13. FEJEZET

ásnap reggel a szemem már az előtt felpattant, hogy a szolgák bejöttek volna minket ébreszteni. A finom pasztellszínű reggeli fény nem túl magasról sütött be az ablakon, úgyhogy nagyon korán lehetett. Hosszú pillanatokig feküdtem még az ágyban, élvezve a meleg és kényelem szokatlan elegyét. Aztán eszembe jutott, hol is vagyok, és milyen furcsa játékba keveredtem. A valóság kemény és hideg volt. Felültem, hogy jobban kilássak az udvarra.

– Te is ébren vagy? – kérdezte Roden csendesen.

– Már nem tudtam tovább aludni.

– Én alig aludtam. – Egy pillanatra csend ülte meg a szobát, majd Roden folytatta: – Szerinted mi lesz azokkal a fiúkkal, akik nem kellenek Connernek?

Egyikünk sem elmélkedett túl sokat azon, hogy egyszerűen csak „azokról a fiúkról” beszéltünk, mintha idegenek lettek volna. Lassan kifújtam a levegőt, majd válaszoltam.

– Te is nagyon jól tudod.

Roden felsóhajtott, mintha azt várta volna, hogy valami kecsegtetőbb válasszal tudok szolgálni.

– Az a legszomorúbb az egészben, hogy senkinek sem fogunk majd hiányozni, mikor már nem leszünk. Nincsen családunk, barátaink, senki, aki otthon várna ránk.

– Jobb ez így – mondtam. – Könnyebb lesz elfogadnom a halálom, ha tudom, hogy senki másnak nem fog fájni.

– Ha senkinek sem tudsz fájdalmat okozni, akkor olyan sincs, akinek örömet szerezhetnél. – Roden összekulcsolta kezét a feje mögött, és felnézett a bevakolt plafonra. – Senkik vagyunk, Sage. Már hónapokkal ezelőtt ott kellett volna hagynom az árvaházat, de képtelen voltam rá. Sosem tanultam, nem értek semmihez – semmi esélyem nem volt odakinn. Hogyan tarthattam volna el magam?

– Tobias összehozta volna – mondtam. – Dolgozhatott volna egy nagykereskedőnél, vagy nyithatott volna boltot. Valószínűleg egész sikeres lehetett volna.

– Neked milyen terveid voltak? – kérdezte Roden.

Megrántottam a vállam.

– Én mindig is csak azzal törődtem, hogy a következő hetet túléljem. – Kifejezetten viccesnek találtam a szituációban megbúvó iróniát. – Most pedig csak a következő két hetet kell túlélnem.

– Connernek engem kell választania – mondta Roden. – Nem arról van szó, hogy király akarnék lenni, vagy akármi... úgyis tudjuk, hogy Connernél lesz a hatalom. De számomra ez lehet az egyetlen lehetőség egész életemben. Tudom, hogy durván hangzik, mert tudjuk, akkor mi lesz veled és Tobiasszal, de egyszerűen így érzem. Emlékszel, mikor tegnapelőtt majdnem sikerült meglógnod a szekérről?

– Igen.

– Bárcsak sikerült volna! Ha pedig a következő két hétben bármikor alkalmad adódna rá, hogy meglépj, szerintem használd ki!

– Jó, hogy mondod, Roden. – Biztos szerette volna, ha ilyen egyszerűn működnek a dolgok.

– Miért nem beszéltek kicsit hangosabban? Akkor talán fel is ébresztenétek az egész birtokot! – nyögte Tobias.

– Maradj csendben! – szóltam rá. – Alighogy rájönnek, hogy fenn vagyunk, ez a szoba tele lesz emberekkel.

Tobias felkönyökölt.

– Ti itt Rodennel úgy beszélgettek, mintha évek óta ismernétek egymást, és én maradjak csendben?

– Maradj már csendben! – mondta Roden.

Tobias visszafeküdt.

– Kíváncsi vagyok, mit tervezett mára nekünk Conner.

– Két hetünk van megtanulni mindent, amit Jaron herceg tudna, ha élne – szólt Roden. – Van egy olyan érzésem, hogy ez az utolsó nyugodt pillanatunk, mielőtt letelik a két hét.

– Igazán nem egy rossz terv ez – mondta Tobias. – Connernek igaza van. Ez lehet az egyetlen esélyünk, hogy megmentsük Carthyát.

– Ez az egész sértés az igazi hercegre nézve – jelentettem ki. – Amikor kiderül – márpedig mind tudjuk, hogy ez egy nap bekövetkezik –, hogy mit is csinálunk itt, az sokkal rosszabb lesz, mint a felségárulás. Még hogy egy senkiházi árva hercegnek adja ki magát? Mégis mit képzelünk magunkról?

– Nyugodj meg! – szólt Tobias. – Ki mondta, hogy valaha is ki fog derülni? Conner végig ott lesz, hogy irányítson minket. Muszáj lesz neki, mert ha lelepleznek minket, akkor ő is lógni fog.

– Egyikünk sem tökéletesen úgy néz ki, ahogy a herceg – folytattam. – Arról nem is beszélve, hogy két hét messze nem elég arra, hogy mindent megtanuljunk, amit neki tudnia kellene, akár ott van mellettünk Conner, akár nem. Ha mi hárman összefogunk, Conner nem kényszeríthet rá minket semmire.

– De én végig akarom csinálni. – Tobias felült az ágyban, és ugyanazzal a lendülettel letette a lábát a földre. – Ti ketten heverésszetek csak nyugodtan, de én olyan hamar neki akarok kezdeni a tanulásnak, amilyen hamar csak lehet.

Meglepte a folyosón lévő szolgákat, akik ugyan állították, hogy csak ránk vártak, de csipás szemük másról árulkodott. Errol majdnem elásította magát, mikor beletúrt a szekrényem fiókjába.

– Visszafeküdhetsz aludni, ha szeretnél – mondtam neki. – Egyedül is megy.

– Nem ön parancsol – emlékeztetett –, hanem Conner. Ma egyszerűbb ruhákat fog viselni, hogy könnyebben tudjon mozogni a délutáni órákon.

Vonakodva kimásztam az ágyból, hogy felöltözzek, Errol pedig mihamarabb eltűnjön. Félreállítottam, amíg felvettem a ruhám, bár ragaszkodott hozzá, hogy ellenőrizze a munkám, amikor végeztem.

– Nem akarom megsérteni – mondta, miközben egy csattal küzdöttem – de látszik, hogy még sosem hordott ilyen ruhákat.

Elmosolyodtam.

– És ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor nem is fogom már sokáig hordani őket.

Mott már várt ránk, mikor kiléptünk a hálóból. Közölte Tobiasszal, hogy ő egy külön tanítóval fog dolgozni a könyvtárban, míg Rodennek és nekem az írás és az olvasás alapjait fogják tanítani az egyik emeleti szobában, ami valaha gyerekszoba volt. Tobias somolyogva ránk pillantott, miközben a szolgálója elvezette. Valószínűleg úgy okoskodott, hogy az iskolázottsága előnyt jelent számára Conner szemében, és valószínűleg igaza is volt. Roden a fülembe súgta, hogy amúgy sem akart volna Tobiasszal együtt tanulni. Osztottam a véleményét.

Az oktatónkat Graves mesternek, vagyis sírboltnak hívták, ami nagyon is találó volt, hiszen jobban hasonlított sírásóra, mint tanárra. Olyan magas és sovány volt, mint egy ásó nyele, emellett sápatag is volt, és ritkás, fekete haját úgy fésülte, hogy az többnek tűnjön, mint amennyi valójában a fején nőtt. Rögtön eldöntöttem, hogy nem fogom kedvelni. Roden viszont nem zárta ki, hogy esetleg az élőhalottak táborához tartozik. Legalábbis mikor a fülébe súgtam eme elméletemet, elfojtott egy vigyort, majd gyorsan rám szólt, hogy maradjak csendben.

Graves mester felszólított minket, hogy üljünk le a székekre, amelyeket minden kétséget kizáróan kisgyerekeknek szántak. A székek egy tábla felé néztek. Elkezdte felírni az ábécét, majd felém fordult.

– Mondtam, hogy ülj le, és már kezdünk is.

Dacosan összefontam a karom.

– Nem ülök le olyan székre, amit ötéveseknek készítettek. Hozasson nekem egy rendes széket!

Graves mester lehajtotta a fejét, hogy közelebbről szemügyre tudjon venni.

– Minden bizonnyal te vagy Sage. Már figyelmeztettek rád. Fiatalember, nehogy azt hidd, hogy Conner szolgája vagyok! Úriember és tudós vagyok, amiért megkövetelem a tiszteleted. Arra a székre fogsz ülni, amit a rendelkezésedre bocsátottam.

Mivel biztos voltam abban, hogy Mott továbbra is a közelben őrködik, kikiáltottam neki, hogy jöjjön be.

– Graves mester azt állítja, hogy nem Conner szolgája – mondtam Mottnak, amikor bedugta a fejét a szobába. – Maga viszont az. Szükségem van egy székre.

– Már ott van egy – biccentett a Roden melletti üres szék felé.

– Az túl kicsi. Így nem tudok tanulni.

– Kár. Ülj le!

– Rendben van, de ha Roden meg én nem tanuljuk meg a bet tűket, maga magyarázza meg Connernek, hogy miért nem sikerült.

Mott sóhajtott egyet, és kiment a szobából. Pár perccel később mindkét kezében egy-egy nagyobb székkel tért vissza. Graves mester fel volt háborodva, és azt mondta, büntetésként, amiért megzavartam az órát, még tízszer le kell majd írnom az aznap tanult betűket.

– Akkor tízszer jobban fogom tudni őket – mondtam. – Milyen furcsa, hogy olyan büntetést ró ki rám, ami biztosítja, hogy többet tudjak Rodennél, aki viszont engedelmeskedett magának!

Graves bütykei majdnem olyan fehérek voltak, mint a kréta, amikor elkezdte magyarázni, melyik betű melyik hangot jelöli. Úgy tűnt, Rodent tényleg érdekli a dolog, és nagyon igyekezett, hogy tartani tudja az iramot. Én nagyjából az M magasságában elaludtam.

Mikor valamivel később Mott felrázott, Graves már kiment a szobából.

– Javíthatatlannak nevezett téged – mondta. – Most komolyan, Sage, el akarsz bukni?

– Már mondtam, hogy tudok kicsit olvasni. Ez a délelőtt kész időpocsékolás volt.

– Szerintem remek volt. – Roden vidámabbnak hangzott, mint eddig bármikor. – Sosem hittem volna, hogy egyszer képes leszek majd olvasni, és most Graves mester azt mondta, holnapra már gyerekeknek készült gyakorlót is hoz nekem.

– Nagyszerű. Majd mondd el, mit ír a gyerekeknek készült gyakorló arról, hogyan kell hercegnek kiadnod magad!

A szolgák korábban főtt tojásból és tejből álló reggelit hoztak nekünk, hogy tanulás közben ehessünk. Ez után a semmilyen kezdet után nem csoda, hogy Roden és én is ismét éhesek voltunk.

– Majd ehettek a következő óráitok után – mondta Mott.

– Milyen órák? – kérdeztem.

– Carthya történelme. Utána ebéd. Aztán jön a kardvívás, a lovaglás, vacsora és etikettlecke a gazdával, este pedig a holnapi óráitokra fogtok készülni.

Roden vállon bokszolt.

– Tényleg úriembert fog belőlünk faragni!

Bólintottam, de egy szót sem szóltam. Az, amivé Conner formált minket, nem érdemelt ünneplést.