27. FEJEZET

ásnap a délelőtti órák után Mott már várt minket, hogy közölje, aznap nem lesz sem lovaglás, sem víváslecke.

– Cregan szerint már mindannyian elég jók vagytok lóháton ahhoz, hogy elsőre ne szúrjatok szemet, és Connernek más terve van számotokra ma délutánra.

Az a más terv, mint kiderült, egy táncóra volt Conner nagytermében. Tehát Connernek a tömlöcbeli zárkán kívül más eszköze is volt, hogy kínozzon minket.

Megragadtam az oldalam, és leültem egy székre az ajtó mellett.

– Nem táncolok. Fájna.

– Egyedül ma van rá lehetőségünk, hogy időt szánjunk erre az órára – mondta Conner, ahogy egy kis csapatnyi nő élén besétált a terembe. – Egy fiatal, jóképű herceg sosem lenne túl fáradt ahhoz, hogy ne élvezzen egy táncot egy elbűvölő ifjú hölggyel.

Vonakodva felálltam, bár azért el kellett fojtanom a nevetést, mikor megláttam három táncpartnerünket. Egyikük sem volt ifjú, és az elbűvölő is enyhe túlzás volt. Hasonló ruhát viseltek, mint Conner többi cselédje, durva bőrük pedig arról árulkodott, hogy a kétkezi munkához vannak szokva.

Roden összevigyorgott velem. Tobias kihúzta magát, de kicsit idegesnek tűnt.

– Ne legyetek szégyenlősek, fiúk! – mondta Conner. – Nem kell elcsábítanotok őket. Csak táncolni fogtok, és ők mindhárman remek táncosok.

Előreléptünk, és kiválasztottuk a partnerünket az alapján, hogy melyik hölgy állt hozzánk a legközelebb. Az én párom egy negyvenes eveiben járó nő volt, aki odasúgta nekem, hogy a neve Jean. Göndör haja volt, ami valaha talán szép, barna színű lehetett, mielőtt kifakult és megőszült volna. Nagy szeme volt, ami ellensúlyozta vékony ajkát és orrát. Nem volt éppen egy csinos arc, de legalább érdekes.

Conner Roden partnerének segítségével bemutatott egy egyszerű menüettet, majd tapsolta nekünk az ütemet, miközben mi leutánoztuk a lépéseket. Jean kedves volt és segítőkész. És megbocsátott minden hibát, amit csak vétettem.

– Ügyesen csinálod! – mondta. Ez persze hazugság volt, és ezt mindketten tudtuk is. De azért jólesett.

Nem úgy tűnt, mintha Rodennek és Tobiasnak jobban ment volna, mint nekem. Conner viszont végig türelmes maradt, és jó pár próbálkozás után már egészen tűrhetően mentek a lépések.

Két tánc között, a szünetben Conner megkérdezte, hogy tényleg zenész volt-e az apám.

– Mint ahogy azt már többször is mondtam magának, uram.

– Akkor biztos te is játszol valamilyen hangszeren.

– Azt is mondtam, hogy az apám csapnivaló zenész volt. Azt pedig mégsem hiheti, hogy a tanítvány többre vihetné, mint a mester.

Conner a sarokhoz sétált, ahol egy kis hangszertok állt. Elővett belőle egy kis furulyát, és összeillesztette a darabjait.

– Szeretném hallani, hogy játszol, Sage. Már ha tényleg a zenész apád tanított.

– Akkor cserben kéne hagynom az én elbűvölő táncpartneremet, uram.

– Majd én táncolok vele, ha valami olyat játszol, amire táncolni lehet.

Kétkedő tekintettel figyeltem Connert.

– Ez valami teszt?

– Mindig minden az – válaszolta Conner fejét oldalra billentve.

Úgyhogy elvettem a furulyát. Kis hangolásra szorult, ami először kínos volt számomra. Igazából még sosem furulyáztam, de alapvető fúvós hangszer volt, úgyhogy egy kis próbálgatás után egész könnyedén ki tudtam találni, hogyan is kell bánni vele.

– A részeket, amikre nem emlékszem, improvizálnom kell majd – figyelmeztettem őket. – Bocsássanak meg, ha nem sikerül megfelelően előadnom a dalt!

Aztán játszani kezdtem. Nem olyan dal volt, amire táncolni lehet, hanem egy szomorú melódia, amitől mindig úgy éreztem magam, mintha egyedül állnék egy elhagyatott tengerparton az éjszaka sötétjében. A dallam mindig megsirattatta anyámat, úgyhogy egy idő után apám már nem is játszotta. Nem sokkal később aztán már nem játszott semmit. De ezt a dalt sosem felejtettem el.

Mikor befejeztem, csend szállt a szobára. Visszaadtam a furulyát Connernek.

– Igazad volt, Sage – mondta Conner ünnepélyesen. – A tanítvány tényleg nem szárnyalhatja túl mesterét. Azt hiszem, itt az ideje, hogy folytassuk a táncot.

A következő tánc alatt többször is elkaptam Conner tekintetét, és végig azon gondolkodtam, vajon miért akarta, hogy játsszak. Ha hazudni akartam volna az apám hobbiját illetően, mondhattam volna egyszerűen azt is, hogy sosem tanított meg zenélni.

Mikor a tánc véget ért, Conner azt mondta, pihenjünk egy kicsit, majd összefonta a karját, és felkuncogott.

– Soha egyikőtökből sem lesz jó táncos – mondta –, de legalább nem fogtok szégyent hozni magatokra. Még egy kicsit dolgozunk rajta, aztán azt akarom, hogy mind a hárman átöltözzetek. Ma este a konyhán fogtok dolgozni, ahol megtanuljátok a cselédektől, hogyan kell kiszolgálni a vendégeket. Meg kell tanulnotok ezeket a szerepeket, mert holnap este Amarinda hercegnőnek fogtok felszolgálni.

– Mikor érkezik meg a hercegnő, uram? – kérdezte Tobias.

– Valamikor ma késő estére várom, de csak holnap szándékozik velünk vacsorázni. Sage, dolgoztál az akcentusodon? Ha beszélned kell a hercegnővel, nem akarom, hogy aveniai tájszólásban szólj hozzá.

– Elég sokat voltam egyedül az utóbbi napokban – mondtam carthyai akcentussal –, ami jó sok időt biztosított a gyakorlásra.

– Nem is rossz – mondta Conner mosolyogva. – De még így is tú1 lágyan ejted a magánhangzókat. Kicsit szorítsd meg őket, és meg ne halljalak még egyszer aveniai kiejtéssel beszélni!

Egy bólintással nyugtáztam Conner utasítását.

– Azt hiszem, most tovább is léphetünk a keringőre – mondta ezután Conner. – Kérlek, fogjátok meg a partneretek kezét!

Az aznap délutáni konyhai munka kifejezetten unalmas volt. Konyhai kísérőnk a táncpartnerem, Jean volt, akiről kiderült, hogy inkább dolgozott felügyelőként, mint cselédként. Connernek nagy konyhája volt, Jean pedig büszkén mutatta meg, milyen olajozottan is folynak ott a dolgok.

– A gazdának néha váratlan vendégei érkeznek, ezért mindig fel vagyunk készülve, hogy pillanatok alatt előkészítsünk egy étkezést – mondta Jean. – Nagyon élveztük az elmúlt hetet, mióta itt vagy tok, fiúk. Sokkal több ételt kell elkészítenünk, mint általában, a tányérok pedig üresen jönnek vissza.

– Itt minden olyan finom – mondta Roden, mire elmosolyodtunk Tobiasszal. Nem Jeantől függött, hogy melyikünk lesz a herceg, úgyhogy fogalmunk sem volt, mit akart Roden elérni a dicsérettel.

Roden egy pillanat múlva választ is adott kérdésünkre, mikor ész revette, hogy vigyorgunk.

– Ha egyszer tényleg finom! – suttogta. – Látnotok kellett volna, mivel etettek minket az árvaházamban. Az esetek felében nem is hiszem, hogy valódi étel lett volna.

Jean elmagyarázta, hogyan tartsuk rendesen a tálcát, és hogyan tegyük le és szedjük össze a tányérokat az asztalról. Megmutatta, hogyan töltsünk italt, sőt, még azt is megengedte, hogy belekóstoljunk Conner legjobb borába. Ez kicsit még érdekelt is, ahogy Rodent is. Jó volt tudni, de igazából nem sok hasznát vettem. Tobias azonban egyszer csak odahajolt hozzánk.

– Ha Conner nem hozott volna el az árvaházból, valószínűleg ilyen jövő várt volna ránk – közölte suttogva.

– Rám ugyan nem – mondtam határozottan. Képtelen lettem volna elfogadni egy ilyen életet. Roden rögtön egyetértett velem.

– Amit tudnotok kell, azt már tudjátok – mondta végül Jean. Most tegyétek magatokat hasznossá! Idelenn mindig sok a tennivaló, és ha egyszer már kölcsönkaptalak titeket, akkor ezt ki is fogom használni.

Mutatott nekünk egy kupac csetrest, ami mosásra várt. Rámutattam, hogy a mosogatónál úgyis csak két ember fér el, magamat pedig beosztottam a helyiség túlsó végébe tésztát gyúrni. Nem úgy tűnt, mintha Roden és Tobias ezt bánta volna, ezért Jean megengedte, és már küldött is a dolgomra.

Odasétáltam a fapulthoz a sarokban, és magamhoz vettem egy adag tésztát. Egy perc múlva Imogen lépett be a konyhába, Jean pedig utasította, hogy jöjjön oda segíteni nekem. Meglepetésemre egyáltalán nem ellenkezett, mindössze arrébb rakott egy készletnyi konyhai kést, hogy legyen mellettem helye, és ő is elkezdte gyúrni a saját adag tésztáját.

– Már csináltam ilyet – mondtam, miközben ujjaimmal belevájtam a meleg tésztába. – Ez is a mi dolgunk volt az árvaházban. De itt sokkal jobb a tészta. Régen sok alapanyagot adományként kaptunk, ami azt jelentette, hogy a felsőbb osztályoknak az már nem volt elég jó. – Rám pillantott, mire folytattam: – Nem tudom, mi a baja a gazdagoknak az olyan étellel, amiben zsizsikek vannak. Nagyon is táplálók.

Ezzel végre kiérdemeltem egy igazi mosolyt, pedig messze nem ez volt a legviccesebb dolog, amit valaha mondtam neki. Aztán rájöttem, hogy a mosoly nem nekem szólt; valami megváltozott Imogenben.

– Most valahogy olyan más vagy – mondtam csendesen.

Anélkül, hogy rám nézett volna, Imogen bólintott. Nem tudta megmondani, mi változott meg, de nem is volt rá szükség. Kevesebb volt benne a félelem, mint eddig.

– Imogen! – kiáltott egy magas, szögletes arcú férfi a konyha túl só végéből. A ruhája alapján Conner egyik szakácsa lehetett. – Te lusta leány!

Imogen hirtelen megfordult. Elé akartam lépni, de megragadta a csuklóm, hogy visszatartson.

– Nincs még kész a tészta? – kérdezte a férfi. – Estére meg kell sütnöm!

– Már hogyan csinálhatta volna meg? – fintorogtam. – Valahányszor csak bejött a konyhába, maga kiküldte valami újabb feladatra!

A szakács odalépett hozzám, és nekivágott a téglafalnak. Fájdalom hasított a sebes hátamba, ami az egész testemre kiterjedt. De valahogy tartottam a számat.

– Ne oktass ki, hogyan vezessem a konyhámat! – vicsorogta.

– Engedd el! – mondta Mott a konyhába lépve. Megragadta az ingem, és kirántott a szakács karmai közül, majd intett Tobiasnak és Rodennek, hogy kövessék. – Itt végeztünk is. – Ahogy kifelé tartottunk, felém fordult. – Muszáj mindenütt bajba keveredned?

– Ő szokta megverni Imogent? – kérdeztem.

Mott összeszorította az állkapcsát.

– Ha ma este tovább dolgoznál a konyhában, előbb-utóbb egyikőtök végezne a másikkal. Más feladatot kaptok – mondta, majd ránk villantotta tekintetét, jelezve, hogy a témát lezártnak tekinti, és elindult előttünk.

Tobias és Roden utolért, és együtt követtük Mottot.

– Megsérült a hátad – mondta Roden. – Látom abból, ahogy jársz.

– Nincs semmi baja a hátamnak. – Ez persze nem volt igaz, de bátrabbnak éreztem magam tőle.

– Ha a szakács tényleg megsebesített, ez csakis a te hibád – szólt Tobias. – Miért kell ezt csinálnod?

Megrántottam a vállam.

– Mit?

– Így bosszantanod az embereket. Úgy tűnik, eltökélt szándékod, hogy ellenségeket szerezz.

– Neked pedig az, hogy hamis barátokat. A kettő közt nincs különbség. Sosem unod meg, hogy valami olyannak add ki magad, ami nem vagy?

– Például a hercegnek? – Tobias hátradöntötte a fejét. – Nem, képes lennék egész életemben a herceget játszani. Ne ítélkezz felettem azért, mert te képtelen lennél erre!

A szavai nagyon is megérintettek, úgyhogy lemaradtam mögötte és Roden mögött, ahogy a szobánk felé sétáltunk. Mindketten tudtuk, hogy ezt a menetet ő nyerte.