28. fejezet

A fagyos hegyoldalban, ahol a süvítő szél felhőket sodort a magas csúcsok mentén, havat söpörve le, Völgyárny, a varázsló egy befagyott pocsolya mellett térdelt. Csuklya árnyékába borult, kíméletlen arc nézett vissza rá. 

– Alig néhány nappal ezelőtt még egy nyíllövésnyire voltál a Sötéttől, vándor. Láttad őt? 

– Láttam valamit – felelte Völgyárny. – A harcosnő kiemelt valamit a mellvédje mögül. Valami kicsi, sötét, amulettnek látszó dolgot. 

– Az volt a Sötét – mondta az arc. – Akkor megölhetted volna… vagy ő téged. – Völgyárny a fejét rázta. 

– A mágiája ugyanúgy nem működik, ahogy az enyém sem – válaszolta. – A Varázslat-csapda jelenlétében nem. 

– Ezek szerint a törpe még mindig magánál hordja a követ – motyogta a hang. – Látja, hogy merre irányítja a kő? 

– Látja az Útlelő nyomát, így magát a Grallen sisakjához vezető utat is. Hamarosan tudni fogja, hol találja meg, mivel most már az Égalja tetejének keleti oldalán jár. Egész Dergoth belátható a hasadék mögött. 

– Egész Dergoth… és a nő, Sötét-láp. A Sötét vele van. Előtted járnak, vándor. Rád várnak. 

– Akkor ennek így kell lennie – mondta érces hangon Völgyárny, olyan fagyosan, mint a hegyen süvítő szél. – Áruld el nekem, kiderítettétek a rejtélyt? A holdak jóslatát? 

– Úgy véljük, háború lesz – felelte a jégarc. – Olyan háború, amilyet Krynn még sosem látott.

– Mikor?

– Hamarosan. Az előzetes harcok már most is folynak… ahogy te is láthattad. 

– De a holdak háborúja? Az milyen háború lehet?

– A holdaké, vándor? Vagy az isteneké? Úgy gondoljuk, az előjelek az uralomért folytatott harcot jelentik. Van, aki szerint az istenek közötti versengés, hogy egyszer és mindenkorra eldöntsék, a három szövetségből melyik fog uralkodni Krynnen… De természetesen mindig vannak olyanok, akik végső, és mindent elsöprő harcról beszélnek. Így a fekete köpenyt viselők örülnek mostanában, míg a fehérek csendben izgulnak. – A jégen megjelenő alak mintha megvonta volna a vállát. – Majd meglátjuk, mi lesz mindebből. Legtöbbünk nem aggódik különösebben. 

A jég elhomályosult, majd üres lett. A tükörfelületen csupán a hűvös égbolt látszódott – és a mellette térdelő varázsló hideg, gondolataiba mélyedő arca. 

– Nem aggódnak különösebben – motyogta, miközben fagyos szavait felkapta a szél. – Nem aggódnak? De hát nem csak a fehér hold sötétült el, hanem a vörös is. – Völgyárny pálcájának világító fejével intett a jég fölött, ami ismét megmozdult. Korábbi próbálkozásaiból tudta, hogy nem fog neki semmit megmutatni Palaházi Chane-ről és társairól. Hiszen, ez csupán mágia volt. A Varázslat-csapda hatósugarán belül semmit nem látott. Azonban más dolgokat és más helyeket megmutathat. Előtűnt egy kép: lepusztult síkság, ahol goblinok vonultak. A háttérben a vak, gonosz Koponya-hegy halálfeje, a Nuitariból, a fekete holdból kapott mágia hatalmának irtózatos szobraként. 

– Chislev! – mondta a varázsló. A jégkép áramlani kezdett, és mérföldeket átszelve végül egy sivár domboldal képén nyugodott meg. Egy alak állt ott mozdulatlanul – különös, szokatlanul összeillesztett tárgy, ami leginkább lóra hasonlított… vagy valamire, amit egy fafaragó egy ló hasonmásának szánt. Egyértelműen fából faragott alak volt, csapszegekkel összekapcsolva, akár egy gyerekjáték. Ahogy a jégszem ráközelített a lóra, a faragott fej megmozdult. Festett szeme a varázslóra nézett. 

– Te melyik vagy? – kérdezte a jeget Völgyárny.

– Én Hobby vagyok – válaszolta a faragott ló. – Mit kívánsz?

– A törpeherceg, Grallen sisakját. Tudod, hol van?

– Én csupán azt tudom, amit Chislev akar – mondta Hobby.

– És én Chislevet kerestem, de téged találtalak. Tehát ez Chislev akarata. Hobby, hol van Grallen sisakja?

A faragott ló elfordult, mintha bizonytalanul körbenézne. Összeszegelt végtagjai hirtelen életre keltek, körbefordult, és ügyetlen, bizonytalan mozdulatokkal vágtázni kezdett. Bár elég lassúnak tűnt, a homályos táj mégis villámgyorsan halad körülötte. Hobby futott, a jégkép pedig követte. A dombok és a rideg szél által letarolt vad puszták sebesen váltották egymást. A kopár és kegyetlen táj csupán pillanatokra villant fel a mágusnak. A faragott ló vágtatott, majd lelassított és az egyik domb tetején megállt. 

– Ott van – mondta. – Hobby megtalálta. – A faló a távolba nézett, a jégkép pedig követte a merev tekintet. A domb lábánál egy sziklarakás hevert. Hatalmas kőtömbök és kisebb kődarabok voltak elszórva mindenfelé a csupasz pusztaságban. A kövek között csupán itt-ott jelezte valami, hogy egykor egy építmény részei voltak. Egy… egy csücskös sarok; sima, ék alakú faldarab. Ahogy Hobby tekintete összeszűkült, úgy lett kisebb a jégen látható táj is. A rakások között valami kiállt, enyhe szögben megdőlve, alsó része a homok és a törmelék alá temetve. Csak darabja volt valami építménynek, ami valaha hatalmas lehetett, ám mára törmelék-fedte rom csupán. Hobby tekintete a durva repedésre meredt, ami az alapzaton húzódott végig. A hasadék sötétjében valami egy pillanatra felcsillant. – Ott a sisak – szólalt meg Hobby. – Chislev mindenről tudja, hogy hol van. Chislev mindenhol ott van, ahol látni kell valamit. – A faragott fej lassan jobbra fordult, és a jégen a táj megváltozott: elpusztított földek; széles, hideg mocsár, hegyekkel a háttérben. Néhány mérfölddel távolabb hatalmas csúcsok emelkedtek a több száz öl magas sziklafal felett, ami ködös szurdokból emelkedett ki. A sziklafal legtetején, egy keskeny kőszirten vaskos, zárt kapu állt. Thorbardin, a föld alatti birodalom nagy Északi kapuja teljesen ép volt, noha az odavezető utak már évszázadok óta átjárhatatlanok. 

A kép hirtelen eltűnt, és ismét Hobby fából készült arca jelent meg a jégen. 

– Hobby most már megmutatta neked, amit látni akartál – mondta a ló. Völgyárny megint végighúzta pálcáját a kis tó felett, ami újra hétköznapi jéggé változott. A varázsló állt, miközben a szél csapkodta bölénybőr köpenyének szegélyét, és fodrozta az alatta lévő kopott, vörös köpenyt. A tisztás másik felén, nem messze innen, porfelhő szállt a seregek nyomában. Völgyárny gondolataiba mélyedve figyelte őket. Odakint, valahogy a behatolókat vezető nőhöz csatlakozva, ott volt maga Caliban. Caliban, az áruló fekete köpenyes mágus, akit Völgyárny és másik két varázsló évekig üldözött… Caliban, aki úgy döntött, inkább harcol ellenük, mint hogy elfogadja a köpenyes rendek szabályait… Caliban, akinek a varázsereje a három mágus közül kettőt megölt, mielőtt ő maga is meghalt volna. 

Völgyárny hideg szemében olyan üres, sivár tekintet ült, mint amilyen a téli vihar. Caliban meghalt, de nem Völgyárny keze által. Saját magát ölte meg inkább, csak hogy ne kelljen elfogadnia, legyőzték. Völgyárny végignézte. A fekete köpenyes mágus a saját két kezével tépte ki a szívét. Még több-mérföldnyi távolságból is érezte a tekintetet magán, és tudta, hogy látják. Caliban mágiája életben volt és működött. A varázsló a hegyen állva az égboltra nézett. 

– Hallgass meg, Gilean, lelkek kapuja! – szólalt meg olyan hangon, mint a hegyi szél. – Hallgass meg Sirrion Tűzura! Hallgass meg Chislev, akinek faragott teremtménye látja, amit látni kell. Zivilyan, Világfa, és Shinare, kiknek a színétől a vadonból jött ember ragyogott, hallgassatok meg! Hallgassatok meg mindnyájan, akik az egyensúlyt keresik ebben az acsarkodó világban, akik rend után áhítoznak ezen a bolygón, amit káosznak hívnak. Még két dolgot kérnék ebben az életben: láthassam annak a halálát, aki már meghalt… és főleg, láthassam, amit Palaházi Chane lát, amikor a kezében tartja a Varázslat-csapda és az Útlelő kristályt és Thorbardin felé tekint. – A mágus sóhajtva a távolba nézett, arra, amerről a porfelhő szállt fel. Tudta jól, mi az, amit Sötét-láp Kolanda előhúzott a mellvértjéből – az, amit ő amulettnek vélt. Az volt, ami Calibanból maradt. A mágus szíve. Vándor érezte, hogy figyelik, és hogy a felerősödik a mágia. Elnézett abba az irányba, amit a faló mutatott, és elmormolt egy teleportáló varázsigét. A hegyoldalban a levegő örvényleni kezdett körülötte, majd csupán a szél maradt hátra. 

* * *

A zord Koponya-hegy tornyosult előttük teljes nagyságában, ahogy Sötét-láp Kolanda három hosszú sorban vezetett goblin-csapata az utolsó négy mérföldhöz érkezett. Szétszóródtak a tisztáson, nyomokat keresve a korábban arra elhaladók után, a nő pedig várta a visszatérők jelentéseit. Pár óra alatt átvizsgáltak egy pár mérföld hosszú sávot. Egyértelműen nem járt arra senki az utóbbi időben. Kolanda aztán elgondolkodva nézett vissza abba az irányba, amerről jöttek. Nyugatra az Égalja emelkedett sötét rózsaszínen az ég felé. Délen mérföldekre, éppen látótávolságban Thorbardin erős kőfala, a hatalmas Északi kapu, amely eltörpülni látszott a roppant sziklaszirt mellett. Az Északi kaput nem használták megközelíthetetlensége miatt, még a törpék sem, akik ott éltek az árnyékában. Sisakja groteszk, kétszarvú maszkja mögött rejtőző szemét, egy ideig az Északi kapun nyugtatta. Aztán tekintete alább szállt, keresve valamit, amiről tudta, hogy ott van, bár még sosem látta. Azt a valamit, melyre a pályafutása épült a nagyúr seregeinél, mely biztosíthatná számára a nagyúr hadjáratinak kezdete óta sóvárgott hatalmat. A titkos utat Thorbardin felé. 

Thorbardin parancsnoksága volt a kitűzött jutalom Sötét-láp Kolanda számára, feltéve, hogy Neraka nagyurának kegyeiben marad. Irányíthatta volna a legyőzött és megszállt Thorbardint, és elsőként részesedhetett volna a birodalom kincseiből. Kolanda nem látta az elrejtett bejáratot. Senki sem láthatta most. De ott volt, és tudta az odavezető utat. Ennek az információnak köszönhette, hogy parancsnoki rangra emelték. Szerette volna látni már most a rejtett kaput. Jó érzés lenne, gondolta, látni az utat, amelyen majd csapatai élén behatol, és meghódítja Ansalon nyugati törpéinek királyságát. Ott van, gondolta, szemeivel pásztázva a messzeséget. Ott valahol… a bent lévők pedig nem tudnak róla. Egyvalaki jelentett veszélyt: egy törpe, akinek meg voltak az eszközei, hogy tönkretegye a tervét. El kell pusztítani. Vajon hol van ő? Itt még biztosan nem lehet. Valahol, mögöttük, de erre tart, következtetett. De merre? 

A tisztás kihalt volt, a lerombolt Zhaman romjain kívül semmi jelentősebb nem volt ott… talán a Koponya-hegy. A Koponya-hegy felé fog jönni? Hol máshol kereshetné, amit keres. A maszk árnyékába bújó tekintet végigsiklott az Égalja lejtőin. Ott fönn? Merre? Eljött az ideje, hogy megkérdezze Calibant. Hátrafordult, az egyik hobgoblin tábornokot keresve. Egy sem volt a közelben. A hallótávolságon belüliek meg értetlen barmok voltak csupán. Tucatnyi vagy még több zsíros mocsári goblin; csak arra használhatók, hogy csomagokat és lándzsákat cipeljenek, vagy harc után átkutassák a területet és elszállítsák a sebesülteket. Két ogre is guggolt nem messze. Kettő a négyből, akik elkísérték délre a haderőt. A másik kettő már legalább egy hete hiányzott. Elindult feléjük, és rámutatott az egyikükre. 

– Te elmész, és szólsz a tábornokoknak, hogy gyülekezzenek itt, és várják meg a többieket! – Az óriási szörny még a sarkán ülve is fölé magasodott, onnan nézett vissza rá kegyetlen, szúrós szemekkel. Ásított egyet, táblányi sárga fogait elővillantva, aztán elfordította a fejét. Kolanda felemelte maszkját, közelebb lépett, és úgy üvöltött: – Hallottad?! Tedd, amit mondok! – A két ogre egymásra vigyorgott, majd az, amelyiket megszólította, köpött egyet: 

– Nincs kedvem – morogta. – Oldd meg magad!

Kolanda egyre dühösebb tekintettel előhúzta kardját, és pengéjével arcul ütötte az ogrét. 

– Engedelmeskedj! – sziszegte. A vigyor eltűnt az óriási, gúnyos arcról. Az ogre felállt, arcát dörzsölve nyolc hüvelyk átmérőjű kezével. A nő fölé tornyosulva mondta: 

– Te nyamvadt ember! – morogta. – Túl messzire mentél. Leüthetnélek ott, ahol vagy.

Kolanda a nyakához nyúlt, és előhúzott egy bőrszíjat zománcozott mellvértje alól. A végén fekete, alaktalan dolog himbálózott, leginkább összeaszott körtére emlékeztetve.

– Caliban! – szólt. Az előhúzott tárgyat forróság öntötte el, és érezhetően izzott a levegő körülötte. Tűz tört elő belőle, és mellbe vágta az ogrét. Többölnyivel taszította hátrább a behemótot. Az elesett, elgurult, majd elnyújt a földön és úgy maradt. Füst szállt fel a mellkasából, és halott szemekkel meredt az égre. Kolanda visszadugta a sötét dolgot a mellvédje alá, és a másik ogréra mutatott. – Halottad a parancsot – mondta. – Teljesítsd! 

Mély morgás tört fel az ogre mellkasából. Felállt, és mereven nézte a nőt. Megállt egy pillanatra társa füstölgő teste felett, vetett egy gyilkos pillantást Kolandára, aztán ment, hogy teljesítse az utasítását. Miután végignézte, ahogy az ogre elmegy, a Parancsnok odahívott néhány mocsári goblint. 

– Hozzatok rabszolgákat, állítsák fel a sátramat, ide! – rendelkezett. Mikor újra egyedül volt, előhúzta a sötét tárgyat a mellvért alól. Felemelte és nemtetszéssel nézett rá. 

– Miért ébresztett fel? – kérdezte a hang halk, fátyolosan suttogó hangon a nő fülébe. – Rám van szüksége, hogy az ogrékkal bánni tudjon? 

– Nem kellett volna megölnöd – mondta a nő –, még hasznát vettem volna. 

– Még bírál is – suttogta. – Mit akar tőlem? 

– Azt akarom, hogy megmondd, hol van, akit üldözök!

– Á! Szüksége van rám, nem igaz? Hehe! – az öreg, fáradt hang halkan vihogott. – Szüksége van Calibanra. Bizony. Jól van, Caliban ébren van, de tudja jól mi az ára.

A nő iszonyattal és utálattal térdelt le, arcához emelte a ráncos tárgyat, és lehajtott fejjel kezdte: 

– Caliban örökké él. Caliban ereje halála után is tart. Caliban soha többé nem hal meg. Caliban fölajánlotta segítségét… – hangja elhaló suttogássá vált.

– Hehe! Végig kell mondania! – mondta a sötét valami.

– Caliban felajánlotta segítségét – folytatta –, én elfogadtam. A saját bátyám vérét áldoztam, hogy megpecsételjük az egyezséget, így Calibané a lelkem. – Fülében a suttogó hang vihorászott.

– Nagyon jó. Sosem felejti el. Nem is teheti. Mit kér most tőlem?

– Nem látom az áldozataimat, Caliban – mondta Kolanda. – Keresd meg őket, és mutasd meg nekem, hol vannak! 

– Szóval azt akarja tudni, hogy hol vannak az emberei – sóhajtott. – Csókolj meg, Kolanda!

A nő iszonyodva emelte az ajkához a dolgot, és megcsókolta, majd újra a homlokához szorította és az Égalja irányába nézett. Így már látta őket, a törpét és társait, mérföldekre onnan, de mintha csak egylábnyira lenne tőlük. Caliban varázslata felnagyította a képet. Meg is tudta őket számolni. Egy törpepár, egy férfi meg egy nő, egy nyúlánk, szakállas, erdőkerülőnek öltözött ember, egy ló csomagokkal megrakva, és egy surranó. Volt valami furcsa a surranó mellett, mintha sétálna ott valaki, de látni nem lehetett senki mást. Egy meredek ösvényen ereszkedtek lefelé, a tisztással szemben lévő szakadék felé. Éppen előttük kőhíd ívelt át. 

– Közel vannak az elveszett kapuhoz – suttogta –, de nincsenek mind itt. Hol van a varázsló?

Kolanda felemelte szemét, és megtalálta őt is. Magasan, az Égalja oldalában állt egyedül, vörös palástban. A nő érezte a bőrén, ahogy Caliban szíve felforrósodott. 

– Völgyárny! – recsegte nyersen a lény. Sistergő hang hallatszott, a felszabaduló erők megcsendültek a levegőben. Az alak a hegyoldalon felemelte varázspálcáját, és eltűnt. Zavarodottan vette el szemöldöke elől a fekete szívet, és bámult rá. 

– Ez meg mi? – kérdezte? – Miért lettél olyan… Aha, azt hiszem, értem. Ő volt az egyik, ugye? Azok közül, akik megöltek? – A fátyolos hang már nem vihogott. Most gyűlölettel telt meg a suttogás. 

– Fel kell emelnie megint. Megtalálom újra. Megtalálom és megölöm. – Kolanda gyorsan leengedte Calibant. Visszadobta mellvértje alá és mosolygott. Kegyetlen mosoly ült az arcán, amely akár gyönyörű lehetett volna. 

– Nem tartozom szívességgel, mágusom – mondta – A számlánk ki van egyenlítve. Menj vissza aludni!

Caliban nyugtalankodott még egy darabig a mellkasán, aztán mozdulatlanná vált. Megremegett az undortól, ahogy mindig. Évekkel azelőtt kötött alkut az erejét vesztett, öreg varázsló szívével, akit a különböző rendek küldötte mágusok győztek le. Caliban, a fekete köpenyes varázsló, aki felülbírálta a szabályokat, és meg is fizetett érte. Caliban továbbá olyan varázsló volt, hogy még a halál torkában is képes volt valahogy kitépni saját szívét a saját kezével, és átörökíteni a lelkét benne. Ez volt Caliban. És ez volt az egyezség köztük. Amíg él megőrizheti és használhatja a szívet, amely birtokolja őt. Meghozták a rabszolgákat, hogy felállítsák a sátrat. Többségük hegyi törpe volt, csak néhány furcsa teremtmény akadt köztük. Pár különleges aghari, egy elf – a felismerhetetlenségig megcsonkítva és megsebezve – és néhány ember. Sötét-láp Kolanda orrát fintorgatva nézte a munkát. Szánalmasan kevesen voltak. Egyszer még többen lesznek. Eljön a nap, hogy annyi rabszolgája lesz, amennyit csak akar, és kívánsága szerint használhatja őket. 

Ezt a dolgot Calibantól tanulta, de az is lehet, hogy mindig is tudta. Az emberek akkor érnek valamit, ha a birtokoljuk őket. Újra szemügyre vette a rabszolgákat. A magányos elf a kocsi rácsaiba kapaszkodva bámult rá. Mindkét lába használhatatlan volt az elvágott inak miatt. Mégis felkapaszkodott, hogy függőlegesen álljon, és kifejezéstelen szemekkel bámult a nőre. A vezetők ösztökélték őt ostorral, de nem törődött velük. Meg kellene ölnöm, gondolta magában. De ez volt az, amelyik csapdába csalta a felderítőit, és a kíséretének fele ráment. Azt akarta, hogy életben maradjon, és szenvedjen meg miatta. Az elfen lévő sebek között voltak egész frissek is. Arca össze volt zúzva, és az egyik füle hiányzott. Ránézésre leharapták. Kolanda Thogot kereste, az egyik hobgoblint, és odarendelte magához. 

– Az elfet már megint megverték! – mutatott a rabszolgára szemrehányón. – Élve akarom!

– Szökni próbált – dünnyögte Thog –, négykézláb. Aztán agyonütötte az egyik vezetőt egy sziklával. 

– Rendben – mondta –, csak ügyeljetek, hogy ne öljék meg. Még szükségem van rá. – Amikor a hobgoblin elment Kolanda megint elővette a varázslószívet, és szólt: – Caliban! – A szív hirtelen feléledt.

– Most megmondhatod, hol van a varázsló! – utasította a nő. – De azután minden úgy lesz, ahogy én mondom. Nincs több körülményeskedés és talpnyalatás. Kizárólag én tartalak életben. 

– Gőgös nőszemély! – suttogott a lény. – Most az egyszer azonban igaza van. Most az egyszer. 

A nő a homloka elé tartotta az öreg szívet, és elnézett a távolba. Később, mikor a rabszolgák felállították a sátrát, Sötét-láp Kolanda megint Thogot hívta. 

– Bontasd le és pakoltasd el velük! Szedd össze az embereidet, indulunk tovább.