42. FEJEZET

armadik Jaron Artolius Eckbert, Carthya hercege, Eckbert és Erin, Carthya királyának és királynéjának második fia volt. Az összes helytartó egyetértett abban, hogy ennek a gyermeknek lánynak kellett volna születnie, és nem fiúnak. Egy lányt hozzá lehetett volna adni Gelyn királyához, ezzel is fenntartva a békét.

Az ifjú herceg nem is volt igazán lenyűgöző tagja a királyi családnak. Kisebb termetű volt, mint a bátyja, nagy tehetsége volt a bajkeveréshez, és látszólag a bal kezét részesítette előnyben, amire ferde szemmel nézett a carthyai nemesség.

Erin titokban imádta másodszülött fiát. Az idősebb gyermeket, Dariust már akkor arra készítették fel, hogy egy nap király legyen. Élete születése pillanatától az államé volt, és nagyszerűen meg is felelt erre a feladatra. Határozott és fegyelmezett volt, és visszahúzódó – legalábbis az anyjának így tűnt. De Jarontól kevesebbet vártak el, úgyhogy ő mindig is kicsit jobban az anyjáé lehetett.

Erin sosem érezte magát igazán jól Carthya királynéjaként. Túl sokat kellett e szerep miatt elrejtenie valódi természetéből és kalandvágyából. Titkos románcba keveredni a fiatal Eckberttel kétségkívül fiatalkora legnagyobb kalandja volt. Egy pillanatra sem állt meg, hogy megfontolja, tettei milyen következményekkel járhatnak, mindössze akkor, mikor már túl késő volt, és már beleszeretett.

Erin egy évig csaposként dolgozott egy kis pyrthi fogadóban, hogy törlessze apja adósságait, miután a férfi komolyan megbetegedett kinn a tengeren. Megalázó munka volt. Egészen addig a családja kifejezetten előkelőnek számított, Erin pedig éppen elég jó oktatásban részesült ahhoz, hogy tudja, milyen mélyre is süllyedtek. De elviselte, és a fogadó végül virágzásnak indult az irányítása alatt.

Eckbert kinézte őt magának egy este, mikor kíséretével átutazott Pyrthön. Másnap visszatért álruhában. Megigézte a lány szépsége, bája és hűsége, ami a családjához fűzte. A harmadik estén Erin rájött, ki is Eckbert. A férfi könyörgött neki, hogy tartsa titokban, mindössze azért, hogy továbbra is látogathassa.

A hét végére Eckbert kifizette Erin apjának tartozásait, sőt, még a fogadó tulajdonosát is lefizette, és királyi parancsot adott, nehogy valaha is elárulja, milyen alacsony rangú családból is származik Erin. Visszavitte a lányt magával Drylliadba, és királynéjává tette.

Erin és Eckbert házassága boldog volt, de királyként és királynéként nem értettek egyet, hogyan is kormányozzák Carthyát. Erin ellenségeket látott azokban, akiknek Eckbert előnyös kereskedelmi törvényekkel és az egyezségek egyértelmű megszegésének elnézésével a kedvében akart járni. Eckbert kerülte a konfliktusokat, és ennek következményével egy nap idősebb fiuknak, Dariusnak kellett volna szembenéznie. Jaronnak nagyobb szabadsága lett volna, hogy a saját vágyait kövesse. És Erin imádta őt ezért.

Jaron még nagyon fiatal volt, mikor egyértelművé vált, hogy inkább anyjára hasonlít, mint apjára. Nem gonoszságból gyújtott tüzet a trónteremben. Fogadást kötött egy barátjával, egy kastélybeli apróddal, hogy a drapériákat el lehet égetni. Ezt azzal akarta bebizonyítani, hogy elégeti az egyik drapéria egy rejtett csücskét. Több mint háromszáz évnyi hímzett történelem kapott lángra, mire a szolgák el tudták oltani a tüzet.

A nép azt a történetet is imádta, amely szerint az akkor tízéves Jaron párbajra hívta Mendenwal királyát. Azt senki sem tudta, hogy Jaron meghallotta, ahogy a király azzal vádolta Erin királynét, hogy nem is volt igazi királyi sarj. Csak nevettek, ahogy elképzelték a tízéves kisfiút, aki szembeszáll a nála négyszer idősebb férfival. A mendenwali király mosolyogva elfogadta a kihívást, és kétségkívül visszafogta magát a párbaj alatt. Bár a király könnyedén nyert, Jaron megelégedett azzal, hogy szép kis vágást ejtett a combján. És onnantól kezdve kétszer akkora szorgalommal gyakorolta a vívást.

Ahogy Jaron nőtt, Eckbert egyre dühösebb lett, és egyre jobban szégyellte fia viselkedését. Ahelyett, hogy a királyi család mintaszerű tagjává vált volna, apja kívánságának megfelelően, Jaron egyre jobban lázadt. Éjszakánként kiszökött a szobája ablakán keresztül – valahányszor az időjárás megengedte, és sokszor olyankor is, amikor a rossz idő vissza kellett volna, hogy tartsa. A magasság sosem zavarta Jaront, még az után sem, hogy több mint három métert zuhant egy toronyból, és az életét mindössze az oromzaton álló szobor mentette meg. Megtanulta, hogyan másszon fel a külső falakon, pusztán a keze és a lába segítségével. Erről nagyon kevesen tudtak, mivel az egyetlen, aki valaha is rajtakapta, a bátyja volt. Jaron sosem értette, hogy Darius miért tartotta titokban számos csínytevését. Talán mert Darius tudta, hogy egy nap király lesz, és remélte, hogy Jaron nem fog rá is szégyent hozni. Vagy talán azért, mert Darius meg akarta kímélni apját a pletykáktól, amik nem csak egész Carthyába, hanem a határokon kívülre is eljutottak volna, miszerint mégis hogy lenne képes egy király, aki még a saját fiát sem tudja megnevelni, egy egész országot kormányozni? Jaron sosem gondolt arra, hogy Darius esetleg szereti őt. Hogy azért veszi védelmébe, hogy így olyan élete lehessen, amilyen Dariusnak sosem adatott meg.

Valójában Jaron sosem értette meg igazán, hogy a családjában bárki, az anyját leszámítva, igazán szeretheti őt. Erre csak akkor volt képes, mikor már túl késő volt, és már mindannyian meghaltak.

Nem sokkal a tizenegyedik születésnapja előtt szülei félrehívták Jaront, hogy elbeszélgessenek vele. Gelyn és Avenia is Carthya határait fenyegette és háborúra készült. A helytartók dühöngtek, és azzal fenyegették Eckbertet, hogy letaszítják a trónról, hacsak nem szorítja vissza ellenségeiket. Jaron nyűg volt az ország hátán, ezért tenni kellett valamit. Eckbert talált egy iskolát fenn északon, Bymar földjén, ahová Jaron járhatott volna. Az iskola nagyszerű oktatást biztosított, és Jaron ott még a herceghez illő viselkedést is elsajátíthatta volna.

Jaron dühösen tiltakozott. Megesküdött az apjának, hogy ha az elküldi Bymarba, akkor megszökik, és soha többé nem látják. Erre Eckbert azt felelte, hogy amennyiben nem megy el, azzal Carthya pusztulását is okozhatja. Mind a saját országának, mind az országhatár mentén sorakozó ellenségnek be kellett bizonyítania, hogy tud határozott lenni. Hajlandó volt elküldeni a fiát, és véget vetni a megaláztatásnak.

Erin könyörgött Jaronnak, hogy fogadja el Eckbert döntését. Hogy tegye meg Carthyáért. Hogy tegye meg érte.

– Megteszem érted, anyám – mondta Jaron. – Elhagylak a saját érdekedben. De soha többé nem fogsz látni.

Nem gondolta komolyan ezeket a szavakat. Dühös volt, és már akkor rettenetesen érezte magát, mikor a fenyegetés kibukott belőle. Ugyanakkor viszont valami olyan fájdalmat érzett, amit nem tudott megmagyarázni. Nem miatta voltak ellenségeik Carthya határa mentén. Azért voltak ott, mert az apja túl sokáig nézett félre. Lehet, hogy voltak olyan carthyaiak, akik jót nevettek a herceg legújabb csínytevésein, de még ők is kiálltak a király mellett, ha szólította őket.

Jaron már másnap távozott, minden felhajtás nélkül. Nem volt búcsúvacsora, se nagy kíséret, ami vele ment volna az iseli kikötőig. Mindössze pár tisztviselő utazott volna vele Aveniába, majd át az Eranbole-tengeren, Bymar kapuiig.

Amint fellepett a fedélzetre, Jaron borzalmas tengeribetegségről kezdett panaszkodni, pedig a hajó még el sem hagyta a kikötőt. Nyugtató orvosságot ajánlottak neki, és azt tanácsolták, hogy menjen le a fedélközi kabinjába pihenni.

Jaron nem vette be az orvosságot, és, bár nem könnyen, de kicsusszant kabinjának apró ablakán. Kisebb termetű volt, mint a legtöbb tízéves fiú, és miután sikerült vállát átküzdenie a nyíláson, onnantól minden könnyen ment. Anélkül, hogy bárki észrevette volna Jaron eltűnését, a hajó vitorlát bontott. Aznap késő délután pedig kalózok támadták meg.

Mikor a kalóztámadás híre eljutott Carthyába, kutatást indítottak a túlélők után. Egyet sem leltek – mindenki vagy a kalózok elleni harcban vesztette életét, vagy a tengerbe fúlt. Mivel Jaron testét sosem találták meg, átkutatták egész Aveniát és Carthyát abban a reményben, hogy még életben lehet. Ám nem sokkal később már a legtöbben úgy hitték, a tucatnyi áldozattal együtt ő is ott pihen a tenger mélyén.

Eközben biztonságban kiérve a szárazföldre Jaron rájött, hogy számos olyan képességgel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számára, hogy beolvadjon az aveniaiak közé. Jó érzéke volt a különféle nyelvjárások elsajátításához, és éppen eleget tanult az idegen kultúrákról ahhoz, hogy úgy tudjon viselkedni, mint a helyiek. Idegen zsebekben kotorászott apróért, vagy alkalmi munkákat vállalt, ha talált.

De napjai nagy részét így is korgó gyomorral töltötte, éjszaka pedig megbújt az árnyékban, remélve, hogy nem veszik észre az utcai zsiványok, akik a sötétben járőröztek.

Darius lelt rá először Jaronra. Jaron bedobott egy érmét a templomi adománytálba. A helyi pap felismerte az ifjú herceget, és üzenetet küldött Dariusnak, aki a közeli városban kutatott öccse után. Hogy időt nyerjen, a pap azt mondta Jaronnak, hogy van egy kis fölös étele, és ha Jaron lemossa a templom lépcsőit, akkor maradhat éjszakára. Darius másnap reggel érkezett, egyedül. Kis, közös reggelijük elfogyasztása közben Darius elmondta, mennyire szenvednek szüleik fiuk elvesztése miatt.

Jaron könnyekben tört ki, és azt mondta, boldogan hazatér, ha a szülei megengedik. Darius azt felelte neki, hogy maradjon a templomban, amíg ő megkérdezi apjuktól, mit is tegyenek.

Darius otthagyta Jaront a szobájában, megköszönte a pap szolgálatát, de közölte vele, hogy a fiú sajnos nem Carthya elveszett hercege. Azonban kifejezte szánalmát a fiú iránt, és fizetett a papnak, hogy még egy hétig gondoskodjon felőle.

Egy héttel később Jaron kezdte megérteni szerepét Carthya jövőjét illetően.