1. FEJEZET

a mindent elölről kezdhetnék, nem választanám ezt az életet. Ugyanakkor viszont kétlem, hogy valaha is volt választási lehetőségem.

Végig ez járt a fejemben, miközben a lopott pecsenyehússal a hónom alatt menekültem a piacról.

Előtte még sosem próbálkoztam húslopással, és már ezt a kísérletemet is bántam. Ugyanis, mint kiderült, nem éppen könnyű feladat futás közben egy nagydarab nyers húst tartani. Sokkal sikamlósabb, mint gondoltam volna. Megfogadtam magamnak, ha a hentes nem kap el és bárdjával nem vet idejekorán véget az életemnek, akkor legközelebb nem felejtem el becsomagoltatni a húst. És csak aztán lopom el.

Már csak pár lépésnyire volt lemaradva mögöttem – sokkal gyorsabban futott, mint amire számítottam volna egy ekkora embertől. Torkaszakadtából ordibált az anyanyelvén, amit nem ismertem fel.

Valamelyik távoli nyugati országból származott, ahol minden bizonnyal engedélyezték a hústolvajok megölését.

Pontosan ez volt az a fajta gondolat, ami arra késztetett, hogy még jobban megszaporázzam a lépteimet. Épp, amikor befordultam a sarkon, a bárd beleállt a mögöttem álló póznába. Bár én voltam az eredeti célpont, nem tudtam megállni, hogy ne csodáljam meg a hentes pontos dobását. Ha nem éppen akkor fordultam volna be, a bárd elérte volna célját.

De már csak egytömbnyire voltam Mrs. Turbeldy hátrányos helyzetű fiúk számára létesített árvaházától. Tudtam, hogyan tűnhetek el ott.

És még sikerrel is jártam volna, ha nem ül ott az a kopasz férfi az ivó előtt, aki pont jókor nyújtotta ki a lábát, hogy elbukjak benne. Szerencsére a hús nem csúszott ki a kezemből, bár ez nem tett jót a jobb vállamnak, amikor a kemény földútra estem.

A hentes nevetve fölém hajolt.

– Éppen ideje vót, hogy megkapd a jussod, te mocskos koldus!

Csak hogy tisztázzuk: sosem koldultam, sőt, még csak nem is könyörögtem soha semmiért. Sosem süllyednék olyan mélyre.

A hentes nevetését hamar egy hátba rúgás követte, amitől elakadt a lélegzetem. Összegömbölyödtem, felkészülve arra a verésre, amiről nem tudtam biztosan, vajon túlélem-e. A hentes másodszor is belém rúgott, és már a harmadikra készült, mikor egy másik férfi elordította magát.

– Elég legyen!

A hentes megfordult.

– Jobb lesz, ha kimarad ebbő’! Ez a kölyök ellopott egy pecsenyét.

– Egy egész pecsenyét? Tényleg? És mennyi az ára?

– Harminc garlin.

Jól edzett fülemmel rögtön meghallottam a pénzérmék csengését az erszényben, aztán a férfi ismét megszólalt.

– Ötven garlint fizetek neked, ha most rögtön átadod nekem a fiút.

– Ötvenet? Egy pillanat.– A hentes még egyszer utoljára oldalba rúgott, majd egészen közel hajolt hozzám. – Ha még egyszer meglátlak a boltomba, apró darabokra váglak, és eladlak a többi hússal együtt a piacon. Megértetted?

Elég egyértelműen fogalmazott. Bólintottam.

A férfi kifizette a hentest, aki ezután eltrappolt. Szerettem volna megnézni, ki is mentett meg a további veréstől, de éppen az egyetlen olyan testhelyzetben feküdtem, amiben nem akadt el a lélegzetem a fájdalomtól, és nem nagyon igyekeztem, hogy ezen változtassak.

A pénzes férfi nem osztozott velem a saját magam iránt érzett szánalmamban. Megragadta az ingem és talpra rántott.

Amikor felemelt, tekintetünk összeakadt. A legelszántabb sötét- barna szempár volt, amit valaha is láttam. Halványan elmosolyodott, ahogy végigmért. Vékony ajka alig látszott gondosan nyírt szakálla mögött. A negyvenes éveiben járhatott, és a felsőbb osztálybeliek finom ruháit viselte, de abból ítélve, ahogy felemelt, sokkal erősebb volt, mint azt egy nemesemberről gondoltam volna.

– Váltanék veled pár szót, fiú – mondta. – Vagy jössz velem szépen az árvaházba, vagy odacipeltetlek.

Az egész jobb oldalam lüktetett, de a ballal nem volt semmi baj, úgyhogy próbáltam inkább arra nehezedni, amikor elindultam.

– Húzd ki magad! - utasított a férfi.

Nem is figyeltem rá. Valószínűleg valami gazdag vidéki úr volt, aki szolgálót akart venni a földjére. Bár alig vártam, hogy magam mögött hagyhassam Carchar veszélyes alakokkal teli utcáit, ám a szolgálat nem szerepelt a terveim között, tehát olyan csámpásan járhattam, ahogy csak tetszett. Mellesleg tényleg nagyon fájt a jobb lábam.

Mrs. Turbeldy Árvaháza Hátrányos Helyzetű Fiúknak volt az egyetlen hely Carthya északi csücskében, ahol az elárvult fiúk meghúzhatták magukat. Tizenkilencen éltünk ott, háromévestől egészen tizenötig. Én már majdnem tizenöt voltam, vagyis már csak napok kérdése volt, hogy Mrs. Turbeldy elküldjön az árvaházból. Én viszont még nem akartam elmenni, egy idegen szolgálójaként pedig végképp nem.

Mrs. Turbeldy az irodájában várt, mikor a férfival a sarkamban besétáltam. Túl kövér volt ahhoz, hogy bárki elhiggye, velünk együtt éhezik, de elég erős ahhoz, hogy bárkit megverjen, aki emiatt panaszkodni merészelt. Az utóbbi hónapokban kialakítottunk mi ketten egy rendszert, miszerint éppen csak elviseltük egymást. Mrs. Turbeldy biztos végignézte, ami odakint zajlott, mert egyszerűen csak a fejét rázta.

– Egy pecsenye? Mégis, mi járt a fejedben?

– Az, hogy sok itt az éhes fiú – mondtam. – Nem etethet minket minden egyes nap kenyérrel anélkül, hogy fellázadnánk.

– Akkor add ide a húst! – nyújtotta felém kövér kezét.

Előbb az üzlet. Még erősebben szorítottam magamhoz a húst, és a férfi felé biccentettem.

– Ő meg ki?

A férfi előrelépett.

– A nevem Bevin Conner. Most pedig áruld el te is a tied!

Válaszadás nélkül bámultam őt, amiért Mrs. Turbeldy a seprűjével tarkón suhintott.

– A neve Sage – mondta Connernek. – De mint azt már említettem önnek, még egy veszett borzzal is jobban jár, mint ezzel itt.

Conner felvonta egyik szemöldökét, mintha szórakoztatónak talált volna, ami idegesített, mivel eszem ágában sem volt mulattatni. Úgyhogy kiráztam a hajam a szememből, és Connerhöz fordultam.

– Igazat mond. Most már mehetek?

Conner összehúzta szemöldökét és megrázta a fejét. Egyszerre már nem is voltam olyan szórakoztató.

– Mire vagy képes, fiú?

– Ha egyszer már vette a fáradságot, hogy megkérdezze a nevem, talán használhatná is.

Úgy folytatta, mintha meg sem hallott volna. Ez is idegesített.

– Mit tudsz, mire tanítottak meg?

– Semmit sem tud – szúrta közbe Mrs. Turbeldy. – Legalábbis semmi olyasmit, amire a magafajta úriembernek szüksége lehet.

– Az apád mihez értett? – kérdezte tőlem Conner.

– Még zenésznek volt a legjobb, bár annak is egész szánalmas – válaszoltam. – Ha egy petákot is keresett valaha a zenéjével, azt a családom sosem látta.

– Valószínűleg részeges volt. – Mrs. Turbeldy belecsípett a fülembe. – Úgyhogy ez itt máshoz sem ért, csak a lopáshoz meg a hazudozáshoz.

– Miféle hazudozáshoz?

Nem voltam benne biztos, hogy a kérdés most nekem vagy Mrs. Turbeldynek szólt. De miután Conner Mrs. Turbeldyre nézett, hagytam, hadd beszéljen ő.

Megragadta Conner karját és a sarokba húzta, ami teljesen felesleges lépés volt részéről, mivel nemcsak hogy ott álltam tőlük pár lépésnyire, és hallottam minden egyes szavukat, de ráadásul a történet még rólam is szólt, így nem lehetett éppen titoknak nevezni. Conner követte őt, bár észrevettem, hogy felém fordult, miközben Mrs. Turbeldy beszélt.

– Mikor a fiú először idejött, egy csillogó ezüstérme volt nála. Azt mondta, megszökött, hogy az apja valami halott aveniai herceg, de ő nem akar herceg lenni. Úgyhogy ha befogadom, kiemelt figyelemben részesítem, és búvóhelyet biztosítok neki, hetente fizet nekem egy ezüstöt. Két hétig tartotta is a szavát, és addig meg is kapta a repetáit vacsoránál meg a plusz takarókat az ágyán.

Conner rám pillantott, mire én csak a szemem forgattam. A történet vége már kevésbé fog tetszeni neki.

– Egy éjszaka aztán kitört rajta a láz. Késő éjjel egészen eszét vette a betegség, mindenkit csak ütlegelt, meg ordítozott összevissza. És akkor mindent bevallott. Nem ám valami előkelőség fia! A pénz tényleg egy hercegé volt, csakhogy a fiú lopta. Ezzel akart rávenni, hogy befogadjam. Mikor legközelebb ránéztem, már magától lement a láza, és máris sokkal alázatosabb volt.

Conner ismét felém fordította tekintetét.

– Nekem nem tűnik túl alázatosnak.

– Mostanra már abból is kigyógyultam – mondtam.

– Akkor meg miért hagyta, hogy maradjon? – kérdezte Conner Mrs. Turbeldyt.

Mrs. Turbeldy habozott. Nem akarta elmondani neki, hogy azért nem zavart el, mert néha apróságokat loptam neki – szalagokat a kalapjára, csokoládét a cukrászdából. Emiatt Mrs. Turbeldy egyáltalán nem utált annyira, mint azt mutatta. Aztán lehet, hogy mégis. Tőle is loptam.

Conner visszalépett hozzám.

– Tolvaj és hazug, mi? A karddal elboldogulsz?

– Persze. Főleg, ha az ellenfelemnél nincs.

Elvigyorodott.

– A gazdálkodáshoz értesz?

– Nem. – Ezt sértésnek vettem.

– Vadászol?

– Nem.

– Olvasni tudsz?

Felnéztem rá a hajam mögül.

– Mégis mire kellek magának, Conner?

– Ha hozzám beszélsz, uramnak vagy Conner mesternek szólítasz!

– Mégis mire kellek magának, Conner mester, uram?

– Azt majd valamikor máskor beszéljük meg. Most menj, szedd össze a holmidat! Itt megvárlak.

Megráztam a fejem.

– Már elnézést, de ha egyszer itt hagyom a Mrs. Turbeldy létesítménye által kínált kényelmet, azt szabad akaratomból fogom tenni.

– Márpedig most elmész ezzel az úrral! – mondta Mrs. Turbeldy. – Conner mester megvett és kifizette az árad, én pedig már alig várom, hogy megszabaduljak tőled.

– Megválthatod a szabadságodat, ha azt teszed, amit mondok, és jól szolgálsz – tette hozzá Conner. – Vagy szolgálj rosszul, és egy életre az enyém maradsz!

– Senkit sem szolgálnék még egy óráig sem, ha nem lehetek szabad – mondtam. Conner előretartott kezekkel tett felém egy lépést. Felé hajítottam a húst, amit egészen eddig fogtam, mire ő félrehúzódott, hogy elkerülje. Kihasználva a pillanatot, ellöktem Mrs. Turbeldyt, és kirohantam az utcára. Jó lett volna előre tudni, hogy Conner őrszemeket hagyott a kijáratnál. Az egyikőjük megragadta a karom, míg a másik hátulról fejbe vágott. Alig volt rá időm, hogy gyorsan megátkozzam az anyjuk sírját, mielőtt a földre zuhantam volna.