1. fejezet

Még itt is, ebben az élő sziklába vájt hideg, mély és szűk hasadékban is… még itt is, ahonnan nem mehetett tovább, ahol sajgó teste úgy beszorult a rücskös falak közé, hogy lehorzsolt hátából szivárgott a vér… még itt is, ahová nem vezettek utak, és csak az apró teremtmények csapásai jelentették az utakat… Még itt is meg fogják találni, tudta. 

Legalábbis az egyikük el fog jönni, idevonzza a vére szaga. Bejön majd a szikla hasadékán, és sarokba szorítja. Túl sokan voltak odalent a hegyoldalban, túlságosan jól szétszóródtak, miközben vadászva haladtak fölfelé, semhogy egyikük se vegye észre, hová rejtőzött. Egy utol fogja érni. El fogja kapni, és megöli. Az előbb nézte, ahogy elözönlenek a mezőn, mint egy vadászfalka. Egy sziklapárkányról, ahol a leomlott kövek groteszk halomban hevertek a meredek falak árnyékában, látta, hogy elveszítik a szagát. Nagy ívben szétszéledtek, hogy szinte már úgy szaglásztak, akár a farkasok. Figyeltek, nem mozdul-e valami, nagy, tömpe orrukat a földre nyomva szimatoltak, aztán felemelték fejüket, beleszippantottak a levegőbe, vastag, sima farkuk kecses íveket írt le, miközben ide-oda kanyarogva átvágtak a lejtők ritkuló bozótján. Hosszú, ruganyos testükben hihetetlen erő lakozott, és kecsesek voltak, mintha fekete pántlikák szálltak volna a szélben. Sötéten jöttek egyenletesen felfelé a hegyoldalban, semmi sem kerülhette el a figyelmüket. Izmos testük fekete bundáján színjátszón csillant meg a napfény. Hányan lehettek? Nem tudta megállapítani. Soha nem látta mindet egyszerre. Úgy becsülte, hogy vagy harmincan lehetnek lent, akik őt keresik. 

Édes mindegy volt. A vadászó macskákból, akiket látott, egy is bőven elég volt. Egészen összeugrott a gyomra az éhségtől, miközben újra felnézett, helyet keresve, ahol a föld alá kerülhet. Keze fegyver után tapogatózott – bármilyen fegyver után. Talált is egy éles követ, és egyensúlyozta kicsit a tenyerén. Tökéletes fegyvernek nem mondta volna, csak egy éles kő volt, de az eszközhasználathoz régóta hozzászokott kezének ez is jobb volt, mint a semmi. Miközben a leomlott sziklák labirintusában botladozott, bőrszoknyájából levágott egy csíkot, és elmerülve próbálta ráerősíteni a kőre, hogy jobban kézre álljon. Megbotlott, nekiesett egy kiálló sziklának, és érezte, hogy felhasadt a válla. Meleg vér csorgott végig a karján, fényes cseppek pettyezték be a sziklát a lába alatt. Csak egy pillanatra állt meg, lenézett a vérre, majd kellő öniróniával elismerőn felhúzta az egyik szemöldökét. Aztán továbbment. A törmelék felett meredek sziklafalak tornyosultak, és azok között talált rá a hasadékra, most pedig itt várt. Látta, hogy szivárogtak felfelé a sziklák között, hogy az egyik megáll, és megszagolja a vércseppeket. Legalább egy rá fog itt bukkanni. 

Az az egy szagot fogott, és többé nem veszíti el. A hasadék tulajdonképpen egy széles repedés volt, amely mélyen behúzódott a függőleges sziklába. Magasan felette a szabad ég látszott, de a falak csupaszon törtek az égbe, nem kínáltak kapaszkodót. A bevágás egy ideig befelé és felfelé folytatódott, egy helyen még ki is szélesedett. Itt egy aprócska, hideg forrás tört fel a homokkő egy repedéséből, medencébe gyűlt a homokban, aztán eltűnt az emelkedő talajban. Megállt egy pillanatra, próbálta enyhíteni gyötrő szomjúságát. Aztán továbbment, és szinte érezte magán az egyre közeledő vadászmacska forró leheletét. A forrás után a hasadék visszafordult a tömör sziklába, és egyre keskenyedett. Végül nem tudott továbbhaladni. Amilyen szorosan csak tudta, bepréselte magát az utolsó résbe, visszafojtotta lélegzetét, és érezte, hogy a hideg szikla leszántja róla a bőrt. Félrebillentette a fejét, és felkukucskált. Magasan odafent az eget látta, és szélesebb út vezetett felfelé, mint a repedés, amely elölről-hátulról magába zárta. A sziklafalaknak feszülve felkúszott néhány hüvelyket, elöl a könyökével támasztotta meg magát, hátul meg a lábfejével. 

A lehelete párafelhőként függött körülötte a hideg, mozdulatlan levegőben, kicsapódott a hűvös kőre, miközben erőlködött. Centinként araszolt felfelé, a két felületnek támaszkodva. Megtett egy lábat, aztán hármat, aztán hetet, már az alkarját nyújtotta maga elé, aztán a kezét, ahogy fent szélesedett a kürtő. Amikor nem tudott tovább mászni, amikor kinyújtott karja nem ért messzebb, és megrekedt, lenézett. Vagy tizenöt lábnyit jött fel a hasadék aljától, és nem volt képes magasabbra menni. A vadászmacskák még mindig elérhetik, ezzel tisztában volt. Az ő termetéhez mérve a hatalmas jószágok válla a füléig ért volna, így bármelyik felugorhatott ebbe a magasságba. Zihált a melle, lehelete felhőbe tömörült a sötét kő árnyékában, kapaszkodott, és várt. Tovább nem tudott mászni. 

– Akkor gyere, karmos – mormolta. – Érzed a szagomat, tudod, hol vagyok, úgyhogy te vagy a kiválasztott. Gyere már, és legyünk túl rajta, elfáradtam. – Halk kopogás hallatszott fel a hasadékban, a közeledő állat hatalmas karmainak tűhegye kocogott a kövön. Most már hallotta a lélegzését, a zsákmányát bekerítő óriási macska mélyről jövő, morajló dorombolását. Árnyékok mozogtak a repedésben, mire felnézett. Magasan felette, ahol a falak között kilátszott az ég, valami megmozdult. Egy arc nézett le rá, aprón, a messzeségből. Ott volt, aztán visszahúzódott. Valaki volt a meredély tetején, a csipkés sziklafalak felett, akit kellőképp hajtott a kíváncsiság, hogy benézzen, mi folyik odalent. 

Akárki volt is az azonban, neki, itt lent, semmit sem számított. Ebben a pillanatban csak az számított, hogy itt van, hogy a macska jön… és valahol messze Jilian vár rá. Megígérte neki, hogy visszatér. Leheletének hideg párájában most látta a lány arcát. Ő volt az egyetlen, aki igazán hitt neki. Az egyetlen, aki hitt benne. Elmondta neki az álmait. Másoknak is, sokaknak elmondta, de mind közül csak Jilian bízott benne. Aranybödön Rogar az álmokat még talán elhitte volna, de azt nem, hogy mit jelentenek. Aranybödön meghallgatta, egy darabig elgondolkodva állt, aztán megrázta a fejét. 

– Ki tudhatja, mit jelent egy álom? – sóhajtott. – Nekem is voltak álmaim, Chane. De nem is volt több annál. Csak álom. – Még ennél is rosszabb volt, amikor Tűzszító Salaknak mondta el, mire készül. A vén Tűzszító amúgy sem kedvelte, és nem örült neki, hogy egy üres zsebű árva barátkozik a lányával. Jilian ötlete volt, hogy mondják el az apjának, milyen jeleket kapott Chane, hátha az öreg felszereli a küldetésre. Nem volt szüksége sok mindenre. Megtette volna egy rend meleg ruha, fegyverek és némi élelmiszer, no meg Tűzszító néhány bérence, hogy elkísérje. 

– Thorbardin veszélyben forog – mondta az öregnek Chane. – Tudom, és az álmaimban sugallatot kaptam, hogy nekem kell megtalálni a megmentése kulcsát.

– Álmok! – dörögte Tűzszító haragosan tekintettel. – Ostoba vagy, mint egy üregi denevér! 

– Pedig igazam van – makacskodott Chane. – Nem tudom pontosan, mit kell megtalálnom, de tudni fogom, ha rábukkanok. – Tűzszító ezen nevetett, kegyetlen, diadalmas nevetéssel. 

– Szóval pénzért jöttél? Nos, arra várhatsz, amíg megderesedik a szakállad. Tőlem egy rézgarast sem kapsz, Palaházi Chane! Most pedig, kifelé a házamból… és tartsd magad távol a lányomtól! Jut neki jobb is, mint a magadfajta! 

Aztán, úgy tűnt, hogy az öreg meggondolta magát. Chane akkor még azt hitte, hogy Jilian győzte meg… és Jilian is ezt hitte. – Most már egész közelről hallatszottak a macska léptei – egy pillanatra megtorpantak, ahogy beleszimatolt a levegőbe. Chane elkeseredetten feszítette magát a két sziklafal között, és érezte, hogy hideg verejtékcseppek gyöngyöznek a szakállában. Alighanem Jilian még mindig azt hiszi. Honnan tudhatná, hogy az apja banditái elkísértek a vadon széléig, és ott rám támadtak? Élvezettel ütötték-verték. Elvették a fegyvereit, a pénzét, a csizmáját, a meleg ruháit. Mindent elvettek, amit Tűzszító adott neki, és azonkívül minden mást is, ami csak volt nála. 

– Ne gyere vissza Thorbardinba! – mondták neki. – A pártfogónk nem akar látni többé. – Aztán a nyomában maradtak, hogy biztos nem fordul-e vissza. Keserves, éhező napokon át követték, amíg át nem lépte Thorbardin határát, és ki nem ért a vadonba. Az éhség legyengítette, és érezte, hogy megremeg a karja. A hatalmas macska dorombolása most már egész közelről hallatszott, közvetlenül a hasadék utolsó kanyarján túlról. Vett egy mély levegőt. 

– Gyere, te nyavalyás macska! – mondta fennhangon. – Gyere, ciculi-miculi, te ragyaverte, átkozott húsevő! Gyere, és legyünk túl rajta. – Aztán ott is volt, tőle harminclábnyira, a karcsú, lopakodó, éjfekete ragadozó. Az arany szempár megpillantotta, az állat megállt, füle hátrasimult ébenfekete fejére, amely olyan széles volt, mint a teste. Eltátotta száját, kivillantva tőrnyi tépőfogait. Dorombolása halk hörgéssé vált, erős teste összehúzódott, hosszú farka csapkodott. Aztán támadásba lendült… két hosszú szökkenés és egy ugrás, mellső mancsaival a zsákmánya után kapott. 

Chane az utolsó pillanatban elengedte magát, és lezuhant. Hatalmas mancs szántotta végig az arcát, olyan széles, mint a saját keze. A tűhegyes karmok vékony árkokat vájtak a hajától a szemöldökéig. Aztán alá került, és hallotta a nagy puffanást, ahogy a macska beszorult ferde vágatba, ahol eddig kapaszkodott. Földet ért, meghemperedett, feltápászkodott, két kézre fogta az állat csapkodó farkát, és felhúzta magát. Lábát a kőnek vetve mászott felfelé, rávetette magát a macska farára, elkerülve kapálózó hátsó karmait. Keze teli lett fekete szőrrel, ahogy kúszott előre. 

A bestia hörgése dühös üvöltéssé vált. Felemelte fejét, és hátrafordult, rettenetes fogai megvillantak, miközben ő megragadta a macska fejét, és átvetette magát a vállán, az életéért kapaszkodva. A macska felvisított. Hallotta a csont reccsenését. Egy pillanatig ott lógott az immár mozdulatlan karmos mancsok között, és érezte arcán az állat tüdejéből távozó utolsó, forró leheletet. Nem lélegzett többé. Eltört a nyaka. Az éhségtől és megerőltetéstől elgyengülve megint felhúzta magát az állat hátára, addig ült ott, míg az izmai abba nem hagyták a remegést, aztán lábait a két sziklafalnak támasztva fölé mászott. Elkezdte kifeszegetni a macskát a szikla fogságából. Amikor a hatalmas test végre kiszabadult, visszavonszolta odáig, ahol kicsit több volt a hely, a hátára fordította, elővette az éles kődarabot, és nekilátott a test megnyúzásának és kikészítésének. Már majdnem végzett, amikor valaki megszólalt mögötte. 

– A vesepecsenyét vedd ki! Az a macskák legfinomabb része. – Megfordult, támadásra készen. A tőle néhány ölnyire álló alak közel olyan magas volt, mint ő, de vékonyabb testalkatú. Szakálla nem volt, de tekintélyes sörényét egyik oldalon bőrszíjba tekerte, és körülvetette a nyakán, mint egy szőrmegallért. Hanyagul támaszkodott egy villás ágú botra, és kajánul nézte a megnyúzott állatot. – Nem hinném, hogy valaha láttam volna bárkit is ennyit fáradozni a vacsorájáért – mondta. – Tiszta kosz vagy. Minden csupa vér körülötted, és ha jól sejtem, részben a tiéd. 

A jövevény zavartalanul nézett rá, Chane pedig dühösen meredt vissza rá.

– Egy surranó – morogta. – Egy átkozott surranó!

– Így van – mondta a jövevény, meglepetést színlelve. – Te meg törpe. Azt hiszem, mindenki valami. Bozótugró Chestal a nevem. Szólíthatsz Chessnek, ha akarsz. De tényleg, miért csaltad be ide a macskát?

– Mert nem volt jobb ötletem arra, hogyan ejtsem el, és éhes vagyok!

– Én is – vigyorgott a surranó. – Észrevetted ott hátrébb a kis szurdokot, a forrással? Rakok ott egy tüzet, ha odahozod az állatot. És ne feledd a vesepecsenyét… meg a hátszínt! Tudod, azok a legfinomabb húsok. 

* * *

A tűz esti fényénél szinte már otthonosnak tűnt a kis forrás partja, a szurdok mélyén. A törpe teleette magát sült vadászmacska-hússal és kemény sajttal, amit a surranó varázsolt elő a zsebéből – azt mondta, hogy valahol találta –, zsályateát ivott rá, aztán kifeszítette a macska bőrét, és elkezdte lepucolni róla a húst az éles kővel, miközben a surranó kíváncsian figyelte. A surranó egész vacsora alatt barátságosan trécselt, láthatólag mit sem törődve vele, hogy a másik alig válaszol, csak mordul vagy horkant egyet néha. A jelek szerint Bozótugró Chestalt ez egyáltalán nem izgatta. Szerette hallani a saját hangját, és nemigen fogyott ki az új ötletekből és nézetekből, amelyekkel szórakoztatta és elkápráztatta magát. Miközben azonban a törpe kitartóan dolgozott a kifeszített bőrön, kaparta, dörzsölte és simogatta, Chess fokozatosan el csendesedett… de azért nem egészen. A tűz mellett ült, és élénk érdeklődéssel figyelt, időnként magában dörmögve. 

– Nem igazán – mondta. – Nem jó a színe. – Aztán: – Nem, nem hiszem. Túlságosan nagy. – Meg hogy: – Na jó, esetleg ünnepi alkalmakra, de hétköznapra aligha. – Végül a törpe dühösen odafordult hozzá.

– Miről motyogsz itt? 

– Azt próbálom kitalálni, mihez akarsz kezdeni azzal a bundával – magyarázta az apróbb teremtmény. – Eddig nagyjából biztosan kizártam a sátor és a futószőnyeg ötletét, és nem tudom elképzelni, hogy egy törpe fekete bundazászlót lobogtasson… kivéve, persze, ha az állatkitömő szakmát akarja űzni, de tapasztalataim szerint ez a mesterség meglehetősen szokatlan a törpéknél. Mert, ha teszem azt, gnóm volnál… 

– Szükségem van egy kabátra – vetette oda mogorván a törpe, és folytatta a kaparást.

– …elképzelhető lenne, hogy póznákat akarsz belevarrni, hogy repülő masinát készíts belőle, vagy lyukakat ütnél bele, hogy kavicsot szitálj vele… 

– Fogd be! – förmedt rá a törpe.

– …egy sikló lépcsőhöz. Tessék?

– Szeretném, ha csendben maradnál. Próbálok dolgozni.

– Azt látom. Miért nem készítesz magadnak egy kabátot? Nekem kétségkívül jól jönne egy, azt mondhatom. Meg talán egy pár csizma is. A legtöbb törpe, akivel találkoztam, a bikabőr csizmát kedvelte inkább, vasalt talppal, de egy egyszerű szőrmecsizma jobb szolgálatot tenne, mint azok a rongyok, amiket a lábadra tekertél. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még nálad rosszabbul öltözött törpét. Goblinokat is láttam már jobban felöltözve. Valahol elveszítetted a ruháidat? 

– Ellopták őket…

– És nem kellene hordanod magadnál egy fejszét vagy egy pörölyt, vagy valamit? A legtöbb törpének elég központi kérdés a fegyver. Lefogadom, hogy van mit mesélned. Hát a neved?

– Mi van a nevemmel?

– Emlékszel rá?

– Még jó, hogy emlékszem rá!

– És mi az?

– Palaházi Chane.

Chane morogva visszahajolt a szőrme fölé. Amikor már elég tisztának találta, tett még fát a tűzre, és elment, hogy kiszedje a két leghosszabb fogat a macska hullájából. A felső állkapocs középső metszőfogai voltak ezek, és ehhez méltóan éles volt az oldaluk. Metszőfogakra nem jellemző módon azonban tűhegyes csúcsban végződtek… és a legtöbb teremtmény fogaitól eltérően – még ha akkora állatról is van szó, mint egy vadászmacska – majdnem elérték a tíz hüvelyk hosszúságot. Egy darabig küszködött velük, erős kezével csavarta a fogakat erre meg arra, amíg ki nem lazultak annyira, hogy ki tudta húzni az állkapocsból. Szerzeményeit visszavitte a tűzhöz, és a gyökerüket bedugta a tűzbe, hogy megtisztítsa őket, miközben fát vágott markolatnak és bőrcsíkokat hasított az összekötéshez. 

– A legtöbb törpe inkább a fémtőröket kedveli – okoskodott a surranó. – A legtöbb törpe nem sokra tartja a csontot. 

– Jelenleg ennél jobbat nem tudok szerezni! – csattant fel Chane. – Megteszi, amíg nem találok valami megfelelőbbet. 

– Nem nehéz dolgokat találni – erősítette meg Chess. – A népek folyton mindenfele elhagyják a dolgaikat… 

– Nincs elfoglaltságod valamerre? – kérdezte Chane. A surranó nekidőlt egy sziklának, összekulcsolt kezét a feje mögé tette. 

– Azt gondoltam, körülnézek odalent, abban a völgyben… abban, ahonnan kiüldöztek téged a macskák. Kerüldelnek hívják, vagy valami hasonlónak.

– A völgyet?

– Vagy egy részét. Úgy tűnik, senki sem tud róla túl sokat. Nem sok lélek vetődik arra. 

Chane a cserzéshez kifeszített nagy bundát nézte, és a tőrszerű agyart, amire nemrég erősített nyelet.

– Értem, hogy miért – mondta.

– Igazság szerint Pax Tharkasba tartottam, de aztán eltérültem – ismerte be a surranó. – Rengeteg látnivaló van ezekben a hegyekben. És sok minden, amit jobb nem látni. Észrevetted, hogy az a völgy, ahonnan a macskák jöttek, eltűnik előled, ha szemügyre akarod venni? Elég titokzatos, ha engem kérdezel. – Akkor is, ha nem kérdezlek, gondolta Chane. – Néhány hónapja jót beszélgettem egy dombi törpével. Elveszített egy amulettet és segítettem neki megtalálni, és amikor megmutattam neki a térképemet, azt mondta, hogy a nyugati hegyek és a Nyugalmas-völgy közti fehér folt csak a Kerüldel-völgy lehet. Nem tud róla semmit, csak azt, hogy nem jelölik a térképek, és senki nem megy oda. Különösen a varázslók nem. Ezért tértem le az utamról, és ezért nem Pax Tharkasba tartok éppen. Te nem dombi törpének látszol. Kicsit más vagy. Hegyi törpe talán? 

– Thorbardinból való vagyok – mondta Chane, alig figyelve a csacsogó surranóra. Minél tovább beszélt a kis figura, annál kábábbnak érezte magát. Mintha egyszerre próbálta volna hallgatni húsz vagy harminc üllő csengését. 

– Ezért nő így, hátrafelé a szakállad? – nézett rá kíváncsian csillogó szemmel Chess. – Minden thorbardini törpének hátrafelé simul a pofaszőre? 

– Nem, csak nekem. Egyszerűen csak így nő. – Elgondolkodva felnézett a munkájából. – Miféle térképed van? 

– Ó, mindenféle – tárta szét a kezét a surranó. – Nagyok és kicsik, vászonra rajzoltak, papírra rajzoltak, még egy olyan is van amit… ja nem, az csak volt, már nincs. Megettem. – A vacsorájuk maradványaira pillantott.

– Mi van a térképeken? – mordult rá Chane. A surranó pislogva nézett fel.

– Helyek. Ezt jelenti a térkép. Kép, helyekkel. Rengeteg térképet készítek. Helyekről. Amikor majd egyszer hazamegyek Hyloba… onnan származom, mondtam már? 

– Nem tudom. – A törpe egyre veszedelmesebben ráncolta a szemöldökét. – Miféle helyek?

– …mindenkinek megmutathatom, merre jártam. – A surranó megint pislogott. – Milyen helyek érdekelnek?

– Nem tudom pontosan – sóhajtotta Chane. – Sosem láttam… csak álmomban. De Thorbardinon kívül van… valahol az Északi kapun túl.

A surranó elfordította terjedelmes övtáskáját, hogy az ölébe kerüljön, majd kutatni kezdett benne. A táska mintha feneketlen lett volna, és a törpe elképedve bámulta a kincshalmot, amit a surranó fürge keze kiszórt a napvilágra. Mindenféle csillogó csecsebecse, kis kövek, madzagok, öreg teknőspáncél, különböző fémtárgyak, egy fakocka, öreg, zilált madárfészek – erre egy pillanatra rámeredt a surranó, aztán félrehajította –, törött kanál, rongydarab… egymás után bukkantak elő a kincsek. Aztán Chess előhúzott egy vastag irattartó tekercset, és felcsillant a szeme. 

– Aha – mondta. – A térképek. – Átnyálazta őket. – Ha a hely, amit keresel, az Északi kaputól északra esik, az azt jelenti, hogy innen keletre – magyarázta, aztán felnézett, és Chane-re pillantott. – Kelet arra van – mutatta a kezével.

– Mit mutatnak a térképek keletre? – hunyorgott Chane, próbálva értelmezni a rajzot. Chess meglepve felnézett.

– Semmit – mondta. – Azt hittem, már mondtam. A legelső dolog innen keletre a Kerüldel-völgy, és azt nem jelölik a térképek. Esetleg rajzolhatok egyet útközben. 

– Nem akarok a Kerüldel-völgybe menni – horkantott Chane.

– Ha keletre akarsz menni, muszáj lesz – mondta barátságosan Chess, azzal benyúlt a zsákjába, és előhúzott még egy csillogó mütyürt. – Na és ez? – Felemelte a tárgyat, és meglepve bámult rá. 

– Na és mi? Mi az?

– Annak a dombi törpének az amulettje. Amit segítettem neki megtalálni. Biztosan megint elveszítette. Itt találtam meg első alkalommal is. Pont itt, a troll szandálja alatt. Hogy mik vannak!