32. fejezet

Hátborzongató, sötét árny terült szét a tájon, a vonuló fekete felhők árnya, melyek kavarogva, tekergőzve takarták el a napfényt. A hídtól nyugatra az Égalja eltűnt, az égbolt pereme elmerült az áradó sötétségben. Keleten, túl a hasadékon, az alacsony dombokon és a roppant síkságokon, táncoló mozaikkép egyre mélyülő árnyai tűntek fel. A Koponya-hegy felett a keringeni kezdtek a felhők, egymásnak ütköztek, zuhantak, zuhanás közben gomolyogtak, az óramutató járásával egyező forgásban. Ahogy a vihar középpontja egyre ereszkedett lefele, egy-mérföldes hosszúságú tölcsérré alakultak. A hágókból előtörő szél élesen vonítva söpört át a szurdokon. Kánya nekitámasztotta kardját egy sziklának, és jobb kezével felemelte bal karját, a pajzsot és mindent, olyan magasra, hogy tűzköves széle pont szemmagasságba kerüljön. A zubbonyának szövetpántjával felkötötte használhatatlan karját, aztán újra magához vette a kardját. A szarvakkal díszített sisakot viselő nő dölyfös, kihívó testtartással szegezte rá tekintetét. Egy kis idő múlva parancsoló hangon szólalt meg: 

– Azt, amit Dergothtól hoztál magaddal, add ide! – Kánya csak várt. – Nem fogsz megölni! – kiáltotta a nő – Nem tudsz! – Nevetése túlharsogta a szelet, ahogy felemelte a szörnyű maszkot, megmutatva arcát Kányának. 

– Nem tudom, mit akarsz! – kiáltotta Kánya.

– Nagyon jól tudod! – nevetett a nő – Azt, ami a varázslódé volt. Amit ide hoztál. Add ide! 

Kánya figyelte Kolandát, megpróbálta rajta tartani a tekintetét, s közben gondolkodott. Csak háromszáz ölnyire volt a leomlott sziklafal a híd mögött. A törpék bármelyik pillanatban ott lehetnek. Amint elérik a titkos kaput, már biztonságban lesznek. Nem tudta miért, de biztos volt benne.

– Túl későn jöttél! – kiáltotta – Már elvitték! 

– Elvitték? Hova? – Fent, pont a nő és a goblin mögött, egy alak tűnt fel egy szikla tetején. Völgyárny volt az. Bölénybőr köpenye csapkodott a szélben, hosszú haja és szakálla lobogott. Egy pillanatra botjára görnyedt, aztán felegyenesedett, ahogy a pálca kristálya szórni kezdte a fényt. Tiszta karmazsinvörös sugár villant fel a sötétedő homályból. – Sikerült nekik! – dünnyögte Kánya magában – A Varázslat-csapda lejutott a föld alá. 

A széthasadt szikla lapos tetején állva Völgyárny, a varázsló felemelte izzó, ragyogó pálcáját, és így kiáltott:

– Ismerlek téged, Caliban! – Hangja mint jeges fuvallat szállt a szélben. Pálcájából ragyogó karmazsinvörös fénycsóvát lövellt Sötét-láp Kolanda felé. A fénycsóva megállt éppen olyan távolságban, hogy nem érte el őt. Elnyelte a sötétség, a hangjával együtt… Sziszegő, megvető hang szólalt meg: 

– Én is ismerlek, Völgyárny! Te vagy az utolsó. – Vakító fény ragyogott fel onnan, ahova a karmazsinvörös fénysugár becsapódott. Recsegő-ropogó, mennydörgő vihar kerekedett. Völgyárny pálcájának fénye gyengülni kezdett, ahogy elérték a sötétség hullámai. Kánya agya lázasan dolgozott. Melyik lehet Völgyárny? Már nem csak egy volt belőle. Hárman voltak. Aztán öten. Aztán egy tucat, és még több. Megszámlálhatatlan Völgyárny, mindenhol. Tökéletes összhangban mozogtak, ahogy varázserejükkel a sötétséget szorították vissza, egyenest Kolanda mellkasának. 

– Szélhámos! – szólt az elhaló, reszelős hang. – Vörös köpenyes! Illúzióval próbálsz ellenem harcolni? – A sötétség gomolygott elő, próbálta elkapni az összes Völgyárny-képmást. – Halj meg! – suttogta a hang. A sötét árnyak kígyózva tekeregtek elő. Amerre haladtak, egyesével tűntek el a képmások, egyet kivéve. Ahogy Kánya odapillantott, látta, hogy az az egy óriási méretűvé nő. Több száz láb magasra, álltában elért egészen a legközelebbi hasadékig. Völgyárny elmerült a rávetődő sötétségben. Az áradat áthatolt rajta itt is, ott is, de elveszett a mérhetetlen nagy testen. – Illúzió – sziszegte a reszelős hang. – Ennél többre nem vagy képes? 

A szél sisteregve örvénylett, és a fürkésző, sötét árnyak tömege egyre csak nőtt. Völgyárny hatalmas képének felületén nagy, sötét lyukak tűntek fel, majd reszketve kezdett szétfoszlani a szélben. Ekkor a test egyik apró sarkából karmazsinvörös fénysugár tört elő és belecsapott a Kolanda mellén lévő dologba, mely visítva vonaglani kezdett. Majd visszavágott, újra és újra. A köztük lévő területen egyre csak gyűlt az energia; karmazsinvörös és feketén vakító fénysugarak szikráztak. Valahol a híd mögött sokkal hatalmasabb vihar támadt. A kőhíd remegett és rázkódott. Nem messze onnan, túl a szakadékon leszakadt a hegy egy darabja. 

– Hol van az, amit akarok? – kiáltotta Kolanda ismét, egyre dühösebben.

– Ott van, ahol te sohasem érheted el! – válaszolta Kánya, ahogy sántítva hátrált. Egy goblin dárdája állt bele a pajzsába, megmarkolta egy pillanatra, aztán eldobta. Galambtojás loccsant szét az egyik goblin fegyverén, aztán egy ónfazék találta arcon a teremtményt. Egy másik mellette visított, amikor a surranó abroncsbotjából süvítve kirepülő macskafog tőr beleállt a torkába. 

– Elég volt ebből! – csattant fel Sötét-láp Kolanda hangja. Előrehajolt, felvett egy előkészített, megtöltött számszeríjat, és Kányára szegezte. – Most már vége! Caliban, vess véget neki! – Mocskos, sötét árnyak szóródtak szét, Völgyárny után kutatva. A sötét varázslat szétterült a tájon, aztán megtorpant, aztán hirtelen elhomályosodott. Az íj tétován megállt, majd Sötét-láp Kolanda tekintete a melléből kiálló nyílvesszőre tapadt, mely átdöfve Caliban vergődő szívét, összekapcsolta azt az ő saját szívével, egy közönséges fadarabon keresztül, most már örökre. Az északi csúcs mellett Garon Wendesthalas hirtelen összeroskadt; goblin-penge vágta át a torkát. Lassan elnyúlt a földön, érzéketlen ujjai közül kicsúszott az íj, és mellé hullott. Elfordította a fejét és felnézett a hídra, majd felemelte a kezét, hogy elköszönjön öreg barátjától, Kányától. Aztán nem mozdult többé. Üvöltött a szél, és jégeső verte a földet. A villámok mint póklábak, úgy cikáztak a Dergoth-síkságon és a közelebbi dombok között, be-bevágva a goblin-csapatok közé. Lüktetés és ragyogás, sötétség és vihar; villámok táncoltak a viharban, mely sikított és énekelt az ingó híd körül. 

Bozótugró Chestal a híd korlátjába kapaszkodva kiabált.

– Ez Pukk! Megtörténik! – Kánya a dühöngő szélben a pajzsával verekedte oda magát a híd lábához, a surranóval a sarkában. Elestek, legurultak a hegyről és menedékhely után kutattak egy olyan viharban, amilyet még sohasem látott Ansalon. Legalábbis az összeomlás óta. „Három varázslatot hozott létre Fistandantilus a Kerüldel-völgyben – mondta annak idején az irda. – Az első a tűz volt, a második jég. A harmadik még nem jött el.” Most a töredezett Dergoth-síkságot vihar tépázta; Pukk beteljesítette a sorsát. 

* * *

Sziklagörgeteg rejtette el az régi kereskedelmi átjárót, amely régen egy acélkeretes, kilenc láb széles és húsz láb magas kapu volt. Benne drótkötélpályás közlekedés útvonal, megállókkal és állomásokkal. Jelenleg pedig csak egy elfeledett sziklarepedés, többtonnányi kőtörmelék mögött. Elrejtve, de nem elzárva. Palaházi Chane Jiliannal a nyomában átkúszott egy sziklahasadékon és átért egy alagútba, ami inkább egy olyan útvesztőhöz hasonlított, amit csak egy törpe vagy egy kíváncsi surranó fejthet meg. Mögöttük a tomboló vihar már alig volt hallható. Chane éles kanyarral tört át a szikladarabok között, aztán átmászott egy sziklalemez fölött majd egy másik alatt, követve a zöld fényt, mely mintha összekapcsolódott volna az öreg sisakon lévő drágakővel, amit viselt. Ahogy mentek egyre tovább, a sötétségben és a lehulló szikladarabok között, csak a zöld irányfény vezette őket. Az Útlelő pulzált és ragyogott, követve a kő útvesztő homályos kanyarjait. A Chane övén lógó erszényben a Varázslat-csapda csendesen verte egy dal ütemét. 

Jilian arca nedves volt az elkent könnyektől, a torkát a félelem és a sajnálat szorította össze. Társai, akiket úgy megszeretett, most hátramaradtak. Valószínűleg meghaltak, hogy Grallen küldetése és Chane álma megvalósulhasson. Amikor még egyszer visszanézett a híd tetejéről, úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Azok ketten olyan kicsinek és olyan tehetetlennek tűntek ott lenn, egy vérző ember és egy élénk tekintetű surranó, nyaka köré tekeredett hajjal. Csak ők ketten, szemben… Jilian nem nézett vissza többé. Most először életében óriási kövek súlyát érezte magán, azokon kívül, melyek az útjukat szegélyezték. 

– Talán vissza kellene mennünk, és segíteni nekik – suttogta. – Mármint akkor, amikor elvégeztük azt, amit tennünk kell. – Az előtte haladó Chane közben átpréselte széles vállait egy keskeny hasadékon, éppen csak annyi szünetet tartva, hogy meggyőződjön róla, hogy Jilian követi. Chane nem szólt egy szót sem, pedig a lány tudta, hogy ő is pont akkora fájdalmat érez barátai miatt. Egy újabb szűkület – csipkézett szélű nyiladék a leomlott sziklapárkányok között – és egy újabb kanyar után Jilian hallotta, ahogy Chane lélegzete elakad. Átpréselte magát a résen, és amikor túljutott rajta, megfordult, hogy a kezét Jiliannak nyújtsa. Zöldes fény áradt szét, megvilágítva a felfedezett üreg belsejét. 

Chane és Jilian körülnéztek. A fény, amit láttak, az Útlelő fénye volt, amely visszaverődött az ásott falakról és a széles, kivájt mennyezetről. Egy kevés kőtörmelék volt szétszóródva a szép halmokba rakott kődombok között. Nem messze onnan öreg drótkötélpályás felvonókabin feküdt az oldalán. 

– Egy állomás – szólalt meg Chane, és balra mutatott. Tiszta, ép alagút indult onnan a sötétségbe. Az Útlelő lüktetve világított, és a keskeny zöld jelzőfény ismét előtűnt a poros padlón. Egyenesen egy halom szétzúzott kőhöz vezetett, az aljától fel egészen a tetejéig, ahol kis, zöld fényű, piros közepű kúpnál ért véget. Chane odament a halomhoz, ami fejmagasságig ért, megállt egy percre, és figyelt, mintha valami hangot hallott volna. Aztán elővette erszényéből a Varázslat-csapdát. A vörös drágakő szépen lüktetett a Lunitari fényének ragyogásával. Chane kinyúlt, és a sziklapillérre tette a drágakövet. Oda, ahol a vörös jel világított. Távol a törpéktől, és az eltemetett kaputól hangot hallottak a messzeségből, a tomboló vihar hangját. A Varázslat-csapda ragyogása egyre erősödött, szétáradt az üregben, aztán állandósult meleg fénye, és mintha apró zenefoszlányokkal töltötte volna a meg levegőt. 

– Gyere! – Chane fogta meg Jilian kezét. – Az Útlelő hazavezette a Varázslat-csapdát. Most már sietnünk kell. 

– Nem mehetnénk vissza? – kérdezte Jilian. Éppen a válasz közben felerősödött a vihar a kapu mögött, és a barlang vészjóslóan remegni kezdett. Chane a bal oldali folyosó felé kezdett futni, magával húzva Jiliant. A vihar tombolt mögöttük. Hirtelen az üregen kívül az Útlelő ragyogó zöld fénye rég elfeledett drótkötélpályát világított meg. Aprólékos gondossággal kiásott alagutat találtak, amely – úgy tűnt – akadálytalanul vezet előre. 

– Siess! – mondta Chane. Mögöttük a vihar törni-zúzni kezdte a sziklákat, hallatszott a zuhanó kövek hangja. Porfelhő takarta el az alagút nyílását, és az erőtlen, vörös fény egyszerre kialudt. 

– Becsukódik – mormogta magában Chane – lezáródik a varázslat ellen. Ez az, amit Grallen tervezett.

– Hová vezet ez? – kérdezte Jilian előremutatva a drótkötélpálya felé. 

– Oda vezet, ahova mindig is vezetett – mondta Palaházi Chane – Thorbardinba. – Jilian még egyszer visszanézet.

– Szeretném újra látni a külvilágot… valamikor. Gondolod, hogy látjuk valaha?

– Majd kiderül – válaszolta Chane halkan. – Talán még látjuk őket újra valamikor. – Az Útlelő tisztán lüktető, megnyugtató, zöld fénye világította meg az arcát. Chane úgy érezte, mintha Grallen sisakja ígéretet tett volna neki.