31. fejezet

Kint a síkságon Thog már összegyűjtötte Kolanda szétvált csapatait, és a hasadék felé menetelt. A híd menti ösvény kis zugából Kolanda látta, hogy a csapatok miként gyűrűznek a messzi hegyek között és tudta, hogy nem lesz sok feladatuk. Minden véget ér, mielőtt megérkeznek. Már hallotta a közeledő lovak patáinak dobogását. A Parancsnok visszahúzódott egy kőtábla mögé, és visszaintette hat testőrét az ösvényen túli rejtekhelyükre. A lovasok bármelyik pillanatban közöttük lehetnek. 

– Tiéd lehet a varázsló, Caliban – mormogta. – A goblinok és én megküzdünk a barbárral.

– Völgyárny – sóhajtott fel az elsorvadt dolog a mellkasán. – Caliban már régóta vár erre. Völgyárnyat ezúttal többször megölöm, mielőtt végleg meghal. – Kolanda érezte, hogy a varázslat hangjai összecsendülnek és elégedett volt. Caliban addig nem tudott semmi másra gondolni, amíg bosszút nem állt a vörös-köpenyes varázslón. Addigra Kolanda hozzájut ahhoz, amit a vadember visz, melynek segítségével Calibant végleg rabszolgájává teheti. A lovak patái még mérföldekre tőlük kopogtak a kövön, amikor a parancsnok már lélegzet-visszafojtva emelte fel pengéjét és számolta a másodperceket. A hangok közeledtek. A kőtábla mögött mozgott valami, egy lófej tűnt fel. Kolanda felemelte kardját és… megállt. Nem volt lovas, csak egy ló, üres nyereggel. Az állat egyenesen előrenézett, továbbügetett, meg sem látta egyiküket sem… bár fülét a bujkáló goblin testőrök felé fordította, ahogy elhaladt. Kolanda előlépett a rejtekhelyéről és arra fordult, ahonnan a ló jött. Semmi. A ló után fordult. Az felfelé ügetett az ösvényen és eltűnt egy kanyarban, majd a patadobogás elhalkult. 

– Átvertek! – sóhajtott Kolanda. – Na jó, lássuk, ki nevet a végén! – Intett a testőreinek. – Gyertek elő! Kövessetek, kettős sorban! Beálltak mögé, értetlenül egymásra pislogva, és elindultak felfelé az ösvényen. Egy sötét hasadéknál, a kettévált kőnél, a legutolsó goblin látta, hogy a többiek elhaladnak előtte, aztán megállt, mert úgy látta, valami mozog a hasadékban. Lassított és közelebb lépett a sötétséghez. Ez volt az utolsó dolog, amit életében tett. Óriási paták villantak elő, amelyekhez még hatalmas comb is tartozott. Egyik az arcánál, a másik a mellkasánál találta el. Geekay kilépett rejtekhelyéről, odalépett a halott dologhoz, ami az ösvényen hevert, a látványra felhúzta füleit, és felnézett az ösvény felé, amerre a többiek elmentek. Könnyed tempóban utánuk indult. 

* * *

– Az ember ezt megtanulja, ha a vadonban utazgat – magyarázta Kánya, miközben Völgyárnyat segítette átmászni egy hasadékon. – Soha ne hátrálj meg anélkül, hogy valamilyen más utat is kipróbálnál! Nem tudhatod mi vár rád!

– És lehet, hogy elveszett a lovad is – suttogta rekedten a varázsló.

– Inkább ő, mint én – vonta meg a vállát Kánya. – De nem valószínű. Már egy ideje itt vagyunk. Tudja, mit kell tennie! – Majd megállt és nagyot szippantott a levegőbe. – Goblin-szagot érzek! 

– Én pedig érzem a gonoszt – mondta Völgyárny. – Varázslat és gonoszság! Bárcsak látnék!

Az ember ránézett, majd égnek emelte a tekintetét.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem látsz?

– Nem csak a szememmel értettem. Vannak más érzékek is. Úgy néz ki, örökre megvakultam. Az átkozott Varázslat-csapda! – Kánya megfordította a sisakot, és a zöld kristályra mutatott.

– Hát ez? Az Útlelő? Mit tesz veled?

– Semmit… hacsak meg nem érintem. Ha megfogom, te is láttad, hogy mit csinál velem.

– Ez azért van, mert te varázsló vagy? – Völgyárny bólintott.

– A két kristály válaszol a varázslatokra. A Útlelő útba igazítja, a Varázslat-csapda összezavarja és szembefordítja önmagával a varázslót. Így ejtette csapdába Gargath a Szürke-követ. Legalábbis a legenda szerint. Már én is elhiszem. – Kánya hirtelen megfordult és felemelte a kezét. 

– Pssszt! – suttogta. – Figyelj! – Nem sokkal előttük, hangok morajlottak. Goblinok örvendeztek és vihorásztak. – A hídnál vannak – szólt Kánya. – Menjünk! – Egy ugrással ott termett. Völgyárnyat otthagyva, követte őket, amilyen gyorsan csak tudta. Futott, szaladt, egyik kőről a másikra ugrott a hasadék tetejéig, majd befordult és látta a hidat maga előtt. A híd egyik lábánál goblinok nyomultak előre, egy hatalmas ogre pedig, bunkósbottal a kezében állt a híd emelkedőjének másik oldalán és lefelé nézett. Közöttük állt két törpe és egy surranó. Még ebből a távolságból is látta Kánya, hogy Chane felkészül a harcra… A kis harcos – aki még feleakkora sem volt, mint az előtte álló szörny – mindössze egy szál pöröllyel felfegyverkezve. Mindennek tetejébe az őrült gnóm a levegőben körözött vitorlavászonból készült szárnyakon. Kánya lecsúsztatta a sisakot a hátára, megszorította a csatokat a pajzsán, és a magasba emelte a kardját. Mire elérte az alsó csatot, már szaladt is. Harci üvöltése tele volt haraggal, ahogyan áttört a goblinokból álló falon. 

* * *

Lapály, az ogre lassan közelített a várakozó törpéhez, kiélvezve a pillanatot, elnyújtva boldog megelégedést, hogy elpusztíthatja ezt a kis lényt, aki megalázta őt. Hosszú napok és mérföldek óta visszahangzott fülében, miként záporoztak rá Hasadék gúnyos megjegyzései, mikor kiásta őt a ráborított szikla alól. Most sem érzett sajnálatot Hasadék halála miatt, még mindig a társa kárörömtől harsány jókedve jutott eszébe, ha rá gondolt. Lapály sokszor ölt már életében, úgy törpéket, ahogy embert is, vagy egyéb, nála gyengébb teremtményeket. Egyszer még két elfet is megölt, csupán szórakozásból. Ez a gyilkosság azonban a legédesebb lesz az összes közül. Azt akarta, hogy hosszan tartson. 

A kis lény közelébe érve támadást színlelt, és hirtelen fellendítette furkósbotját. A törpe kétségbeesett félreugrása örömmel töltötte el, és kajánul felnevetett, távoli mennydörgéshez hasonló hangon. Majd lecsapott, ezúttal bunkójával súrolva Chane fejét ütés közben, ahogy a törpe visszakozott. Pánik költözött a törpe szemébe? Lapály öröme teljesebb lett. Felemelte a bunkót, lazán lengetve egyik oldalról a másikra, gúnyosan integetve másik kezével.

– Kicsi harcos! – nevetett. – Nézzétek, milyen bátor! Még a térdein sem bír uralkodni. Azt hiszed, megijedek a kalapácsodtól? Gyere csak, próbáld ki! Akkor majd meglátjuk. – Szeme sarkából Lapály látta a surranót, amint hídon oldalazva megpróbálta oldalba támadni őt. Szabad kezével kinyúlt, ütött egyet, és a kis lény bukdácsolva gurult arrébb. – A barátok nem segíthetnek a harcban – mordult fel. – A törpének egyedül kell felvennie a küzdelmet Lapállyal. 

Fenyegetően a magasba emelte furkósbotját, és a törpe hirtelen megtámadta alul. Lapály felhorkant, ahogy a kalapács belemélyedt a térdkalácsába. Chane az ogre lábai közé ugrott, majd ahogy a szörny megfordult, megint lábai közé kerülve újabb csapást mért ugyanarra a térdére. A szörny üvöltése fülsüketítő volt. Chess odaszökkent, és az ogre ujjízületeire sújtott le abroncsbotjának nehezebbik felével, miközben megállás nélkül locsogott, gúnyos megjegyzéseket és szidalmakat vágva a fejéhez, amelyek hűen összefoglalták véleményét az ogrék lehetetlen természetéről. A goblinok újabb hulláma kezdett felkapaszkodni a hídra, de ekkor elbizonytalanodtak. A híd tornyai mögül vérfagyasztó kiáltás hallatszott, és a goblinok pánikba estek, ahogy Kánya megrohanta őket, pajzsával verekedve és kardját forgatva. Néhány goblin megfordult és megpróbált védelmi vonalat kialakítani, de Jilian teljes erővel kaszabolta őket hátulról. Chane-nek sikerült még egy kemény ütést mérni az ogréra, ezúttal a gyomra tájékán. 

Azután Lapály eltalálta a törpét, aki levegő után kapkodva, kábultan zuhant a földre. Az ogre rálépett, nem törődve a surranó őt bökdöső abroncsbotjával. Felemelte furkósbotját, hogy agyonüsse a törpét. Chess az ogre hátán hadonászott, mikor észrevette, hogy valami leesik a karjai közé… Egy fémhorog volt, kötélre erősítve. Eldobta parittyáját, és megragadta a kötelet. Miután átdobta az ogre masszív bokáján, egy mozdulattal beakasztotta a horgot a kötélbe. Végül elkezdett föl-le ugrálni a kötélen, ahogy csak tudott. Odafönn a repülő szekér érzékeny légterelői reagáltak a rántásra. Abban a pillanatban átrendeződtek, és a repülő jármű orra felemelkedett az ég felé. Lapály bunkója lezuhant, ahogy lábai kicsúsztak alóla. Az ütés a kövön csattant, egylábnyira Chane fejétől. A törpe felnézett, próbálta kivenni, mi történik. Nem sokkal a híd fölött egy kalimpáló ogre himbálózott ide-oda Bobbin mentőkötelén, miközben a repülő szekér remegett és rázkódott fölötte, a magasba törekedve. A gnóm visítva kiabált: 

– Szedjétek le ezt a barmot a kötelemről! Túl nehéz! – Bozótugró Chestal fölkapta az abroncsbotot, és reménytelenül turkált szatyrában. Az egyetlen dolog, ami a kezébe akadt egy kicsi üveggolyó volt, melyet a régi, jeges csatamezőn szedett össze, a Kerüldel-völgyben. Az abroncsbot kilövőszíjára helyezte, és megcélozta a kampót, amely az ogre bokáját erősítette a kötélhez. 

– Talán ki tudom szabadítani egy lövéssel – bizakodott. Az üveggolyó elrepült, és visszapattant az ogre lábáról. Aztán zümmögve szállt felfelé, hogy bepottyanhasson Bobbin kosarába.

– Ah, így sokkal jobb. – A surranó felfelé, aztán meredten körbenézett.

– Te voltál az, Pukk? – Lapály felbőszülve és dühtől tajtékozva eldobta bunkóját, és behajlítva törzsét megkapaszkodott a kötélben, ami tartotta őt. Az ogre hatalmas kezeit egymás után rakosgatva felhúzta magát, és elkezdett felfelé mászni. Chess tölcsért formált kezéből, és úgy kiabálta: – Vigyázz, Bobbin! Az ogre felfelé megy a kötélen! Elhibáztam a lövést. 

– Az áldóját! – válaszolt a gnóm ingerült hangja. – Ha valamit meg akarsz oldani, jobb ha magad csinálod, úgy látszik. Na, hol az a villáskulcs? Á, itt van. – A küszködő, rángatózó repülő szekér eltávolodott a hídtól, és kezdett apránként süllyedni a szakadék felé. Bobbin lázasan dolgozott, kilazítva először egy, majd még egy csavart, a repülő szekér egy teljes darabjával együtt. Az ogre mentőkötelestül és csörlőstül zuhant a ködös szakadék mélyére. A repülő szekér hirtelen felszabadulva a szörny súlya alól, felröppent az ég felé, mint egy kilőtt nyílvessző. A magasban nagy ívben megfordult, bukfencezett, aztán elindult a hasadékok fölött, a tisztás felé. Chess lábujjhegyen táncolva kiabálta: 

– Gyere vissza! Nálad van Pukk! – Azonban már túl késő volt, hogy a gnóm meghallja a hangját. Kánya utat vágott magának a nagy csapat pánikba esett goblin között a híd lábánál, a bűzlő goblinvér gyilkos párájától körülvéve. Csatakiáltása még mindig visszhangzott a hasadékok kőfalairól. Utat tört magának a sötét vérben gázolva. Kardja a halál táncoló nyelveként suhogott, szúrt és vágott, pajzsa pedig sötét faltörő kosként pusztított. A fájdalom parázsló tűzként nyilallt egyszer csak a vállába, és pajzsot tartó karjába. Hirtelen előrelendült, és körbefordult. Egy páncélos hobgoblin állt vele szemközt. Kardja vértől sötétlett, és újabb csapásra készült. Az ember megpróbálta felemelni pajzsát, de nem bírta. Arrébb ugrott inkább, alig menekülve a vágás elől. A hobgoblin felszisszent, cselezett, és újra lecsapott. Kánya érezte a vágást a combján, közben saját kardja is lesújtott, mély horpadást hagyva a hobgoblin sisakján. A hobgoblin újra támadott. Kánya sikeresen elhárította a vágást pajzsával, és kinyújtott karddal előrelépett. 

A fegyver hegye mellvértbe ütközött, megcsúszott, és érezte, hogy vér csurog végig arcán, aztán úgy rémlett neki, hogy már nem is áll. Szétterpesztett lábakkal, kábultan ült, a hobgoblin pedig gúnyosan nevetett rá hegyes fogaival. Feje fölé emelt karddal támadt újra, majd megmerevedett, és hörgött, ahogy Kánya pengéje becsúszott mellvértje és pajzsa közé. Az ember lassan, fejét rázva tért magához kábultságából, lábra állt és kiszabadította kardját. Valaki ott volt mellette és segített. Jilian volt az, izgatottság tükröződött a szemében… Kánya tántorgott, aztán megállt. Körülötte mindenütt bűz és vérfürdő… és csönd. Semmi sem mozgott, az egyetlen hang pedig egy furcsa, távoli búgás volt, melyet erős szélben lehet hallani. A levegő nyugodt volt, és nehéz. Vajon hol van a napfény? – töprengett Kánya bizonytalanul. Miért van ilyen sötét? Az ütéstől még mindig szédülve felemelte fejét. Nehéz felhők gomolyogtak odafönt. Sötéten örvénylettek keleten, a Dergoth-síkság fölött, és fekete sorokban gyűltek az Égalja lejtőire is. Különös időjárás, gondolta. De a sérülései elfeledtették vele a felhőket. Azt tudta, hogy megsérült, de hogyan? Jilian megrázta és mutatott valamit. A híd felől közeledett valaki. A kavargó felhők sötét árnyéka erősödött. Kánya látása kitisztult. 

Sötét-láp Kolanda, a Parancsnok. Keskeny mellkasa és női idomai éles ellentétben álltak ijesztő sisakjával és a fegyverekkel, melyeket viselt. A goblinok mellé rohantak. Öten közülük, akiket látott, jobban fel voltak szerelve, mint azok, akikkel a hídon harcolt. Sokkal fegyelmezettebbeknek tűntek. Elit csapat. A hídra vezető ösvényen Chane találkozott velük. Kányának le kellett tennie kardját, hogy eloldozhassa a törpesisakot a szíjjakról a hátán. Vér szennyezte be – a sajátja, tudta. Átnyújtotta Palaházi Chane-nek. 

– Itt van az ősöd sisakja – mondta nyersen. – A kövek, meg minden. Remélem, megérte! – Chane kezében forgatta és tanulmányozta a sisakot. – Ne csak állj ott! – csikorgatta fogait Kánya. – Használd! 

– Megsérültél – mondta a törpe.

– Nem vészes. Rendbe jövök. Erre viszont most nincs időnk. Vedd fel a sisakot! – Ahogy Chane visszahajtotta fekete köpenyének macskafüles csuklyáját, Chess tátott szájjal nézte őt. Valahogy nem vette észre, hogy a törpe mennyit változott. Hátrasimított szakálla, nagy, érdeklődő szemei a régiek voltak, de Chane maga más volt. A surranó valahogy már nem tudott többé úgy tekinteni rá, mint egy nyusziruhás, mulatságos törpére. Majdnem teljes egészében más személy lett. Chess azon gondolkodott, hogy vajon az öreg harcos, Grallen is így nézett-e ki. A törpe felrakta a sisakot a fejére. Úgy illett rá, mintha neki készült volna, és úgy tűnt mintha soha senki más nem is akarta volna viselni. Ahogy Grallen sisakja felkerült Chane fejére, a zöld kristály az orrvédő fölött világítani kezdett. Chane megmerevedett. Szeme becsukódott, és ahogy beszélt hangja elváltozott. 

– Én, Grallen – mondta –, Duncan király fia, a hylar törpék támadásakor az utolsó nagy csata reggelén lovagoltam előre. Thorbardin Északi kapuja felől indultunk. Majd nyugat felé mentünk, ahol a vándor népek táboroztak. Azután az Égalján keresztül a Dergoth-sivatagba értünk, hogy csatlakozzunk a hylar erőkhöz. Ott csapataim a varázsló hegyi otthonát ostromolták. A testvéreim bátran és hősiesen harcoltak, sokan estek el tisztességes küzdelemben. 

Megrökönyödve bámulták. Még Jilian is hátrált, nagyra nyitott szemekkel.

– Mikor a csata kedvező fordulatot vett – folytatta monológját Chane –, és én szembeszálltam a varázslóval a barlangjában, ő mosolygott, és egy különleges varázslat tört elő lényéből: a hatalom és rettegés lángja csapott föl belőle, amely áttört követ és acélt egyaránt. Kétségbeesésében mind szövetségeseit, mind ellenségeit elpusztította. – Így haltam meg, és ezért vagyok örök száműzetésre ítélve az erőd romjaiban, amit úgy ismernek, Koponya-hegy, addig a napig, amíg valaki meg nem találja a sisakomat, és el nem viszi az őseim földjére, hogy végső nyugalomra térhessek. 

A felhők háborogtak és kavarogtak a fejük fölött, elsötétítve a földet. A szél sivítása visszhangzott az alattuk húzódó szakadékban. Chane még egy pillanatig másutt járt, majd megborzongott és kinyitotta szemét. 

– Grallen – mondta. Megfordult, hogy a hídon át szemügyre vegye az Égalja zord felszínét. A zöld fény ott világított a leomlott kövek között, mintha egy nyitott ajtón keresztül szűrődne át. 

– Menj! – mondta Kánya. – Én feltartom őket, amíg tudom. Menj és tedd meg, amiért jöttünk… akármi legyen is az. 

Chane habozott, majd bólintott.

– Ez az, amiért jöttünk – mondta. Egyszer csak kinyújtotta kezét. – Sok szerencsét, ember!

Kánya megfogta az ép kezével a jobbot.

– Jó utat, törpe! – Chane a híd kanyarulata, és az azon túl rá váró rejtély felé vette az irányt, Jiliannal a nyomában. Chess utánuk nézett és követni kezdte őket, aztán meggondolta magát. 

– Ő minden bizonnyal gazdag és híres lesz – mormogta a surranó –, és minden bizonnyal elviselhetetlen. Inkább maradok. – A híd lábánál Sötét-láp Kolanda állt, és őket nézte. Tartása egy katonáé volt, egy győztesé. Szeme ragyogott az acélmaszk mögött, tele várakozással, és valami sötéten világított a mellei között. Erőtlen, sistergő hang nyúlt el a levegőben. Nem maradt több idő hátra. A hasadékokból kiemelkedve goblinok csapatai rohantak Chane és társai felé, és közvetlenül a híd lábán túl Kolanda is intett őreinek, hogy induljanak. Kánya felkapta a kardját és megacélozta magát, azt latolgatva, hogy meddig tarthat a törpéknek, amíg biztonságba jutnak a hegyomlás alatt.