49. FEJEZET

mint Conner távozott, Mott már mellettem is termett, hogy felhúzzon a földről és az ágyba segítsen. A hátamra fordultam, és az oldalamat fogva felnyögtem.

– Azt hiszem, megrepesztette az egyik bordámat – mondtam. – Sokkal erősebben ütött, mint te.

– Hogy őszinte legyek, fenség, én visszafogtam magam – felelte Mott.

Nevetni akartam, de az utóbbi két hétben megtanultam, mennyire is tud az fájni. Úgyhogy csak becsuktam a szemem, amíg Mott kigombolta az ingem, és végigtapogatta a törzsem sérülések után kutatva.

– Miért nem hagyta, hogy elmondjam neki az igazságot? – kérdezte Mott. – Így is hamarosan meg fogja tudni, és akkor legalább megmenekült volna a fájdalomtól.

– Úgysem hitte volna el – mondtam. – Jobban kellene tudnia mindenkinél, ki is vagyok, de mégsem lát mást, mint azt a fiút az árvaházból.

– Talán – felelte Mott. – Egy kis vágástól eltekintve a mellkasán, nem hiszem, hogy bármi kárt okozott volna önben.

– Hidd csak el, van ott kár! Nem tudtad volna megállítani?

– Csak ön lett volna rá képes. – Elkezdte lecsúsztatni az inget a karomon. Engedtem neki, de ahhoz nem volt erőm, hogy segítsek is. – Mégis mit gondolt, mikor a végén leköpte? Nem volt elég, amit kapott?

Erre mindössze egy „au”-val válaszoltam, mikor Mott túlságosan hátrahúzta a bal karomat. Bocsánatot kért, és onnantól óvatosabb volt.

– Ön a legnagyobb bolond, akit valaha ismertem – mondta Mott, majd lágyabb hangnemre váltott. – De jó szolgálatot fog tenni Carthyának.

– Bárcsak úgy érezném, hogy készen állok a feladatra! – szóltam. – Minél közelebb kerülünk a pillanathoz, annál tisztábban látom minden egyes jellemhibámat, ami miatt a szüleim elküldtek otthonról.

– Abból, amit hallottam, nekem úgy tűnik, a herceg, akit elküldtek, önző, pimasz és kártékony volt. A király, aki visszatér, bátor, nemes és erős.

– És bolond – tettem hozzá.

Mott felkuncogott.

– Igen, az is.

Eltartott egy darabig felvenni a ruhát, amit Conner választott ki számomra. Flancosabb volt, mint amit Farthenwoodban általában viseltünk, és rögtön eszembe jutott róla az egyetlen dolog a kastélybeli életből, ami sosem hiányzott. A tunika hosszú volt és fekete, és egy arany szalag futott végig a mellrészén, egészen le a szegélyéig. Alatta egy fehér, hosszú, bő ujjú inget viseltem, aminek a mandzsettáját összehúzták csuklóban, a nyaka pedig túl szoros volt. Egy sötétlila köpeny lógott alá a vállamról, amit egy aranylánc tartott össze. A lánc nehezebb volt, mint amilyennek tűnt.

– Igazi arany? – kérdeztem. Mott bólintott, majd átnyújtott nekem egy pár új bőrcsizmát és egy nevetséges kalapot, amibe egy hosszú, fehér tollat szúrtak. Elvettem tőle a csizmát, de a kalapra rá sem néztem.

Leültem a tükör elé, amíg Mott kifésülte a hajam, és hátrakötötte egy szalaggal.

– Az arca még mindig vörös, ahol Conner megütötte – mondta de el fog múlni, mire a kastélyba érünk.

– Remélem, még akkor is látszani fog. Hadd emlékeztesse csak Connert arra, hogy szerinte milyen fontos is ő az én számomra. – Mott- tal összeakadt a tekintetünk a tükörben. – Hűséges vagy hozzám?

Mott bólintott.

– Az életemet is feláldoznám önért, Jaron herceg. – Utolsó simításként lehajtotta az ingem gallérját, majd folytatta: – Nos, hogy tetszik?

– Pont ilyesmire számítottam.

Kopogtattak. Mott ajtót nyitott, Imogen pedig, kezében egy tálca étellel, besétált a szobába. A szeme vörös volt, de száraz. Meg akartam kérni Mottot, hagyjon magunkra, hogy beszélni tudjak vele, de tudtam, hogy Conner parancsának engedelmeskedve maradnia kell. Amúgy pedig nem is tudtam volna semmi olyat mondani Imogennek, amit ne mondtam volna már. Ennek a tervnek ő volt a legnagyobb áldozata, ami teljes egészében az én hibám volt. Ha volt is rá mód, hogy a bocsánatát kérjem, nem tudtam, hogy miképpen tehetném.

Letette a tálcát egy kis asztalra a szoba közepén. Mott már mondta volna neki, hogy hozza oda nekem a tálcát, de felemeltem a kezem, és kijelentettem, hogy majd én odamegyek az ételhez. Észrevehette a fájdalmam, azt, hogy valahogy máshogy járok, mivel összehúzta a szemöldökét, és kérdő tekintettel nézett rám. Válaszként elmosolyodtam, de nem hiszem, hogy hitt nekem.

– Szeretné, hogy elmenjen, amíg eszik? – kérdezte Mott.

A kérdést elengedtem a fülem mellett, és Imogenhez fordultam.

– Ettél ma már? – Imogen oldalvást Mottra pillantott, mire folytattam: – Imogen, én kérdeztem, nem ő.

Lassan megrázta a fejét. Levettem a tetőt a tálcáról. Alatta egy nagy darab pástétomot és egy vastag szelet kenyeret találtam.

– Ez bőven elég kettőnknek is. – Nemet tátogott felém, de úgy tettem, mintha nem látnám, majd a kanalammal kivettem neki egy szép nagy adagot, amit arra a tányérra helyeztem, amin a kenyér volt.

– És te ettél már, Mott? – kérdeztem.

– Erre a kérdésre inkább igennel felelek, mert abból a pástétomból már nem telik egy harmadik adagra – mondta Mott.

Amint Imogen nekiállt, úgy evett, mintha napok óta most látna először ételt. Megette a pástétomját, majd felvette a szalvétát, és gondosan megtörölte vele a kanalat, mielőtt visszaadta volna nekem.

– Kérsz még? – kérdeztem. – Én nem vagyok éhes.

Megrázta a fejét, majd felállt, és lehajtott fejjel hátrálni kezdett.

– Ő is velünk jön ma este a kastélyba – mondtam Mottnak.

– Nem ez Conner terv... – kezdte Mott.

– Nekem viszont ez a tervem. Mit csinált ma Tobias és Roden egész nap?

– Conner fülébe eljutott egy pletyka tegnap este. Elküldte őket a városba, hátha ki tudnak valamit deríteni.

– Mi a pletyka?

– Az, hogy vannak más hercegek is, Őfe... más hercegek is, Sage. Úgy tűnik, nem Conner az egyetlen, aki ezzel a tervvel állt elő.

– Igen, de Conner olyan előnnyel rendelkezik, amivel a többiek nem, ugyebár?

Mott viszonozta a mosolyom. Imogen észrevette, hogy kimaradt valamiből, de természetesen egy szót sem szólt.

Alighogy befejeztem az evést, Conner visszatért a szobába. Utasította Imogent, hogy vigye vissza a tálcát, Mottot pedig, hogy várjon meg minket odakinn, majd becsukta maga mögött az ajtót. Karjában két csomagot cipelt.

– Jól nézel ki – mondta.

– Jobban, mint ahogy érzem magam – feleltem hűvösen.

Conner együttérzés nélkül nézett rám.

– Remélem, a zúzódásaid még sokáig emlékeztetni fognak arra, amit mondtam.

Bátran ki lehetett jelenteni, hogy sosem fogom elfelejteni. Az epe felszaladt a torkomba, valahányszor csak eszembe jutottak átkozott szavai. Fejemmel a csomagok felé biccentettem.

– Mi van bennük?

Elkezdte kibontani az első, kisebbik csomagot.

– Ezt már láttad – mondta, felfedve a smaragdokkal kirakott dobozkát. – Erin királynéé volt. Van valami, amit nagyon kevesen tudtak róla. Valójában én sem tudtam, amíg magamhoz nem vettem ezt a dobozt a halála után, és meg nem láttam, hogy mi van benne. – Belecsúsztatott egy bronz kulcsot a doboz zárába, majd felnyitotta a tetejét. Nem láttam benne mást, csak pár összehajtogatott papírlapot.

– Ez meg mi?

Átnyújtotta nekem őket.

– Tedd őket a zsebedbe! Úgy hiszem, bőven elég van a birtokunkban ahhoz, hogy kiérdemeljük a hercegi címet, de sosem árt, ha az embernek van egy tartalék terve.

Széthajtogattam a papírlapokat, majd meglepetésemben elakadt a lélegzetem. Mindig is tudtam, hogy anyámnak voltak művészi hajlamai, de tehetségét gyerekként sosem értékeltem. Egy egyszerű rajz volt rólam, amin nagyjából annyi idős lehettem, mint mikor apámmal elküldtek otthonról.

Teljesen magával ragadott, ahogy lerajzolta a szemem. Nem arrogancia vagy dac ült a tekintetemben, ahogy az udvari művészek mindig ábrázoltak, hanem olyan részleteket is megjelenített, amit csak egy anya vehetett észre, mintha olyan dolgokat is látott volna a fiában, amit senki más. Ahogy a képeket néztem, az ő szemével láttam önmagam, és ahogy a hüvelykujjammal finoman végigsimítottam a rajzon, éreztem a szeretetét.

Ekkor azonban észrevettem, hogy Conner figyel, miközben a rajzot nézem. Gyorsan összehajtottam a lapokat, és a tunikám zsebébe dugtam őket.

Conner továbbra is csak nézett.

– Jaron herceg?

Megvakartam az arcom.

– Azt hiszem, hozzá kell majd szoknom, hogy az emberek így fognak hívni. Maga szerint idővel használhatom majd a Sage-et becenévként?

– Egyáltalán nem. – Conner elmosolyodott, és valahogy az egész arca ellazult. – De azt hiszem, itt az ideje, hogy Jaronnak kezdjelek nevezni, hogy én is hozzászokjak. – Habozott. – Egy pillanatra már azt hittem, hogy...

– Mi van a másik csomagban? – kérdeztem.

Ez éppen elég volt ahhoz, hogy eltereljem a figyelmét.

– A! – Conner letette a dobozt, és elkezdte kibontani a másik csomagot. – Ez az a bizonyíték, ami minden kétséget el fog oszlatni a kiléted felől. Mikor a herceg négy évvel ezelőtt felszállt arra a hajóra, ezt a koronát viselte. Akkor nyoma veszett, és mindenki azt hitte, hogy a tenger fenekén pihen. És még ha egy búvár meg is találta volna, hogy egy hamis herceget segítsen vele, a fémen és az ékköveken meg kellene látszódnia a sós víznek. De nézd csak meg magadnak! – Befejezte a csomag kibontását, és előhúzta belőle azt a koronát, amit akkor, azon a hajón utoljára viseltem.

Egy aranykarika volt, kis ívekkel, alattuk rubinokkal, amiket kis aranyfonatok kereteztek. A koronát úgy készítették, hogy majd belenőjjek, így gondoltam, hogy most jobban fog rám passzolni, mint régen. Tökéletes állapotban volt, leszámítva azt a kis horpadást, ami akkor keletkezett, mikor egyszer leestem egy fáról, miközben viseltem.

– A kalózok mentették meg ezt a hajóról, mielőtt az elsüllyedt volna – mondta Conner. – Annak bizonyítékaként adták át nekem, hogy Jaron halott.

A koronát hátrahagytam, mikor megszöktem a hajóról. Ezt annak jeléül szántam, hogy örökre elhagyom a királyi családot.

– Nézz bele a tükörbe! – mondta Conner.

Engedelmeskedtem, majd végignéztem, ahogy a fejemre helyezi a koronát. A súlya az emlékek árját indította el bennem. Attól a pillanattól kezdve ismét én voltam a herceg. És ezt nemsokára az egész ország tudja majd.