19. fejezet

A hegyoldal magasában felfelé kanyargó úton haladó csapat megállt ott, ahol leomlott kődarabok keresztezték pár-száz ölnyire az ösvényt és az emelkedőt. 

– Eltűnt – szólalt meg Palaházi Chane. – Ez az a hely, ahol hagytam, de most nincs itt. 

– Meg kellett volna ölnöd – mondta Kánya. – Ha betemetsz egy ogrét, az még nem jelenti, hogy meg is ölted. A föld a természetes elemük. Talán erre jött egy másik, és kiásta. Ezentúl nagyon kell figyelned. Az ogrék nem felejtik el a legapróbb vereségüket sem. Emlékezni fog rád, Chane.

– Lapály – motyogta a törpe. – A neve Lapály.

– A haverjáé pedig Hasadék – tette hozzá Bozótugró Chestal. – Láttam még aznap, valamivel feljebb. De nem tudtam, hogy az ogrék segítenek egymásnak.

– Másokkal szemben igen – válaszolta a férfi. – Elég kellemetlenek ellenségnek.

Jilian közelebb húzódott Chane-hez, szeme tágra nyílva fürkészte a hegyoldalt. Még soha nem látott ogrét, de hallott már róluk. Ha Chane nyomában ogrék vannak, akkor biztosan minden segítségre szüksége lesz. Kánya az égboltot pásztázta, reménykedve, hogy Bobbin és a repülő alkalmatossága hirtelen feltűnik. 

– Soha nem találsz meg egy gnómot, ha igazán szükséged van rá – motyogta. Chane körbenézett.

– Mire kell neked a gnóm?

– Hasznos lenne tudni, mi van a következő kanyaron túl – felelte a férfi. – Szerintem fel tudná deríteni a terepet, ha kicsit elnézne arra. 

– Nem igazán képes irányítani a repülő szekerét – jegyezte meg Chess. – Legtöbbször csak megy, amerre kedve tartja. – Kánya azzal foglalatoskodott, hogy lenyugtassa Geekayt. Szorosan megragadta az állat gyeplőjét, megvakarta a fülét és megsimogatta az orrát. A ló makrancosan viselkedett az elmúlt órában, és Kánya nem tudta biztosan, hogy ogre tartózkodik-e a közelben, vagy a valamivel távolabb lévő goblinok szaga idegesítette fel. Geekay egy jellemvonásban hasonlított az elfre, Garon Wendesthalasra. Kifejezetten nem kedvelte a goblinokat. Erről jutott eszébe Kányának, hogy vajon mi lehet az elffel. Arra jutott, hogy mostanra talán már úton van Qualinost felé. Miután némiképp lecsillapította Geekayt, elővette az egyik térképet, áttanulmányozta, majd eltette. 

– Jobb, ha továbbhaladunk – mondta a többieknek. – Arra kellene lennie egy zergecsapásnak, ami dél felé vezet. Azt követnénk, amíg nem találunk egy jobb ösvényt. Véleményem szerint körülbelül három napra vagyunk a biztonságos helytől. – Chane körbenézett. 

– Biztonságos hely?

– Thorbardin – felelte Kánya. – Ha jól haladunk, és magasan tudunk maradni, három nap múlva találkoznunk kell egy határ menti őrjárattal. Onnan ti ketten könnyen hazajuttok, én pedig elindulhatok Barter felé, és nekiláthatok, hogy elköltsem Aranyveder Rogar pénzét. 

– Én nem megyek Thorbardinba – jelentette ki Chane higgadtan. – Mondtam neked, hogy először meg kell találnom valamit. 

– Akkor csak Jiliant viszem haza – vonta meg a vállát Kánya. – Akárhogy is, ezzel megtartom az ígéretemet.

– Ez egyáltalán nem így lesz – horkant fel a lány. – Én oda megyek, ahova Chane megy, és neked velünk kell jönnöd.

– Ide figyelj, Krumplicska, én mindössze abba egyeztem bele, hogy elkísérlek a vadonba, amíg megkeresed Palaházi Chane-t, utána pedig biztonságban hazaviszlek. Rendben. Eljöttem a vadonba. Megtaláltuk Palaházi Chane-t. Úgyhogy most itt az ideje, hogy hazamenjünk. Ez ennyire egyszerű. – A közelben Völgyárny, a varázsló ült egy sziklán, és figyelt. Kánya kijelentésén lassan megingatta a fejét, de nem szólt semmit. Jilian a férfire nézett. 

– Elvállaltál egy szolgálatot. Meg akarod szegni az ígéreted? – Kánya összevonta a szemöldökét.

– Nem akarom megszegni. Éppen most mondtam el.

– Nos, akkor még várnod kell egy ideig, mert Chane-nek meg kell találnia Grallen sisakját. Ez a küldetése.

A férfi meredten nézett a törpelányra, majd a mögötte álló ifjú, szakállas törpére. Egyik kutya, másik eb. Az egyik makacsabb, mint a másik. A sziklán ülő Völgyárnyhoz fordult: 

– Te beszélj velük – mondta.

– Miről? – kérdezte a varázsló, alig suttogva – Igaza van a lánynak. Chane-nek küldetése van. És ahogy mondtam, ebben a kérdésben nincs döntési lehetőséged. 

– Nos, ahogy mondtam, én hozom meg a döntéseimet – morogta Kánya. – A hegygerinctől keletre van egy völgy, amiben hemzseg az ellenség. Őrült, aki oda megy. – Jilian hátrébb lépett, és kezét Chane kezébe tette. 

– Ez esetben feloldozlak a fogadalmad alól – mondta a férfinak. – Nélküled megyünk tovább, nem tartozol nekünk semmivel. Viszlát! – Geekay megrántotta a fejét, kiszabadította a gyeplőt Kánya markából, és felágaskodva tett néhány lépést az izgatott törpék felé. Két lábon állva fújtatott és mellső lábával a sziklás ösvény felé intett. 

– Te is? – horkant fel Kánya. Merev ujjal Chane felé mutatott. – Mindenki meg fog halni miattad – figyelmeztette. – És mindez miért? Egy álomért.

– Az álom valóság volt – felelt Chane higgadtan. – Grallen szólított engem, hogy keressem meg a sisakját. Thorbardin forog kockán, és a királyság védelméhez szükséges erő abban a sisakban van. De te is hallottad Jiliant. Szabadon mehetsz, ahova akarsz. Nincs rád szükségünk. 

– És merre szándékoztok innen továbbmenni?

– Amerre Grallen ment. Nálam van a Varázslat-csapda. Az megmutatja az utat.

Kánya vett egy mély levegőt, majd sóhaj kíséretében kiengedte.

– Erről van szó tehát. – Mögéjük sétált, elkapta Geekay kötelét, és anélkül, hogy visszanézett volna, útnak indult, bár hallotta maga mögött a lépteket. Egy idő után a régi út jobbra fordult egy kiugró bérc mentén, majd ismét meredeken felfelé haladt. A kanyarban egy vékony ösvény ágazott le dél felé. A kecske-ösvény. Kánya déli irányba fordult, és a vonakodó Geekayt vezetve még százölnyit gyalogolt, mielőtt visszafordult, és láthatta, ahogy a többiek a felfelé haladó úton másznak. Ebből a távolságból nagyon kicsinek tűntek. Két törpe, egy mágus palástban, és egy surranó. Mindnyájan elszántan mentek, csupán a surranó nézett vissza Kányára; Chess szomorúan intett neki. 

– Őrültek – motyogta Kánya. – Mind őrültek. – Megvonta a vállát, majd a kengyelbe téve egyik lábát felugrott a nyeregbe. Három nap állt előtte a vadonban, azután a viszonylag biztonságos törpebirodalom, végül a Barterbe vezető út. És felszabadult végre a szolgálatából. Elbocsátották. Jó lenne visszajutni Barterbe, pihenni egy picit, mulatni egy keveset, elköltve Aranyveder Rogar fogadáson nyert pénzét… A nyeregben ülve ismét hátrafordult. A messzeségben az emelkedőn Palaházi Chane és Tűzszító Jilian tűnt el lassan egy kiugró sziklánál, a varázsló mögöttük baktatott. Valamivel feljebb az emelkedőn a surranó szökdécselt, fürkészve valamit, amit csak a surranók tudnak fürkészni. 

– Az összes holdra esküszöm – morogta Kánya –, én legalább olyan őrült vagyok, mint ők. – A gyeplővel megfordította Geekayt, és sarkát az állat véknyához érintve a többiek után iramodott. Amikor a hegygerinc tetejéhez közel végre utolérte őket, leszállt, és fenyegetőzve Völgyárnynak mutogatott. – Csak egyetlenegy dolgot szeretnék tudni – mondta. – Neked milyen érdeked fűződik mindehhez? Miért vagy ezekkel az emberekkel? 

– Megvan rá a saját okom – felelte a varázsló.

– Ez nem elegendő! – vicsorgott Kánya. – Ha valakivel együtt kell szembenéznem a veszéllyel, tudni akarom, miért van ott. – Palaházi Chane megdörzsölte a bajuszát. 

– Ez nekem is jogos kérdésnek tűnik – jegyezte meg. Tág törpetekintettel fürkészte a varázslót. – Neked, úgy egyébként, milyen hasznod van ebből? – Völgyárny sóhajtott és a pálcájára ereszkedett. 

– Réges-régen – kezdett bele lassan – élt egy hűtlen varázsló. Egy fekete köpenyes mágus, aki megtagadta a köpenyét és a rendjét. Hárman indultunk a keresésére. Minden rendből egy ember. Azért keltünk útra, hogy megtaláljuk, és… elbánjunk vele. 

– Elbánni vele? – vonta fel egyik szemöldökét Jilian. – Az mit jelent?

– Nem tűrünk meg árulókat – felelte Völgyárny. – Ilyen esetben meg kell győznünk, hogy térjen vissza valamelyik rendbe… különben megsemmisítjük. Őt már megpróbáltuk meggyőzni. – Elhallgatott és a távolba meredt. – Megpróbáltuk. És hármunk közül, akik a keresésére indultunk, csak én tértem vissza. Caliban erői nagyobbak voltak, mint amiről mi tudtunk. – Völgyárny ismét elhallgatott, majd hozzátette: – Caliban is meghalt egy küzdelemben. Mégis, valahogy él. Én vállaltam el azt a feladatot, amiről már korábban azt hittem, elvégezték. Caliban él, és azokkal van, akiknek az érdeke Palaházi Chane és az ő küldetésének sikertelensége. Én Calibant keresem. 

Kánya belenézett a mágus csuklyával takart szemébe.

– Azért, hogy megöld?

– Igen, ha tudom.

* * *

Napfényben úsztak a csúcsok, amikor a csapat egy kígyózó ösvényen leereszkedett és a Nyugalmas-völgy felé tekintett. A távolban füst lebegett két leégett falu felett – most már nem csupán a pusztítás, hanem azon sereg tábortüzének füstje is, amely megszállta az egykor békés völgyet. Chane a csapat elé került, kezével megállásra intette őket, majd a távolba meredt. Másik kezével az erszényében lüktető kristályt markolta meg. Egy ideig így állt, miközben a magaslati szél a szakállát borzolta. Majd megfordult, a többiek pedig köré gyűltek. 

– Grallen útja keletre vezet – mondta – Egyre csak keletre… a völgyön keresztül, a hegyeken túl. Reméltem, hogy akárhova is kell mennem, az közelebb lesz.

– A Koponya-hegy felé – jegyezte meg Kánya. – Ennyit tudtam. – Chane meglepődött. 

– Te tudod, hogy hova ment Grallen?

– Hallottam a történetet – felelte a férfi. – Aranyveder Rogartól, meg másoktól. Grallen Shamannál, vagy annak közelében halt meg. Most azt a helyet Koponya-hegynek hívják. Nagyjából északkeletre fekszik innen. – Hátranézett, hogy lássa a nyugati csúcsok felett lemenő nap utolsó sugarait, majd visszafordult. – Mutasd meg, merre vezet a te zöld ösvényed! – Chane a hegyen túlra, kelet irányába mutatott. – Nos, ez nem sokat árul el nekünk – sóhajtott Kánya. – Létezik egy könnyen járható út a hegyeken keresztül, arra. De az északabbra esik. Amerre te mutatsz, az a legmagasabb csúcs ott, és az Égbolt tetejének nevezik. Az én térképem nem jelöl arra utat. 

– Én csak azt látom, amit a kő megmutat – ismerte be Chane. – Át kell kelnünk, hogy onnan nézzünk körbe. 

– Mondani elég könnyű – horkant fel Kánya. – Csupán át kell kelni. Természetesen, bár akad néhány-száz goblin és pár ogre a két végpont között. Ezzel kapcsolatban van valami ötleted? 

– Hathatunk a meglepetés erejével – javasolta kissé bizonytalanul Chane.

– Igaza van – szólalt meg Chess. – Egyesével bekerítjük őket, és meglepjük, amikor védtelenek. 

– Ez elég sok goblin megtámadását jelenti, nekem úgy tűnik – jegyezte meg Jilian. – Talán jobb lenne, ha csak megkerülnénk őket. 

– Ha rá tudunk jönni, hol vezet a kerülőút – felelte Kánya. A varázslóhoz fordult. – Nem tudsz az erőddel segíteni rajtunk? 

– Itt nem – válaszolta Völgyárny. – A Varázslat-csapda jelenlétében nem. Itt csak a saját szemem működik. 

– Egyáltalán nem működik a varázserőd? – kérdezte Kánya.

– Talán igen, talán nem. És ha működik is, megbízhatatlan lehet. 

– Egy kis láthatatlanná válás jól jönne – szólalt meg a surranó. – Láttam sok láthatatlanságot Hylóban, amikor jött a madár… szóval, pontosabban nem láttam. Tehát nem láttam. Ezt okozza a láthatatlanság. 

– Bárcsak itt lenne most a gnóm! – szólt Kánya. – Kíváncsi lennék, merre jár.

– Éppen itt – szólalt meg egy hang odafentről. A férfi felnézett az alig harmincölnyire lebegő repülő masinára. – Én vagyok az – folytatta a gnóm. – Bobbin. Emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem! Hol jártál mostanában?

– Nem vagyok benne teljesen biztos. Valahol északnyugaton, azt hiszem. Hova mentek?

– Átvágunk a völgyön – kiáltotta Kánya. – Szeretném, ha felderítenéd nekünk a terepet.

– Rendben, ha ezt akarod. Bár nem hiszem, hogy nagyon jó ötlet arra menni. Biztos, hogy tele van mindenféle népekkel. Ide nézz! – Kilökött valamit a kosárból. Csörögve esett a sziklára, Chane pedig felszedte. Egy bronzhegyű hajítódárda volt. – Valaki beledobta ezt az izét a kerékagyba – panaszkodott Bobbin. – Egy kerekembe kerülhetett volna, ha maradt volna még kerekem. 

Kánya ekkor vette észre hunyorogva, hogy a repülő járműnek eltűntek a szép ezüstdrót kerekei. 

– Mit csináltál a kerekekkel?

– Amíg északnyugaton voltam, találkoztam olyanokkal, azt hiszem elfekkel, akiknek volt mazsolájuk. Elcseréltem a kerekeket egy fél véka mazsolára. Amúgy sem nagy segítség a sok jó kerék idefent.

– Ezt nézd meg! – mondta Chane, és odaadta Kányának a goblin dárdát. A férfi közelebbről szemügyre vette a tárgyat. Vékony, körülbelül fél öl hosszú dárda, széles, hegyes fejjel és fából faragott szárnnyal. A goblinok egyik kedvenc fegyvere volt ez a típus. Kánya megvonta a vállát, majd jobban megnézte. 

– Ez nem homokformában lett öntve – mondta. – Úgy néz ki, mintha kovácsolták volna. – Továbbadta a dárdát Völgyárnynak.

– Nem goblin munka – jelentette ki a varázsló.

– Hát, az biztos, hogy egy goblin hajította hozzám – kiáltotta le Bobbin.

– Szívesen látnék még többet ebből – szólalt meg Chane. – Ha összehasonlíthatnám őket, tudnám, hogy kovácsüllőn vagy esztergapadon készültek. – Bozótugró Chestal csettintett egyet az ujjával, és kinyitotta hatalmas zsákját. 

– Mondjuk ilyeneket? – Előhúzott két hasonló goblin dárdát.

– Honnan szedted ezeket?

– Az egyik éjjel, amikor Bobbinnal repültem, arra jártak. Elfelejtettem, hogy van ilyenem. – Még mélyebbre ásva a zsákjában egyesével húzott elő és vizsgált meg különböző tárgyakat. – Van néhány nagyon szép dolgom. Gyakrabban kellene átnéznem őket. 

– Esztergált – jelentette be Palaházi Chane, összehasonlítva a dárdákat. – Ilyet soha nem készít egy goblin. Kíváncsi lennék, ki csinálta.

– Valaki, akinek az volt a célja, hogy minél hamarabb minél több elkészüljön – mondta Kánya.

– Valaki, aki egy sereget akart felszerelni? – kérdezte Chane.

– Valaki, aki nem goblin és mégis felszereli őket? Ez őrültség! – vágott vissza Kánya. Chane a fejét rázta. 

– Nem nagyobb őrültség, mint az, hogy egy ember… egy nő a goblin-sereg parancsnoka. 

– Ha már a nőkről beszélünk – mondta Kánya körbetekingetve –, hol van Jilian?