13. fejezet

– Lefogadom, még soha nem láttál ilyet – mondta vidáman Bozótugró Chestal, körbefordulva, hogy teljes szélességében belássa a jégbe fagyott csatamező kusza, elmosódott alakjait. – Ezt nézd csak meg! Hát nem megmondtam neked? Buckák! Jégbuckák mindenhol, bármerre nézel. És minden buckában egy-egy fagyott törpe van… akik még mindig harcolnak, csak éppenséggel többé nem mozdulnak meg. – Palaházi Chane nem válaszolt. Riadt tekintettel nézett körbe, kényszerűségből, de nem jókedvvel pásztázva végig a terepet. Olyan valakinek, aki Thorbardin eldugott üregeiben nőtt fel, a törpekapu-háború csak régi legenda volt – nagy válság idejéről szóló történetek Thorbardin kapuinak védelméről, mesék a kapuknál és a mögöttük húzódó utaknál szolgáló hősökről, akik Duncan király csapatában harcoltak, hogy Thorbardin tovább élhessen. Ők azok, gondolta Chane, az egyik nagy, szilánkos jégbuckához közeledve a jégmezőn – kaotikus látvány, mint egy lekicsinyített hegyvonulat, nála kétszer magasabban, és vagy százötven-kétszáz ölnyivel szélesebben meg vastagabban. A jégtömb belsejében sötét árnyakként rajzolódtak ki a beléjük fagyott alakok. A törpe letérdelt egy áttetsző, sima jéglap előtt, és megdörzsölve letisztította a felületét. 

A jég átlátszóvá vált. Chane közelebb hajolt és belesett. Odabent, alig egy-két öllel távolabb két törpe összeakaszkodva harcolt egymással, fejsze kard ellen, pajzs pajzsnak vetve, nekifeszülve a másiknak – a jég éppen a két harcos erőszakos jelenetét kapta el és zárta be. Mögöttük mások voltak, alig kivehetően húzódva meg a háttérben. Az egyik törpe a földön fekve tartotta pajzsát maga felett, reménytelenül védekezve egy végzetesen lesújtó, megfagyott penge ellen. Néhányan kitárt karral egyensúlyoztak mozdulatlanul, megmerevedve, miközben egy törpe holttestén estek át, akit a hasától a válláig valamilyen szerencsétlen ütés felhasított. A jégben a kifröccsent vér karmazsinvörösen világított az alatta elterülő fekete hamun. Voltak néhányan, akik kirohantak Thorbardin kapuinak védelmére, elmélkedett Chane. És itt fekszenek azok, akikkel harcoltak. De vajon melyik melyik? Ők tudták egyáltalán? Legalább százan, vagy még többen fagytak bele harc közben csak ebbe a jégtömbbe – törpék, akik Thorbardinból jöttek, és törpék, akik a bejutásért harcoltak. Fajtestvérek, akik most mind ugyanolyanok a dermedt némaságban. Egyikük sem tért vissza soha Thorbardinba, hogy meséljen a csatáról, eszmélt rá Chane. Egyikük sem ment már innen sehova. Még mindig itt vannak. Jégbe zárva, a talpuk alatt hamu. Fistandantilus három varázslatot vetett be. Ezek a szavak visszahangzottak Chane agyában. Az első volt a tűz, a második a jég… Tűz és jég. Chane elfordult a jégablaktól, dideregve. 

– Hát nem nagyszerű? – A surranó lelkesen járkált és magyarázott. – Törpetömbök! Nézd csak! Van arra egy, amit feltétlenül látnod kéne. Azt a magas buckát… négy törpe igazán elszánt volt. Az egyiküknél fejsze van, és úgy harcol a többi hárommal. Jobb, ha sietünk… bár, minek is, gyanítom, addig így marad, amíg a jég el nem tűnik, igaz? Hú, ez olyan, mint egy szobormúzeum, zúzmarás ablakokkal! – A törpe megfordult és a surranóra nézett, de Chess már továbbsietett, hogy újabb jégbuckákat vizsgáljon meg. Chane felmordult, ami végül sóhajtássá változott. 

– Nem akarok itt lenni! – morgott maga elé. – Nem akarom ezt látni!

És mégis, haladt tovább, rakásról rakásra a fagyhalál mezején, bekukkantva ide, letérdelve oda, hogy jobban beláthasson a jégtömbökbe. És mindeközben végig érezte, hogy a homlokán lévő kis vörös pont – a vörös hold jele – enyhe bizsergése hajtja. Senki nem hagyta el ezt a mezőt azok közül, akik itt voltak a varázslatkor, gondolta komoran Chane. Még mindig itt vannak. Mégis, a régi történetek szerint Grallen nem itt halt meg. Duncan király fia ebben az ősi háborúban lelte halálát, ám nem ezen a helyen. Valahol máshol, valamivel később. Egy másik csatamezőn. A helyen, ahol állítólag Fistandantilus az utolsó és egyben leghatalmasabb varázslatát végezte. Chane megpróbált mindenre visszaemlékezni, amit valaha hallott ezekből a mondákból. Hol volt a végső csata? Nem tudta biztosan… csak azt, hogy valahol máshol. Innen keletre, amennyire vissza tudta idézni. Egy Koponya-hegy nevű helyen. Grallen, a harcos hylar herceg utolsó óráiban megtudott egy titkot; megtudta, hogy hol vezet a titkos út Thorbardinba, de már túl késő volt, hogy megtalálja és megvédje azt. Akkor itt járhatott Grallen? A vörös pont Chane homlokán bizsergett. 

Igen, érezte, hogy Grallen járt itt… és továbbment. De merre? Agyában ismét látta a képet, egy arcot, ami hasonlított a sajátjára. Az arcot, amit az álmai – vagy a vörös hold – mutattak neki. Grallen, Duncan fia. Chane saját őse. Igaz lehet vajon? Jég, mindenhol. Jég, aminek csavarodott formái csata közben megdermedt törpéket rejtenek. Némelyekben a fagyott alakok sötét füstgomolyagban küzdenek, ami ugyanolyan mozdulatlanná vált, amilyenekké az élőlények. Milyen mágus lehetett ez a Fistandantilus? Milyen varázslatot használhatott, amivel ezt tudta művelni? Habár a legendák szerint amit ezután csinált, az sokkal szörnyűbb volt. A surranó ismét elhaladt mellette, olyan vidáman, mint egy gyermek, amikor egy játékkal teli szobába kerül. 

– Láttál valaki ismerőst? – kérdezte Chane-t. – Kíváncsi lennék, miért harcoltak… – Egy újabb, addig még fel nem fedezett buckához sietett. Majd elgondolkodva megtorpant és visszafordult. – Nem gondoltál arra, hogy azzal a pöröllyel feltörhetnénk a jeget? Mármint csak hogy megnézzük, tovább harcolnak-e. 

Chane feldühödve ráripakodott:

– Bárcsak befognád a szádat! Legalább mutathatnál egy kis tiszteletet.

– Akkor ne törjük fel! – A surranó megvonta a vállát. – Amúgy is, csak egy ötlet volt – Ezzel továbbment.

– Ez a surranó nem gondolkodna el kétszer azon, hogy kifosszon-e egy temetőt – motyogta a törpe. Mégis, a kérdés nyugtalanítani kezdte. Tényleg halottak voltak ott bent? Vagy csak ideiglenesen megdermedtek? Gondolkodott, azután úgy döntött, inkább nem akarja tudni. Járkált tovább, mindenfelé keresgetve valamit, amiről még nem tudta, mi az, de egyre erősebben érezte a zsibbadást a homlokán, ahogy kelet felé haladt. Valami itt – sugallta egy érzés – el fogja árulni, merre ment Grallen olyan sok évvel ezelőtt. Miközben egy újabb zsúfolt tömb mellé térdelt – odabent egyes törpék dárdáikat a föld felé szegezték, ahol kardot és fejszét tartó más törpék voltak –, a surranó tűnt fel ismét valahonnan, és megállt mellette. 

– Találtál már valamit? – kérdezte Chess.

– Nagyjából ugyanazt. Nem tudom, mit kellene itt találnom. Szinte sajnálom, hogy az a varázsló nem maradt itt. Neki talán lenne ötlete.

– Ha lenne, valószínűleg megemlítette volna.

– Mondott arról valamit, hogy hova megy?

– Fel egy hegyre. Azt mondta, innen lentről nem lát. De nem mondta, milyen hegyre. – Chess szemét leárnyékolva a távolba meredt. – Szerinted az micsoda? – Chane felnézett, abba az irányba, ahova a surranó mutatott. 

– Én nem látok semmit.

– Most én sem. De azt hittem, egy nagy fehér madarat látok. – Chess hunyorított, majd előrenyújtotta a fejét. – Megint ott van. Látod? Arra, észak felé. Kíváncsi vagyok, mi az. – Most már Chane is látta: fehér, szárnyas alak vitorlázott mérföldekkel távolabb az erdő felett. Nehezen kivehetően egy hatalmas sirályra hasonlított. 

– Nem tudom – felelte. – De bármi is az, én nem azt keresem. – Felállt, körbenézett, majd ismét elindult kelet felé, ahol hatalmas jégbuckák álltak egymástól nagy távolságra. Chess egy ideig még nézte a távolban feltűnő fehér valamit, aztán beleunt. Nem tudta kitalálni, mi az, és nem is tűnt úgy, hogy a repülő dolog közelebb szándékozna jönni. A surranó felmászott az egyik buckára – a lába alatt homályos törpealakok vívták örökké tartó, mozdulatlan csatájukat –, majd körbenézett. 

– És most? – kérdezte.

– Menj nyugatra! – válaszolt valami hang nélkül.

– Nem hozzád beszéltem, Pukk – zúgolódott Chess. – Magamtól kérdeztem. Azonkívül az egyedüli ok, amiért rá akarsz venni, hogy nyugatra menjek, az az, hogy elég messze kerüljek a törpe Varázslat-csapdájától, és akkor eljöhet a te időd. Így van? 

– Így van – ismerte el valami gyászos hangon.

– Amúgy is, voltam már nyugaton – tette hozzá Chess.

– Jaj! – siránkozott Pukk.

– Bárcsak ez a törpe megtalálná, amit keres – motyogta a surranó. – Most már szívesen látnék valami új helyet.

Elindult lefelé a jégtömbről, majd hirtelen lebukott, ahogy óriási árnyék söpört el felette. A jéghez lapulva felpillantott. A fehér dolog már nem a távolban volt. Egyenesen a feje fölé ért, és kacskaringózva közelített a föld felé, miközben ferdén álló szárnyaival körkörös mozgásban tudott egyre lejjebb haladni. Százötven öl magasan egyenesbe került, mintha lelassított volna, majd lebegve egyre közeledett Chesshez. Egyszer csak egy fej jelent meg az egyik szárnynál, és egy hang is megszólalt: 

– Hé! Te idevalósi vagy?

– Természetesen nem! – kiáltott vissza Chess. – Csak látogatóba jöttem. Mi ez az izé?

– Ez egy repülő szekér. Még kicsit kell módosítani a szerkezeten, de már dolgozom rajta. Jól van hát, én tulajdonképpen macskákat keresek. Láttál itt macskákat?

– Mostanában nem – vallotta be a surranó. – Volt néhány pompás darab, amikor először jártam itt, de mostanra már eltűntek. Leszállsz? 

– Nem tudok – A pilóta a fejét rázta. – Földhatás, gondolom. Nincs valami ennivalód?

– Csak kevés. Szárított hús és sima kenyér. Miért?

– És hogy állsz a mazsolával? Nincs nálad valamennyi?

– Nem hiszem.

– Nos, akármid is van, jól fog jönni – kiáltotta a pilóta, majd egy kötél kezdett leereszkedni a fehér tárgyból, a végén kis kosárral. – Felküldenél valamit?

Chess beletúrt a zsákjába. Akadt benne mindenféle, főleg limlomok, amiket összegyűjtögetett, de már nem tudta felidézni, hol és miért. Végül talált egy kis szárított húst, és némi kenyeret, amit még az irda kunyhójából hozott el. A kis kosár leért, és amikor Chess már el tudta érni, beletette az ételt. A kötél ekkor megindult felfelé. 

– Miért keresel macskákat? – kiáltotta a surranó.

– Néhány ismerősöm érdeklődik irántuk. Egy férfi, a neve Kánya. Ő bizonyos abban, hogy ez a völgy tele van macskákkal, úgyhogy eljöttem megnézni. De eddig egyet sem láttam. 

– Azok az irda macskái. Ő viszont már elment, és gondolom, az állatok vele tartottak. Te gnóm vagy, igaz? 

– Igen. Bobbinnak hívnak.

– Én Bozótugró Chestal vagyok. Ismered a régi gnóm szerkezeteket? Például a régi ostromgépeket? Akad néhány errefelé, de nem tudok sokat róluk.

– Én sem – felelte Bobbin. – Én őrült vagyok.

– Ó, elnézést.

– Nem a te hibád. A másik dolog, amiről Kánya és a társa érdeklődött, egy törpe volt. Vannak itt törpék?

– Több száz. – Chess körbemutatott a kezével. – Bárhova nézel, fagyott törpék vannak a jég alatt. Elég régóta itt lehetnek.

– Nem, akit én keresek, az még él. A neve… ö… Chain valami… – A gnóm kinyújtotta a kezét. – Az kicsoda?

Palaházi Chane tűnt fel az egyik távoli buckánál, és sietve közeledett a surranó és a repülő szekér felé.

– Ő egy törpe – felelte Chess. – Ő lehet az a valaki. Palaházi Chane-nek hívják. Mit akarnak tőle? 

– Nem tudom. Mindig így öltözik? Miféle ruházat ez? Nyúljelmez?

– Macskabőr – magyarázta a surranó. Kóbor szél süvített keresztül a jégmezőn, meglökve és kizökkentve pályájáról a fehér madarat. A gnóm csinált valamit, majd hirtelen a repülő tárgy kilőtt az ég felé, olyan magasan, hogy csupán egy szárnyas pötty maradt belőle. Aztán lassan mintha ismét egyenesbe került volna, és újra folytatta a körözést. 

Chane megérkezett a jégtömbhöz, ahol a surranó állt.

– Ki az? – kérdezte. – És mit csinál odafent?

– A neve Bobbin. Gnóm.

– És mit csinál?

– Macskákat keres.

– Ott fent? – Chane hunyorogva felnézett, próbálva követni tekintetével a repülő tárgy körkörös útját. – Mivel közlekedik? 

– Valami megbízhatatlan dologgal, nekem úgy tűnt – felelte Chess. – Mindössze annyit mondott, hogy valakik macskák felkutatására küldték, de ő nem látott még egyet sem. Ó, és valami Kánya utánad kérdezősködött. 

– Utánam?

– Valószínűleg. Ismered? 

Chane a szakállát vakargatta. A név ismerősnek tűnt, mintha már valaki említette volna. Azután eszébe jutott. 

– Kánya egy ember. Aranyveder Rogar szerint bolond.

– Nem, a gnóm a bolond. Ő mondta saját magáról. 

– Miért érdeklődne utánam Kánya? Nem is ismerem. 

– Talán híres lettél – mondta a surranó. – Nézd, a gnóm megint lefelé jön. Minden egyes kör megtételével lejjebb jut. Ez igen! Viccesnek tűnik. 

– Viccesnek – szólalt meg valami hang nélkül. Chane felugrott, körbenézett, majd összeszorította a fogait.

– Bárcsak ez a varázslat ne szólalna meg többet – zsémbelődött. – Nagyon idegesít. 

– Kuss legyen, Pukk! – szólt a surranó fölényesen. – Csak távol akarsz kerülni a Varázslat-csapdától.

– Távol kell kerülnöm – suttogta Pukk.

– Ó, elmegy – sóhajtotta Chess.

– A varázslat?

– Nem, a repülő gnóm. Látod? Dél felé tart. Nos, könnyen jött, könnyen megy. 

– Nem számít – felelte Chane. – Találtam végre valamit. – Visszaindult abba az irányba, ahonnan érkezett. A surranó is lemászott a buckáról és a törpe után sietett. A hatalmas jégtömb a többitől keletre helyezkedett el, azoktól távolabb. A különös alakú jégbucka több mint háromszáz öl hosszú volt, és északról délre elterülve enyhe kanyart írt le. Messziről is láthatóak voltak a bennrekedt árnyfigurák sötét körvonalai: egy sor fegyveres törpe védekezőállásban, miközben megpróbálják feltartóztatni a kétszeres túlerőt. 

– Nekem utóvédharcnak tűnik – állapította meg Chess.

– Nekem is. De mögötte van, amit találtam. – Chane az egyik vége felől megkerülte a jégtömböt, majd a hátoldalán továbbhaladt kissé. Végül megállt és mutatott valamit. – Látod? 

A surranó megvizsgálta a helyet, azután hunyorított, ismét vizsgálni kezdte, majd megvonta a vállát.

– Mit kellene látnom? A jégmező végét? A mögötte húzódó lejtőt? Vagy a csúcsokat? 

– Az utat – felelte Chane. – Nézd! Olyan, mint egy alig észrevehető zöld ösvény, ami kelet felé tart. Hát nem látod? 

– Semmi ilyesmit nem látok. Biztos vagy benne, hogy… – Chess hirtelen elhallgatott és a törpére meredt. – Tudsz róla, hogy a homlokodon lévő vörös pont egy pillanatra zöldre változott? – Chane tapogatva megérintette a homlokát. Szeme tágra nyílt, majd kinyitotta övtáskáját és elővette a Varázslat-csapdát. Nagyot sóhajtott. 

– Nos, a kő még mindig vörös. Hirtelen azt hittem, hogy az is zöldre változott. 

A kristály még mindig vörös volt, ám valami mintha a kő mélyén haloványan villogott volna. Minden egyes felvillanással egy ősi ösvény elmosódott, zöld nyoma jelent meg Chane szeme előtt. 

– Azt mutatja meg nekem, hogy merre ment innen Grallen – szólalt meg a törpe. – Keletre indult.

– Amerre az Útlelő ment – nyöszörögte valami hang nélkül. Chane felugrott. 

– Nem hiszem, hogy képes leszek valaha hozzászokni ehhez. Mit mondott?

– Azt mondta, hogy „amerre az Útlelő ment” – ismételte el Chess. – Pukk, miről beszélsz? 

Valami felsóhajtott, pedig nem is volt ott semmi.

– A Varázslat-csapda párja – suttogta a meg nem történt varázslat.