23. fejezet

Bozótugró Chestalnak nem kellett sokáig keresnie, hogy újabb goblinokra leljen. Szerencsétlenségére egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy zölden világít. Mire észrevette, hogy az ellenség két felfegyverzett csapatban közeledik felé, ők már meglátták. Egy dolog maradt, a futás. Az esőcseppek sisteregve záporoztak körülötte, ahogy menekült. Minden lépéssel messzebb került a barátaitól és mélyebbre az ellenség területén. Megpróbált átugrani egy sövényen, de rádöbbent, hogy nincs hová rejtőzzön. Az esős éjszaka sűrű sötétjében úgy világított, mint egy zöld jelzőtűz. Még az egyre erősödő, zuhogó eső védelmében is elárulta a fény gyarapodó üldözői előtt. Hiteles bizonyítéka volt ennek, hogy különböző irányból érkező számos fémnyíl csapódott be mellette. Ahhoz azonban nem látták őt elég jól, hogy biztosan célozzanak rá, ezt érezte. Megpróbálta legalább tartani a távolságot, annyira, hogy elkerülje velük a közelebbi találkozást. De a nyilak csak jöttek, így kénytelen volt belátni, hogy előbb vagy utóbb egyszerűen a szerencse folytán valamelyik el fogja találni. 

– Lehet, hogy ez nem volt túl jó – mondta magának, ahogy belegázolt egy vízmosásba, ami félig megtelt sötét, rohanó vízzel. Néhány nyíl vizet freccsentett az arcába, úgyhogy lebukott. Nemsokára növekvő árral küzdött, ami százölnyivel is lejjebb sodorta, mire átért a túloldalra. A saját fénye vezette. Ahogy kimászott a vízmosásból, egy vigyorgó, kardját lóbáló goblint világított meg. Chess megfeszítette abroncsbotját, és bunkós végét belevágta a teremtmény arcába, majd leírt a bottal egy teljes kört maga körül. A nyél eltalálta goblin nyakát hátulról, és kitörte. Ahogy Chess felkapta a teremtmény kardját, orrát goblinbűz ütötte meg. Meggondolta magát, és elhajította a kardot, csúcsával maga elé célozva. A sötétben, valahonnan közelről, egy goblint hallott felhördülni. Chess nem várt tovább, hogy mi fog történni. Megfordult és futott tovább a rohamosan duzzadó vízmosás mentén. Nem volt más körülötte, csak a tomboló vihar. Zuhogó eső, csapkodó villámok és mennydörgés. Ahogy futott tovább, úgy érezte valami a viharral együtt kíséri őt, láthatatlan tagjait hajlítva, nyújtva. Aztán alig hallható hang szólalt meg. 

– Ah.

– Ah? – lihegte Chess. – Mi az hogy ah? Mit jelentsen ez?… aha! Értem már! Szép volt, Pukk! Csak így tovább! Menni fog?

– Több is. – A hang türelmetlennek tűnt. – Sokkal több. 

– Azért csak módjával! – A surranó átugrott egy kis fás ligetbe, melyek izzó lombkoronáját hatalmas villám lobbantotta lángra. A dörgés fülsüketítő volt. Chess hallotta maga mögött a zöld fényt követő goblinok lépéseinek dobogását. Füle mellett bronzhegyű nyíl suhant el, és belefúródott egy fa törzsébe. Ahogy Chess újabb bokrokon szökkent át, a villám több öllel előtte goblin harcosok alakjait világította meg. Számszeríjak emelkedtek a magasba, mire Chess földre vetette magát, belehasalva egy többhüvelyknyi mély víztócsába. A kilőtt nyilak elszálltak feje fölött, és az őt üldöző goblinok közé repültek. Chess oldalra gurult, és jobbra indult tovább, átkozva a belőle sugárzó zöld fényt. – Láthatatlanság – sziszegte. – Ez aztán a varázslat! – A surranó mellett nedves törzsű fák tűntek tova, és a zuhogó esőn át visszaverték a testéből áradó zöld fényt. Közben kiért egy tisztásra, és meglátott valamit maga előtt. Hirtelen megtorpant, de lábai csúsztak tovább a felázott, sáros talajon. Még több goblin… és még valami. A goblinoknál sokkal magasabb lény, sötét, bonyolult felépítésű páncélban, és groteszk, szőrös sisakban, riasztó álarccal. A lény felemelte kardját, bólintott, és a goblinok körülötte támadásba lendültek. 

– Ha van még valami trükk a tarsolyodban, Pukk – lihegte Chess –, hát akkor most itt az ideje, hogy bevesd.

– Mi az hogy… – zengett a néma hang. A villámok csapkodtak, és egyre erősödtek, hatalmas szikrázó fénycsóvák villogtak mindenhol. A surranó hosszú copfja kibomlott, és nyaka köré omlott, majd magától felemelkedett, és hatalmas, sötét, égnek álló hajkoronává vált. Egymás után csapódtak be a villámok, és felégettek Chess előtt és mögött mindent. A felvillanó fényben a surranó goblinokat látott levegőbe repülni és potyogni erre-arra, füstölve, sisteregve, összeégve. Őt magát is arrébb taszított egy széllökés, lába is alig érte a földet. 

– Nahát! – suttogta, noha tincsekben lógó hajától alig látott. Valahonnan hátulról ellentmondást nem tűrő, mérges hang kiabált vezényszavakat. Chess jobbnak látta, ha továbbmegy, nehogy keresztezzék egymás útját. A roppant erejű szél majdnem felkapta a földről, a szinte vízszintesen záporzó eső a hátát korbácsolta, arcába lógó tincseitől nem látott, a mennydörgés pedig megsüketítette. Megmarkolta abroncsbotját, és felkapaszkodott egy hegyes szikla csúcsára. Fürtjei között kikémlelve fákat látott a villámok és saját maga zöld fényében. Lefelé indult egy meredek lejtőn, meglátott egy kiemelkedést, és lassítani próbált, de nem sok sikerrel. Aztán közvetlen előtte magas, ijesztő dolog emelkedett fel, a süvöltő széllel szemben kiterjesztett karokkal. Egy ogre. Chess még az óriási, eltorzuló arcot is felismerte. Lapály. Chess teljes lendülettel érkezett a szörny elé, tágra nyílt szemekkel. Az utolsó pillanatban kirántotta abroncsbotját, eldobta a tokját, és felugrott. Az ugrás lendülete elég volt, hogy átrepüljön a roppant erejű karok és majdnem az ogre feje fölött is. Majdnem, de nem egészen. Ehelyett lába éppen szemöldökön találta az ogrét, szabad kezével elkapott egy hajfürtöt, és egy rántással az ogre feje tetején termett. 

– Alig várom, hogy ezt elmeséljem a többieknek Hylóban – motyogta. – Bár az is igaz, hogy sosem hinnék el.

Még mielőtt az ogre bármit tehetett volna, a szél úgy beléjük kapott, mintha kézzel lökték volna fel őket. Chess bukdácsolva repült be egy ligetbe. Lábra állt, és szökdelt tovább lefelé a fák között. Maga mögött reccsenést, és mérges üvöltést hallott. Lapály nekirohant egy fának. A fák között kicsit enyhült a szél, úgyhogy a surranó lassított egy kicsit. Nem sokára azonban újra tisztás következett. Keskeny partszakaszhoz ért, odalent hosszan elterülő, háborgó árvízzel. A szél belekapott, és magával sodorta. Feje tetejéig elmerült a dühöngő örvények között. Ide-oda dobálta az ár, és a kapálózó surranót elragadta a folyó. Fölötte, úgy rémlett, egy hang nyög fel: 

– Neee! A másik iránybaaa!

* * *

Négy fényes és egy sötét alak sietett keresztül a vihar sújtotta mezőkön, a vaksötétben csak pillanatokra világították meg őket a felvillanó fények. A záporozó eső elborította őket, mennydörgés visszhangzott körülöttük. A föld ingovánnyá változott, és az esővíz patakokban folyt mindenfelé. Palaházi Chane vezette őket, követve a pici zöld ösvényt, az egyetlen tartható útirányt a viharos éjszakában. A törpe fekete foltként tűnt ki a sötétből, és már tántorgott a fáradtságtól. A rózsásan világító Jilian támogatta oldalról, nem volt hajlandó magára hagyni. A szürkén derengő lovát vezető, aranyos fényű Kánya és a rubin színben játszó Völgyárny a sötét törpealak után baktatott. A vihar délre tűnt a legerősebbnek, nagyjából néhány mérföldre tőlük. A függönyszerű sötétséget abban az irányban állandó villámlások fénye hasította át, és a kavargó szél az ózon édeskés, éles szagát fújta onnan feléjük. Megpróbálták rábeszélni a törpét, hogy üljön lóra, de hallani sem akart róla. Kánya arra gondolt, hogy ahogy sokan a fajtájából, egyszerűen ő sem szereti a lovakat. Némelyik törpe kiváló lovas volt, de nem mind. Mióta a csatornát elhagyták, nem láttak goblinokat, sőt egyéb élőlényt sem. Lehetséges, hogy a surranó, ahogy eddig is, előrement, és elcsalta az útjukból az ellenséget. Ha így volt, akkor az istenek kellett, hogy segítsék a kis teremtmény. Egyébként esélye sem lehetett odakint egyedül. 

Két mérföld megtétele után az ösvény meredek lejtőhöz érkezett, odalent erdővel és sebesen folyó zuhogó hangjával. A völgyben levő vízfolyás biztosan kilépett medréből; a rohanó szörnyeteget most senki nem tudná átúszni. Amíg Chane kifújta magát a figyelmes Jiliannal oldalán, Kánya felderítette a terepet. Hírekkel tért vissza. A folyó mentén fél-mérföldnyire volt egy jól járható ösvény keletre. Ha valahol, akkor arra kell, hogy legyen híd. 

– …és ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, ott fognak ránk várni a túloldalon a goblinok – fejezte be a varázsló. 

Chane felállt.

– Átmegyünk rajta, ha megtaláljuk – jelentette ki élesen. Kánya vállat vont.

– Akkor vezess tovább, Grallen sarja! – válaszolta. Újra nekiindultak. Az ösvény, amelyet Kánya talált, kelet felé fordult, lefelé, be az erdőbe, amin túl a folyó örvénylett. A kis patak, amelyet Camber Meld Nyugalmas folyónak nevezett, rendes körülmények között szelíd, kellemes kis csermely volt. Most azonban rohanó, fehéren tajtékzó, fekete vize csaknem százölnyi szélesen terült el. Még épp átérte a fölé emelt gyaloghíd, amely elég széles volt ahhoz, hogy egy kis kocsi is átkeljen rajta. A patak felett sötéten zuhogott az eső. 

– Előremegyek. – Chane vett egy mély lélegzetet, és küszködve megindult előre. – Én vagyok az egyetlen, aki átérhet anélkül, hogy észrevegyék. – Nem várta meg, hogy vitába szálljon vele bárki is. Lekocogott a partra, átgázolt a híd lába körül kavargó, térdig érő vízen, és eltűnt a zivatar sötétjében. Nemsokára azonban fekete bundás, csillámló pörölyös árnyékként visszatért. – A híd rendben van, a túloldali ösvényen jártak goblinok, de most nincsenek ott. Jól körülnéztem. Lehet, hogy az eső elől vonultak menedékbe. 

– Úgy hallottam, a goblinok nem rajonganak a tiszta vízért – fűzte hozzá Kánya. Chane-nel az élen, sápadtan, de figyelő szemekkel megkezdték az átkelést. A híd remegett az alatta elvonuló, kavargó víztömeg erejétől, és mikor a lovat vezették fel, recsegett és nyikorgott, de azért biztonságosnak tűnt. A kutatók félúton voltak, mikor észrevették, hogy a szél elállt, és az eső is csendesedik. A vihar ugyanolyan hamar ült el, amilyen hirtelen jött, és a szakadozó felhők között láthatóvá váltak az éppen hízó holdak. – A fényünk tovább tart, mint a védőpajzsunk… – morogta Kánya, és nem nézett a varázslóra. Úgy érezte, közös a felelősségük. A mágus legalább megpróbálta eltüntetni őket. 

Jilian megtorpant, és a folyó felé mutatott.

– Nézzétek! – Messze fönt, a folyóban valami zölden világított, egy növekvő fénypont ragyogott a víz felszínén, megvilágítva a partot is. Egyre nagyobb lett, ahogy nézték, és gyorsan közeledett feléjük. 

– A surranó? – találgatott Chane.

– Ó, remélem nem a szegény kicsinek a teste – mondta Jilian.

– Még világít – nyugtatta meg Kánya. Amint ezt a reményteljes megjegyzést tette, a közeledő zöld fény ki is aludt, és csak a sötét folyó maradt mögötte. Jiliannak elakadt a lélegzete, majd újra felsóhajtott, mikor a saját rózsaszín fénye elhalványult, és pár pillanat múlva szintén kialudt. 

– Eltűnik a fényünk – állapította meg. Kánya aranyos tündöklése még kitartott egy kis ideig, aztán kihunyt hirtelen. Már csak homályos árnyak maradtak a hídon a szürke ló és a rubin fényben derengő varázsló megvilágításában. A ló fénye pislákolt még egy kicsit, aztán kialudt. A sötét folyó zúgva rohant a gyaloghíd alatt, és pontszerű fények tűntek fel a felső szakaszán. Lobogó fáklyák közeledtek a parton, azon az oldalon, amerről jöttek. Kánya odamutatott. 

– Követték a surranót.

– Lehet, hogy jó lenne, ha vízbe mártanád magad – javasolta Tűzszító Jilian a még mindig vörösen fénylő varázslónak. 

– Gyerünk! Menjünk át! Jönnek! – sürgette őket Chane. 

– Mi lenne, ha valaki segítene? – érkezett az éles, izgatott hang a híd alól. Kánya és Chane a híd szélére siettek, és lenéztek a sötétben hömpölygő vízre. Átléptek a másik oldalra. Alattuk, alig láthatóan, Bozótugró Chestal kapaszkodott abroncsbotjába, fennakadva a pillérek között. 

– Fényt ide! – húzta oda Kánya a varázslót a híd szélére. A vörös fény megvilágította a rohanó vizet, és a rájuk vigyorgó gyermekded arcot. Palaházi Chane a surranó fölé kuporodott, és megrándult az arca, ahogy sérült karjára nehezedett a súly.

– Menj, majd én! – ugrott oda Kánya, félretolva a törpét. Letérdelt, belekapaszkodott a híd fő-pillérébe, lenyúlt, felemelte az elázott surranót az abroncsbottal együtt, és lábra állította a hídon. A többiek Chessre bámultak. A haja kócosan csüngött feje körül, amitől leginkább úgy nézett ki, mint egy sötét gomba, villás bottal. Összefogta hosszú, csapzott haját, kirázta az arcából, és rájuk nevetett. 

– Halihó! – mondta vidáman, miközben csöpögött belőle a víz. – Tudtátok, hogy annyi goblin van itt, mint a fene? Még jó, hogy már nem világítunk. – A varázslóra nézett. – Ha te továbbra is így maradsz, jobb lenne, ha másfelé mennél. – Ahogy Chane és társai a közeledő fáklyák felé pillantottak, már látták a goblinokat… és a náluk is magasabb lényeket. A világító varázslót a ló mögött takargatva húzták magukkal, úgy siettek át a híd túloldalára, a sötétbe. Mikor biztos távolba értek, Kánya előreküldte a többieket, kivéve Völgyárnyat. 

– A foszfor miatt támadt egy ötletem – állította meg a mágust – Azt hiszem itt az ideje, hogy kipróbáljuk. – Mélyen benyúlt egyik zsákjába, és előhúzott pár tenyérnyi hengert, amelyek ezüstösen csillogtak a halovány holdfényben. – Foszforrobbanók. Egy qualinesti utazótól kaptam, Garon Wendesthalastól. Még mélyebbre túrt. – Még mindig nem találom az olajos tűzgyújtómat. Meg tudod gyújtani ezeket azzal a foszforizével? 

– Megpróbálom. Hol kell meggyújtani?

– Itt, mind a kettőn. Ez egy kanóc. – Kánya visszasietett a hídhoz, és lerakott egy-egy hengert mindkét oldalon, a fő-pillérnél. – Siess! – A varázsló letérdelt előbb az egyik, majd a másik robbanónál, előkészítette a kanócokat. Testének fénye valamelyest halványult, hunyorgott a félhomályban. 

– Ez segíteni fog? – kérdezte Chess, aki visszajött, hogy megnézze, mit csinálnak. A surranó kicsi fémtárgyat piszkált a hüvelykujjával, mire apró láng tűnt föl a kezében. A varázsló addigra előkészítette a robbanókat. Éles, fénylő szikrák csaptak fel. 

– Rendben, hátra! – mondta Kánya. Hátraléptek vagy tíz lépést, aztán még néhányat, mert bronzhegyű nyílvesszők szálltak feléjük a patak felől. A robbanók hirtelen vadul csillogó, vakító fénnyel fellobbantak. Mögöttük egy csapat felfegyverzett, páncélos goblin épp felfutott a híd túloldalára. Újabb nyílvessző repült közéjük. 

– Oltsd el azt a tüzet! – förmedt rá Kánya a surranóra. Odafordult, ahogy a láng elaludt – Honnan szerezted ezt?

Chess vállát vonogatta.

– Nem tudom. Találtam valahol. Miért, mi ez?

– Ez az én tűzgyújtóm! – morogta.

– Igazán? És akkor miért van nálam?

– Nem tudom, miért van nálad! Add vissza! – Chess átnyújtotta.

– Biztosan elejtetted valahol az úton, szerencséd, hogy megtaláltam. Egyszerűbbnek tűnik használni, mint a kovakövet meg az acélt. 

– Ez is kovakő és acél. Csak kanóccal és olajjal. – Kánya elhallgatott és előrebámult. A robbanók elvégezték a feladatot. A híd egész hosszában lángokban állt, egyetlen összeolvadó tűzfalként, egyik végétől a másikig, elzárva az utat a túloldalról. Néhány deszka le is szakadt, és sisteregve merült a sötét vízbe. A túloldalon azonban egy magas alak jött előre a lármázó goblinok között, fekete, fénylő, díszes páncélban, sisakján szarvakkal, arcán kovácsoltvas álarccal. Ahogy Kánya és most már a többiek is rábámultak a tűzön át, az alak levette maszkját. A vadonból jött ember visszafojtotta lélegzetét. Életében először látta meg Sötét-láp Kolandát. A híd túloldalán elbűvölően szép arc került elő a förtelmes álarc mögül, vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Másnak hatott azonban. Kánya magát az ördögöt látta benne. A nő rápillantott, majd tekintette továbbsiklott, és megállapodott Palaházi Chane-en. Kezét a nyakához emelte, és előhúzott valamit a mellvértjéből.