18. fejezet
– Ez Chane-é – jelentette ki Jilian, kezében forgatva a nyers megmunkálású pörölyt. – Biztos vagyok benne.
A durván formált eszközt nyilvánvalóan úgy készítette valaki, hogy szinte semmilyen szerszám nem állt a rendelkezésére. Kánya leguggolt a kezdetleges, kőből kirakott kovácstűzhely mellé, kezével végigsimította a tűzveremben összegyűlt hideg hamut, majd figyelmét a közelben heverő rejtélyes agyagpala tárgy kötötte le. Egy kődarab – kemény, réteges, szabálytalan ovális alakú agyagpala –, oldalán körbefonva fűzfavesszővel. Kánya ismét a kovácstűzhelyre pillantott, és ekkor rájött, hogy az agyagpala a lehullott fatönkhöz rögzítve üllőként szolgált. A tűzverem melletti szerkezetet fújtatónak használhatták. Az összetákolt üllő körüli kőszilánkok arról árulkodtak, hogy valaki nemrég munkálkodott itt valamin.
– Érdekes – morogta a férfi. – Kétségtelen, hogy aki itt járt, a keze ügyébe kerülő dolgokat használta fel. De honnan tudod biztosan, hogy Chane volt az?
– Ő készítette ezt a pörölyt – felelte Jilian vidáman. – Nézd, itt van rajta a jele. P.C. Ahogy a nikkelvas tőrén is áll.
Kánya újra megvizsgálta a szerszámot.
– Gondoltam, hogy ez egy pöröly – mondta. – Tehát feltételezhetjük, hogy Palaházi Chane megállt itt, és csinált magának egy kalapácsot. Vajon miért mehetett el és hagyta ezt hátra?
– Ó, Chane soha nem tartana magánál ilyen kezdetleges eszközt – magyarázta a lány, ismét meglepődve az emberi agy kiszámíthatatlanságán. Ez az ember sok esetben egész értelmesnek tűnt, ám voltak olyan dolgok, amiket nem volt képes felfogni. Olyanok, amelyeket bármelyik törpe azonnal megértene.
A férfi felállt és összevont szemöldökkel ránézett.
– Nos, ha ő csinálta, de nem akarta megtartani, akkor mihez kezdett vele?
– Természetesen egy másikat készített vele.
Kánya felsóhajtott és a fejét rázta. Végül úgy döntött, Jiliannek talán igaza van. Igazi törpelogikának tűnt.
– Éppen itt van a felirat. – A lány rámutatott. – Legfelül. Itt van… – Jilian kinyitotta kicsi zsákját és előhúzott belőle egy tükörfényes pengéjű, ében és sárgaréz nyelű, gyönyörű tőrt. – Tessék, látod a feliratot a pengén? Éppen olyan, mint amilyen pörölyön van. Szerintem most már bármikor megtalálhatjuk őt. Te is így gondolod?
Kánya nem válaszolt. Lassan körbesétálva a kovácsműhelyt, a földet pásztázta. Kétszer körbejárta, majd megállt, és közelebb hajolt valamihez.
– Nincsenek tiszta nyomok – szólalt meg végül. – Bárhova mehetett innen. De nem volt egyedül. Mások is voltak vele; legalább egy, vagy több személy. A méret alapján az egyik ember volt. – A lány pislogva nézett rá.
– Ezt honnan tudod?
– Ugyanonnan, ahonnan te tudod, hogy ez Chane kalapácsa, gondolom. Tudom, hogy mit keressek. Ezt hívják nyomolvasásnak.
– A külső világ biztosan nagyon különbözik Thorbardintól – jegyezte meg Jilian. – Thorbardinban a jeleket deszkára vagy vászonra írják, és kifüggesztik a falakra, hogy mindenki láthassa. Ilyeneket írnak, mint „Az erre járókat megcsonkítjuk”, vagy „Gorlum Pompás Prémjei”, esetleg „Agharoknak tilos a belépés!”
– Azok jelzések – mondta a férfi. – Ezek jelek… jelen esetben, lábnyomok. Már egy ideje itt vannak, úgyhogy nem tudom megmondani, hova vezetnek innen.
– Akkor menjünk tovább abba az irányba, amit eddig követtünk, és meglátjuk, mit találunk – javasolta Jilian.
A férfi megvonta a vállát és a lovához lépett.
– Induljunk hát! Felsegítelek Geekayre – válaszolta Kánya. – Én egy darabig gyalog megyek elöl. Talán sikerül rátalálnom a nyom folytatására.
– Én is sétálok – mondta a törpe, egy lépést hátrálva. – Most egy időre eleget lovagoltam.
– Geekaynek mindegy – válaszolta. – Nyugodtan felülhetsz rá.
– Neki lehet, hogy mindegy, de nekem nem. Már fáj.
– Fáj? – A férfi végigmérte. – Hol?
– Az nem a te dolgod – vágott vissza a törpelány, kissé elpirulva.
– Ó, értem – vigyorgott. – A nyeregtől fáj, igaz? Hamar elmúlik. Lefogadom, hogy most ültél először lovon.
– Még csak nem is láttam lovat, amíg Thorbardinban voltam – ismerte be Jilian. – Nem azt mondom, hogy az embereknek ott nincs lovuk, persze. Sokaknak van, csak nem hozzák be a városba. Kívül tartják, a Déli kapun túli legelőkön.
– Én is tudom – felelte Kánya kissé ingerülten. Felkapta Geekay gyeplőjét és észak felé indult vele.
Jilian követte, hálát adva, hogy ismét a biztos földön járhat, és nem kell a fenekén pattognia Kánya mögött a kemény nyergen. A lovaglás csupán az egyik érdekes és új élmény volt a több ezerből, amiről majd mesélnie kell Siliciának, amikor visszatérnek Thorbardinba. Közel három mérföldet gyalogoltak már, amikor szélesen elterülő dombos területre értek. Kánya a szemét leárnyékolva nyugat felé tekintett, majd a távolba mutatott. A messzi fák lombjai felett egy széles szárnyú tárgy oldalra dőlve ereszkedett lefelé. Bobbin visszatért. Jilian Kányához hasonlóan szemét leárnyékolva hunyorított.
– Szerintem van vele valaki – jegyezte meg. A repülő tárgy közeledett, majd egészen a fejük fölé került, húszölnyire lebegve a föld felett. Két fej bukkant fel a vesszőből font járműből, bár csupán a körvonaluk látszott a ragyogó égbolton. A hátrébb álló tölcsért formált a kezéből és lekiáltott:
– Van már mazsolátok?
– Sajnálom! – válaszolta Kánya. – Még mindig nincs mazsolánk, de más élelmünk akad. – Fejével intett Jiliannek. – Elő tudnál készíteni valamit, hogy felküldjük? – A lány bólintott és elkezdte kinyitogatni a zsákokat.
– Igen! – Kánya felnézett és odakiáltott:
– Milyen híreid vannak? – Némi habozás után a gnóm felelt:
– Palaházi Chane híres harcos! – Majd hallható volt, ahogy megkérdezi az utastársát. – Jól mondtam?
– Tökéletesen – válaszolta a hang a magasban. – Mondd ezt sok embernek, és pillanatok alatt igazán híres lesz. És akkor már csak azon kell aggódnia, hogy miként lehet gazdag is.
– Ez egy surranó – jegyezte meg Kánya. – Krynn melyik sarkából szerzett ez a gnóm egy surranót? – kérdezte, nem igazán várva rá választ. – És miről szól a hír?
Éppen megismételte volna a kérdését, amikor Tűzszító Jilian talpra ugrott és izgatottan táncolni kezdett.
– Láttad Palaházi Chane-t? – kiáltotta. – Ő az, akit keresünk!
– Mindössze annyit tudok róla, hogy híres! – válaszolta Bobbin. – Ó, igen, és láttunk veszélyes dolgot is. Ha elkészült az az étel, megpróbálok leereszteni egy kötelet. – A repülő szekér minden előjel nélkül megbillent, orral felfelé fordult és kilőtt, egyenesen fel a ragyogó égbolt felé. Pillanatok múlva már csak apró pontnak tűnt, ami vadul körözött ide-oda. Egy óránál több is eltelt, mire a repülő tárgy ismét Kánya és Jilian felé közeledett. Miután utolsó körét is befejezte, kötél ereszkedett le az aljából, egy apró alak pedig lecsúszott a végére és úgy kapaszkodott. A föld közelébe érve fürgén leugrott, miközben a repülő szekér még mindig felettük lebegett. Jilian a jövevény elé sietett, elvette tőle a kötelet és egy adag élelmet erősített rá. Fogaskerék nyikorgása hallatszott odafentről, a kosár pedig emelkedni kezdett. Jilian szájtátva bámulta az újonnan érkezőt. Még soha életében nem látott surranót. Olyan magas volt, mint ő, csak vékony testalkatú. Különös színű ruhát viselt, hátán villás bot lógott. Az illető rávigyorgott – barátságos, őszinte mosoly jelent meg a gyermeki arcon, ami nem hasonlított sem emberre, sem törpére –, de nagyon nem is különbözött tőlük. Amit Jilian először szakállnak nézett, arról kiderült, hogy valójában hatalmas hajkorona copfba fogva és prémgallérhoz hasonlóan a jövevény nyaka köré tekerve.
– Lefogadom, hogy te vagy Jilian – mondta a surranó. – Az a törpe… á, úgy értem, Chane… sokszor beszélt rólad. – Ezzel udvariasan kissé fejet hajtott. – Bozótugró Chestal vagyok. Én segítek mostanában Chane-nek, hogy gazdag és híres legyen, és visszamehessen Thorbardinba, hogy aztán kevésbé kellemes dolgokat csinálhasson az apáddal.
– Hol van most? – nyögte ki végül a lány.
– Az apád? Nem tudom. Nem találkoztam még vele. Ja, úgy érted Chane? Néhány mérfölddel arrébb… valahol abban az irányban… egy menekültcsoporttal táborozik, akik a Nyugalmas-völgyből jöttek. Lefogadom, hogy nem fogod megismerni az új ruhájában. Tudja, hogy jössz? Ezt nekem nem említette.
Kánya odasietett hozzájuk, és Chessre nézett.
– Egy surranó – morogta. Fejét hátrahajtva felkiáltott a gnómnak. – Milyen veszélyről beszéltél?
– Kérdezd a surranót! – üvöltötte vissza a gnóm. – Ő nálam többet tud róla. Jól gondolom, hogy nincs nálatok tizenegyes lánckerék? Azt hiszem, megpróbálok az emelkedés-szabályzón állítani, hátha attól… ó, a légcsavar! Már megint kezdődik! – Hirtelen rándulással a repülő szekér az egyik oldalára bukott, lefelé fordította az orrát, és egyenesen a föld felé indult. Kánya, Jilian és Chess egyként vetették hasra magukat. A repülő szekér sodronykerekei nem sokkal felettük suhantak el. A jármű közvetlenül a föld felett került egyenesbe, és úgy száguldott tovább egy pár-száz ölnyire álló fa törzse felé. Az utolsó pillanatban az égnek fordult, és arra is folytatta az útját. Szerteszét repülő gallyakat hagyva maga után, ahogy végigszántotta a lombkoronán a felhők irányába. Néhány ingerült szót sodort vissza a föld felé a szél. A többiek odalent lassan talpra álltak, és a szerkezetet figyelték.
– Mit kiáltott? – kérdezte Jilian. – Nem értettem a szavait.
– Gnómenklatúra – sóhajtotta a férfi. A megdöbbent surranó felé fordult. – Kányának hívnak – mondta. – Én irányítom ezt a kalandot… vagyis, ezt mondogatom magamnak folyamatosan. És úgy sejtem, ha valamit meg szeretnénk tudni, akkor egyedül téged kérdezhetünk.
* * *
A Nyugalmas-völgyből menekülők messze nyugat felé mentek, még mélyebbre a Kerüldel-völgyben. Karámokat építettek az állataiknak, és néhány kunyhót a betegeknek és sérülteknek. Felfedezőcsapatok járták a környéket, akik mögött gyűjtögető csoportok fürkészték a mezőket és erdőket élelemért, ami segíthetett kihúzni a telet. Keleten pedig erős őrséget állítottak, noha semmi nem utalt arra, hogy továbbra is üldöznék őket. Palaházi Chane, bár elszántan folytatni akarta az útját, elhalasztotta a küldetését annyi időre, amíg kialakított egy kovácsműhelyt, hogy nekikezdhessen szerszámok készítésének a menekültek számára. Mind az emberek, mind a törpék táborából gyűjtögetők fésülték át a közelben lévő ősi gnóm tárgyakat, hogy az ott talált fémet beolvasszák, és különböző szerszámok és fegyverek készülhessenek a goblin-támadásban elveszítettek pótlására. Chane éppen egy használható üllőt készített, illetve az ifjabb dombi törpéknek mutatta, hogyan kell pengét formázni, amikor a beszélgetés moraja elhallgatott körülötte. Felnézett és leesett az álla. Tűzszító Jilian állt előtte, döbbent arckifejezéssel. Tűzszító Jilian, akinek elvileg otthon kellett volna lennie, biztonságban, Thorbardin Daewar kerületében. Ennek ellenére alig egy ölnyire állt tőle, itt a vadonban, rongyos, földig lógó ruhában és vaskos bakancsban, pallossal a hátán. Mégis minden kétséget kizáróan ugyanaz a Tűzszító Jilian volt, akit álmaiban annyiszor látott. Ahogy a reggeli nap sugarai a lány haján táncoltak és a szemében csillogtak, Chane csak bámulni tudta.
– Mi a Krynnt keresel itt? – kérdezte Jilian. – Ez a ruha… még soha nem láttam ilyet. És az arcod nyúzottabb, mint valaha. És öregebbnek is nézel ki. Az mi? – Kérdezte a fiú arcára mutatva.
Chane szavak után kapkodott, de sikertelenül.
– Az a folt a fején? – szólalt meg vigyorogva Jilian mellett a surranó. – A vörös hold adta neki. A nála lévő kristályhoz van valami köze. A Varázslat-csapdához. – Chane ismét megpróbált megszólalni:
– J-Jilian?
– Mondtam neked, hogy meg lesz lepve – csivitelt a surranó.
– Meglepve? – Egy kardot és pajzsot viselő magas férfi jelent meg a lemerevedett Chane látószögében. – Én inkább azt mondanám, hogy megkukulva.
– T-te… ö… Jilian?
– Persze, hogy én Jilian vagyok. – A törpelány a fejét rázta. – Chane, olyan furcsán nézel ki. Honnan szedted ezt a ruhát?
– Kibelezett egy cicamicát – vihogott a surranó. – Ez volt az első lépése a híressé és gazdaggá válás útján.
A Chane ajkára özönlő és egymást lökdöső szavak végül elrendeződtek. Olyan üvöltéssel, ami teljesen megdöbbentette és hátrálásra késztette a vele szemben állókat, megszólalt:
– Jilian, te mit keresel itt?
– Azért… – szólalt meg a lány értetlen tekintettel – azért jöttem, hogy megkeresselek. Megtudtam, hogy mit tett az apám, és gondoltam, bajban lehetsz. – Chane szája egy pillanatra tátva maradt, majd gyorsan becsukta. Lángoló tekintettel felállt, a kovácstűzhelyt megkerülve Jilianhez ment és a lány orra előtt az ujját rázta.
– Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam! Minden… Tudsz róla, milyen veszélyes idekint? Megsebesülhettél volna! Akár… Jilian, Reorx szerelmére! Semmi dolgod idekint, főleg nem itt, a vadonban!
A lány hangja megremegett, és sűrűn pislogni kezdett, ahogy magyarázkodott:
– De te itt vagy.
– Az más! Én tudok magamra vigyázni! – Jilian egy pillanatra elhallgatott, arcán a zavarodottságot lassan düh váltotta fel. Vállát hátravetve kezét csípőre vágta.
– Igazán, a rozsdamentes mindenit? Én is magamra! – Chane a surranóra nézett.
– Hol találtál rá? – Chess a kovakő pajzsos férfi felé intett.
– Vele volt. – Chane fejszéjét a magasba lendítve Kánya felé pördült.
– Te hoztad ide? Milyen jogon…
– Ne hadonássz felém azzal az izével! – figyelmeztette Kánya, kezét a kardmarkolatra helyezve.
– A saját akaratomból vagyok itt, Palaházi Chane – szólalt meg Jilian. – Azt hittem, örülni fogsz a találkozásnak.
Chane elfordult az embertől.
– Örülök a találkozásnak – ismerte be. – De, Jilian, te nem ide tartozol, hanem Thorbardinba, ahol biztonságban vagy.
– Én itt is biztonságban vagyok – felelte. – Te itt vagy. Ezenkívül hoztam neked valamit. Gondoltam, szükséged lehet rá.
– Mit?
– Ezt. – Előhúzott egy tőrt a köpönyegéből, és markolattal a fiú felé fordítva odaadta.
Chane elvette, és a kezében forgatva alig látta a szemét hirtelen elhomályosító nedves ködtől. A nikkelvas kése volt – az, amit annyi ideig féltve őrzött, majd elvesztett, amikor a banditák kiűzték Thorbardin birodalmából.
– Te… azért tetted meg az utat idáig, hogy ezt elhozd nekem?
– Hát, igen. Mindig azt mondtad, mennyire fontos neked ez a tőr.
Bozótugró Chestal közelebb lépett, hogy szemügyre vehesse a díszes tőrt.
– Igazán szép – mondta. Chane ránézett.
– El a kezekkel! Ez az enyém.
– Egy pillanatig sem vonnám kétségbe – válaszolta a surranó ártatlanul. – Mellesleg nincs is rá szükségem. Nekem van egy pár egyforma macskafog tőröm. Miért akarnék még újabbat? – Egész kis tömeg gyűlt össze körülöttük, állapította meg magában Chane. Vashegyi Bodor és Camber Meld állt a közelükben, néhány emberükkel a menekülttáborból. És egy lóval. – A tőrrel kapcsolatban – kezdett bele a surranó – remélem, vigyáztál az erszényemre, amíg távol voltam, mert azt hiszem, Pukk azt kíséri.
– Az a micsoda azóta itt lődörög, amióta te elmentél – felelte kelletlenül Chane. – Úgyhogy talán tényleg az erszényedet kíséri.
– Nos, azt tervezem, hogy megszabadulok az erszénytől – mondta Chess.
A közelükben mintha valami hang nélkül megszólalt volna:
– Igen, tedd azt! Kérlek! – Páran a tömegből felugrottak, mások forgolódni és keresgél kezdtek.
– Mi volt ez? – kérdezte Tűzszító Jilian.
– Ez Pukk volt – vonta meg a vállát Chess. – Kísérteties, igaz?
– Egy valóra nem vált varázslat – magyarázta Chane a lánynak. – Chess gyűjtötte be valahol.
– Szeretne valóra válni – vette át a szót Chess –, de nem tud, mert túl közel van Chane-hez, és Chane-nél van a Varázslat-csapda.
– Nos, amikor valamilyen biztonságos helyre érünk, eldobhatod az erszényedet, és akkor végre megszűnik – mondta a törpe.
– Minél hamarabb, légy szíves! – kérte Pukk hang nélkül.
– Rendben – egyezett bele a surranó. – De várnotok kell addig, amíg készítek egy új erszényt, hogy belerakhassam a dolgaimat. Van néhány nagyon jó kis holmi abban az erszényben, nem akarom őket elveszíteni. – Egy pillanatra csend támadt, majd mintha a csöndbe beúszott volna valami vékony, síró hang, valami keserű, csalódott jajgatás.
– Nézd, én nem tudom mi ez az egész – szólalt meg Kánya –, de azt tudom, hogy valakivel szeretnék érthetően beszélni.
– Fogsz – hallatszott egy új hang, ami hideg volt, mint a téli fagy. – Ezúttal tudod, hova menj, messzi földek embere. Nem mintha dönthetnél, ahogy más sem.
Nyilvánvalóan senki nem látta megérkezni őt. Most mégis közöttük állt a magas, vékony alak, a botjára támaszkodva Bölénybőr palástja alól felvillanó kopott, vörös köpenye elárulta személyiségét.
– Egy varázsló – motyogta Kánya.
– Hát itt vagy – vicsorgott a surranó.
– Völgyárny – morogta Palaházi Chane.
Kánya ösztönösen mellkasa elé vonta palakővel díszített pajzsát, és egyenesen a varázsló szemébe nézett.
– Mi az, hogy nem dönthetek? Mindig én hozom meg a döntéseimet, varázsló.
– A holdak megmutatták a jelet – suttogta Völgyárny. – Itt valakinek olyan küldetése van, amit a Lunitari megpecsételt. Mások arra vannak kiválasztva, hogy elkísérjék, és mágián túli mágia fűzi össze ezt az egyezséget. – Körülnézett, tekintete először a surranón állapodott meg, azután Jilianen, majd ismét Kánya felé fordult. Végül a távolba meredt. Messze, a hegycsúcsok közelében, a gnóm Bobbin repülő szekere siklott a levegőben, széles köröket leírva. – Különös gyülekezet – motyogta a mágus. – Igazán különös.
* * *
Ahogy a hanyatló nappalt lassan felváltotta az este, különböző tanácskozások folytak. Hírek cserélődtek, történetek hangzottak el, tervek kerültek kidolgozásra. Camber Meld és Vashegyi Bodor újra végigbeszélte, hogy mi történt a Nyugalmas-völgyben és a Keletifal-csúcsokon túl. Egy goblin-sereg, mondták. Ogrékkal kiegészülve. Camber Meld szeme könnyes lett, ahogy az emberi falut, Aratót ért hirtelen, mindent elsöprő támadásról mesélt. A mészárlásról, a csatára fel nem készült túlélők csődületéről, a vérről és a tüzekről. Az öreg Vashegyi Bodor hangja fagyosan dörmögött, ahogy a dombi törpe falu, Nyáj-henye hasonló küzdelméről beszélt. A törpék valamivel jobban fel voltak készülve. Ők már látták Arató felett a füstöt. Ám azon kívül, hogy a küzdelem kicsit tovább tartott, Nyáj-henye elestének a története hasonló volt. Palaházi Chane elmondta, hogyan látta ő a menekültek és az ogrék hajszáját, Bozótugró Chestal pedig vigyorogva számolt be arról, hogyan győzte le a hegyi törpe az ogrét. A surranó azt is elmesélte, mit látott odafentről a Nyugalmas-völgyben. Camber Meld és Vashegyi Bodor megkeményedett arccal néztek egymásra. Semmi nem maradt azokból a helyekből, amiket ők és a népük az otthonuknak neveztek. És sehova nem lehetett visszatérni.
– Hányan voltak? – kérdezte Kánya. – Azt mondtad, egy sereg. Mekkora sereg volt?
Camber Meld megvonta a vállát.
– Kétszáz fő. Ötszáz fő. Nem tudjuk megmondani.
– Közel nyolcszázan voltak – vágott közbe egy fagyos hang a körön kívülről. Mindenki odafordult. – Láttam a hegyről – tette hozzá Völgyárny. – Valószínűleg nyolcszáz goblin, és legalább egy tucat ogre… és egy ember vezető.
– Hol álltál, hogy mindezt láttad? – kérdezte Palaházi Chane, összevonva a szemöldökét.
A mágus megemelte pálcáját.
– Amikor távol vagyok tőled és attól az átkozott kőtől, amit birtokolsz, van egy szemem, ami sokkal messzebbre lát, mint a sajátom.
– Chane-nél van a Varázslat-csapda – magyarázta Chess Jiliannek. – Amikor az jelen van, semmilyen mágia nem működik.
– Egy ember vezető? – kérdezte Kánya, miközben közelebb hajolt a mágushoz. – Mit tudsz róla mondani?
– Sötét-láp – felelte a varázsló, szinte suttogva. – A goblinok parancsnoka.
– Mondj nekünk valamit erről a férfiról, mágus! – kérte Kánya.
– Nem férfi – kezdte lassan Völgyárny. – Hanem nő. Sötét-láp Kolanda. Ennyit árult el róla a jégtükör. Ennyit, kiegészítve azzal, amit a holdak egy jellel üzentek. Valakinek az a célja – valakinek, akit nem ismerek –, hogy a Thorbardin és Pax Tharkas közötti vadont elfoglalja és megkaparintsa.
– Akkor ide fognak jönni? A goblinok? – Vashegyi Bodor először Camber Meldre nézett, majd a többiekre. – A népem, a népünk többé nem menekülhet el. De hogyan harcolhatnánk ellenük, ha idejönnek? Nagyon kevés fegyverünk van… – Palaházi Chane felállt, és úgy tűnt, mintha valami nehéz döntést hozott volna meg.
– Vannak itt fegyverek – mondta. – Majd megmutatom, hol… vagy ő megmutatja. – Fejével Bozótugró Chestal felé biccentett. – Ki kell vájnotok a jégből, de megéri. – A hátán lógó kardra mutatott. – Ez is azok közül való. Van még belőle több is. De lenne egy kérésem felétek, amit a becsületetekre bízok.
– És mi az? – kérdezte Camber Meld.
– Azokkal a fegyveresekkel, akiket ott találtok, óvatosan és tisztességgel bánjatok. Már eleget harcoltak.