellett volna annyira megkorbácsolnod.

– Talán nem kellett volna hagynod, hogy megkéseljenek.

Elmosolyodtam, és bal felől alacsonyan meglendítettem a kardom, rácsapva Mott combjára.

– Nem is rossz! – mondta Mott. – De hiányzik belőled az önfegyelem, amit elvárnak egy hercegtől.

– Egyszerűen mondhatom azt, hogy kijöttem a gyakorlatból.

– Badarság. Jaron herceg korához képest nagyszerű vívó volt, mikor nyoma veszett. Nem lehetsz annyira szánalmas, amilyen most vagy, ha azt akarod, hogy elhiggyék, te vagy Jaron. Szerinted mégis miért készítették neki azt a kardot?

Kivédtem a vállam felé irányuló támadását.

– Talán azért, hogy arra biztassák, vegye komolyabban a tanulmányait.

– Jaron mindig is komolyan vette a vívást. Közismert tény, hogy egyszer kijelentette az egész udvar előtt, egy nap ő fogja vezetni az egész carthyai hadsereget a csatában.

– Akkor jó nagy bolond lehetett – mondtam támadás közben. Mott oldalra lépett, és könnyedén kivédte a mozdulatomat. – Havala tanárnő azt mondta, Eckbert mindent megtett, hogy megőrizze a békét. Carthya már generációk óta nem vett részt egyetlen háborúban sem.

– Azért Carthyának is megvannak a maga ellenségei, Sage. Ezzel Darius tisztában is volt. Talán Jaron is. Az apjuk viszont soha.

– Azt mondod, Eckbert rossz király volt?

– Nem volt gonosz, csak naiv. Az ellenségei minden évben egy re erősebbek lettek, szövetségeket kötöttek, fegyvereket halmoztak fel. Eckbert nem látta az éhséget a tekintetükben, ahogy Cartyát figyelték. – Mott megrántotta a vállát. – Még a saját kastélyában sem vette észre az ellenséget.

Felhasználtam a lehetőséget, hogy megszúrjam az oldalát, majd egy vágással folytattam, amitől a kard kis híján kiesett a kezéből. Mott hátrált két lépést, és ismét megmarkolta a fegyvert.

– Szép mozdulat volt, Sage. Kifejezetten váratlan.

– Jaron kardjával jobban ment – mondtam.

– Azért ment jobban, mert bár csak másolat, az mégis jobb kard volt. Kár, hogy ellopták. Conner mostanra meg van győződve arról, hogy a tettes nem hármótok közül való. Azt hiszi, az egyik szolgáló vihette el, hogy eladja, tudva, hogy titeket fognak okolni érte.

– Talán Cregan vette el, hogy segítsen Rodennek edzeni.

– Kétlem. Lehet, hogy nem kedveled Cregant, Sage, de jól szol gálja Connert. Bármit megtenne, amire Conner kéri.

– Ahogy te is.

Mott megállt, és leeresztette a kardját.

– Nem gyilkolnék érte. Ott meghúzom a határt.

Ezt nem hagyhattam megválaszolatlanul.

– Akkor nem számít semmit sem, hol húztad meg. Cregan megölte Latamert Conner parancsára, te meg segítettél neki. A kettő gyakorlatilag ugyanaz.

Valami megvillant Mott tekintetében.

– Vége az órának – mondta összeszorított szájjal. – Akaszd fel a kardod, és visszakísérlek a házba!

A nap további része tanórákkal telt. Annyi tudást tömtek a fejünkbe, kész csoda, hogy egyikőnkké sem robbant fel. Tobiast végül büntetésképp visszaküldték a szobánkba, amiért elaludt az órán, és láthatóan még meg is könnyebbült, amiért távozhat. Roden, aki ebben annak lehetőségét látta, hogy most ő lehet a legjobb diák, ettől erőre kapott. Végül is én sem mutattam több érdeklődést, mint Tobias.

Aznap este, amikor az ebédlőbe kísértek a Connerrel közös vacsorára, Tobias megállított a folyosón.

– Ugye emlékszel, mit ígértél nekem? Hogy segítesz túlélni?

– Továbbra is tartom a szavam – mondtam.

Tobias megnyugodva felsóhajtott.

– Akkor hadd segítsek, hogy te legyél a herceg! Mire van szükséged?

– Nem akarok tőled semmit, Tobias. Csak a hűséged, ha engem választanak.

Tobias még halkabban folytatta:

– Amúgy nem is akartalak aznap este megölni. Sosem terveztem ilyesmit. A kés élesebb volt, mint gondoltam. Azt hittem, csak egy kis karcolás...

– Majd meggyógyul.

– Azt hiszem, Mott sejti az igazságot. Talán Conner is.

– Állom a szavam, Tobias. Túl fogod élni.

– Bízom benned. – Szünetet tartott, mintha a saját szavait mérlegelné. – Őszintén, Sage. Bízom benned.

– Gyerünk, ti ketten! – szólt hátra felénk Mott. – Conner már vár.

Nem sokkal az előtt értük utol Rodent és Mottot, hogy az ebédlőbe léptek volna. Ott aztán Mott kinyitotta az ajtót, és előreengedte Rodent meg Tobiast, viszont a vállamra helyezte a kezét, hogy visszatartson, és becsukta az ajtót.

A szívem dübörgött, de próbáltam továbbra is nyugodtnak látszani. Mott nagyon komolynak tűnt, és nem esett volna nehezemre számos okot felsorolni, amiért megbüntethetne.

– Bármit is gondolsz, mit követhettem el... – kezdtem, de Mott csak a fejét rázta, hogy elhallgattasson.

– Nem tudtam, hogy meg fogja öletni Latamert – mondta Mott halkan. – Te hamarabb rájöttél, mint én.

A kép, ahogy Latamer éppen megfordult, mielőtt Cregan nyila eltalálta volna, az elmémbe égett. Folyton-folyvást feltűnt az álmaimban éjjel, nappal pedig minden lépésemet kísérte. Ha csak pár pillanattal hamarabb rájöttem volna, mi történik, az talán elég lett volna, hogy megmentsem.

– Miért mondod ezt nekem? – kérdeztem.

Megvonta a vállát.

– Azt hiszem, csak szerettem volna, ha tudod, emlékszem arra, amit a tömlöcben mondtál. Conner engem sem birtokol.

Connernek hírei voltak számunkra aznap este.

– Emlékeztek, mikor a főhelytartóról, Veldergrathról meséltem nektek? Ő az, aki király akar lenni, az, akinek nem hagyhatjuk, hogy elfoglalja a trónt, mert csak ártana Carthyának. Érdekes levelet kaptam tőle ma este, ami egyszerre aggasztó és biztató. – A hatás kedvéért Conner felmutatott pár papírlapot, ami, gondolom, Veldergrath levele volt. – A biztató az, hogy hallotta a pletykát, miszerint Jaron herceg talán életben lehet. Tudtam, hogy ma találkozni fog Amarindával, hogy Ebersteinig, Drylliad külterületééig kísérje, ahol a birtoka van. Gondolom, Amarinda mondhatta neki. Ez majd segít abban, hogy a hercegemet elfogadják az udvarban, mivel kisebb meglepetést fog okozni, mikor bejelentem.

– És mi a rossz hír? – kérdeztem.

– A rossz hír az, hogy a király és a királyné haláláról is terjednek a hírek. A hét végéig nem születhet döntés arról, hogy ki örökölje a trónt, de Veldergrath addig is arra fogja felhasználni a haláluk okozta félelmet, hogy még több követőt gyűjtsön. A levelében arról érdeklődik, van-e biztos információm Jaron hollétét illetően. A válaszomban nem írtam neki semmi egyértelműt, ami próbára teszi majd a türelmét, viszont így nyerünk még egy napot.

– Még egy napot mire? – érdeklődött Tobias.

Conner mély lélegzetet vett, és csak azután folytatta:

– Két napon belül ki fogom választani a hercegemet, és utána rögtön indulok is vele Drylliadba.

Tobiasszal és Rodennel egymásra néztünk. Meglepő módon egyél általán nem lelkesedtünk a hír hallatán, és ezt Conner észre is vette.

– Azért számítottam volna egy kis izgalomra – mondta.

– Mi lesz a másik két fiúval, akire többé nem lesz szüksége? – kérdeztem.

Conner kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna:

– Még nem döntöttem el.

A szobában mindenki tudta, hogy hazudik.