27. fejezet

A Solinari és a Lunitari órákkal ezelőtt lenyugodott. Palaházi Chane, napok óta először, békés álomban feküdt egy kis tűz mellett valahol messze egy hegyi odúban. Ilyenkor a homlokán lévő vörös folt észrevehetetlenül elhalványodott. A tűz visszaverődő fényében azonban látszott szakálla felett, az arcán az egészséges, pirospozsgás szín, amelyet Jilian a kétnapi pihenésnek és jó ételnek tulajdonított. Jóllehet a többiekben felmerült a gyanú, hogy más gyógyír is volt a dologban. Völgyárny, a varázsló egyértelműen kijelentette, hogy a törpe betegsége ellenére sincs veszélyben. A varázsló szerint a vörös hold feladatot állított Chane elé. Völgyárny ezután elcsendesült. Visszavonult gondolatai közé. Egy kis idő múlva maga köré tekerte bölényköntösét, és egyedül útnak eredt az ösvényeken. Egy nap múltán sem tért vissza. Ám miközben Palaházi Chane aludt a kis tüzecske mellett, és Jilian, mint mindig, körülötte ügyködött, a surranó látott valamit, ami nem igényelt további magyarázatot. Rakott két gallyat a tűzre, és megpihent mellette. Aztán intett Kányának, és odamutatott. Jilian álomba zuhant. Feje előrebillent és úgy maradt, nem mozdult, alig észrevehetően lélegzett. A sötétben a két törpe keze egymásba kulcsolódva feküdt kettejük között, Jilian kacsója Chane nagy tenyerében pihent. Kánya elvigyorodott. 

– Igen – suttogta. – Ez az, ami meggyógyította. A kellemes környezet nagyobb hatással van a törpére, mint gondolnánk.

– Csak nekem nem – mondta egy hang sóvárogva, és Bozótugró Chestal felnézett. Éppen most kezdett bele valami új dologba, nevezetesen ágakat nyesett le egy hosszú, vékony suhángról, amit abban a pillanatban talált.

– Hagyd abba a panaszkodást, Pukk! – mondta a surranó bosszúsan. – Még soha nem volt ilyen jó dolgod. Fogadni mernék, hogy soha nem hitted, hogy utazni fogsz!

– Nem – morogta a testetlen hang. – Csak azt, hogy megtörtének.

– Hát nem ott történtél meg, ahol voltál. Mi a különbség?

Kánya kíváncsian pillantott a surranóra, tudni akarta mit csinál a kis teremtmény. Most először látta, hogy Chestal több mint egy órája összpontosít valamire. Chess ugyanis egész nap a husángon dolgozott. Ahogy a friss fa minden ága eltűnt, és a kérge nagy részét is lehámozta, vékony, több mint húsz láb hosszú rúd lett belőle. Amint az utolsó ágat is lenyeste, a surranó letette a husángot a szirt közelébe és körülnézett. 

– Szükségem van egy kevés kötélre – mondta. Az ember csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Halat akarsz fogni?

– Nem hiszem – mondta szórakozottan a surranó. – De szükségem van… ah, elnézést! – És ezzel arrébb topogott az összepakolt csomagok és a felszerelés felé. Kisvártatva visszatért, és a sziklaperemhez lépve így szólt: – Találtam szíjakat. Nem kötelek, de megteszik! – Kánya Chess után nézett, és halkan odaszólt:

– Mit csinálsz te ott?

– Egy ellátóbotot – kiáltotta vissza Chess. – Nem csak a gnómok tudnak jópofa dolgokat kitalálni, tudod.

– Ellátóbotot – morogta Kánya, azon tűnődve, hogy miről beszélhet. Aztán rájött és elvigyorodott. Mazsola, Bobbinnak, természetesen. A gnóm kétszer is feltűnt, mióta ott táboroztak. Mindkét alkalommal gnóm nyelven szitkozódva, megfeszülve próbálta repülő szekerét elég közel hozni a sziklaperemhez, hogy valaki elérje a leeresztett kötelet. Folyton valami „földhatásról” hadart, meg hogy „kilencven fok”, meg hogy „rémesen meredekek a hegyoldalak”. Volt náluk mazsola és almabor is, ami ugyan felvillanyozta, de ezidáig sehogy-sem tudták eljuttatni azokat a felvonó köteléhez. Amikor a legközelebb sikerült férkőznie, a kötél vége akkor is tizenöt lábra (4,5m) lebegett a sziklaperemen túl. 

Bobbin éhes lehetett odafent, bármerre járt is.

– Ellátóbot – mondta Kánya újra. – Nos, ez lehet, hogy működik majd!

– Mi az, hogy lehet? – Megijesztette a mély, erőteljes, csendes hang. Palaházi Chane nem mozdult, de ébren volt. Szemei világítottak a tűz fényénél, ahogyan tekintete Kányáról a szendergő Jilianra tévedt. 

– Jobban érzed magad? – Kánya letérdelt, hogy jól lássa a törpét.

– Igen – nézett körül Chane, óvatosan, nehogy felkeltse Jiliant. – Mióta vagyok itt? Azt hittem már elmentünk… ó, az csak egy álom volt, ugye?

– Néhány napja – válaszolta Kánya. – Eléggé beteg voltál. Hogy van a vállad?

Chane megfordult, megrázta magát és felült, kezében még mindig Jilian kezével.

– Kicsit merev, de rendben van. Mindannyian itt vagyunk?

– A varázsló megint eltűnt valahová. Szerintem nemigen törődik velünk. Chess ott van, a szirtnél, egy rudat szerkeszt, amivel meg tudjuk etetni a gnómot, ha felbukkan. Ha egyáltalán felbukkan újra.

Chane Jilianra nézett, arca meglágyult.

– Mióta ül itt? – Óvatosan lefektette a lányt, miközben még mindig fogta a kezét. Aztán elengedte, és felállt.

– Nem mozdult mellőled pár percnél több időre, mióta itt vagyunk – válaszolta az ember. – Ha készen állunk, beszélnünk kell arról, hová menjünk innen! Azok a csapatok előttünk járnak, ott, a síkságon. Ránk várnak. 

– Tehát nem minden volt álom – suttogta Chane. – Almomban a katonák valami lepusztult mező mögött vártak, ahol egy megolvadt csúcs csonkja meredt az égre. A csúcsé, amely egy óriási halálfejre emlékeztetett. 

– Koponya-hegynek hívják. – válaszolta Kánya. – Láttad már?

– Mostanáig nem. Álmomban megkerültük a hegyet, és itt megálltunk. Pontosan itt. Az idő tiszta volt és a távolban látni lehetett Zhaman tornyát, körülbelül tíz-mérföldnyire (16km) innen, a Dergoth-síkságon. Annyira tisztán látszott! Megcsillant a napfényben, egy magas, megerősített torony. Magányosan állt ott, túl az összegyűlt seregeinken… és az övéken. Tizennégyen voltunk itt, a hegyoldalban. Itt volt Derek és Carn és Hodar és az öreg Sziklanyüvő Callan… az öreg Callan. – Chane hangja elcsuklott, aztán újra határozottá vált. – Ő volt apám legbátrabb barátja, mindig az én oldalamon állt, mintha fogadalmat tett volna a királynak. És a daewar testvérek, Tűz… Tűzszító Haps és Hoven. – Ismét elhallgatott, és az alvó Jilianra pillantott. – Tűzszító. Az ő rokonai. Vajon tudja, hogy az én családom és az ő családja hajdanán…? Nem – rázta meg a fejét. – Nem tudhatja. Legalábbis rólam nem tudhatott, még meg sem született akkor. Még az apjának az apja sem született meg akkor. Furcsa, nem? – Kánya a sarkán guggolt, meglepetten bámult a törpére. – Itt voltunk – sóhajtott Chane. – Aztán elhagytuk ezt a helyet, a kőhídon át, Dergoth-sztyepp felé, ahol a seregeink vártak ránk… és az ő seregeik is. És elkezdtünk harcolni. A jó oldalon álltunk? Nem is igazán érdekelt akkor. Az apám kiadta a parancsot és harcoltunk. Vezettem a csapatomat, még mindig hallom kiáltásaikat a roham alatt. „Grallenért!” kiáltották. „Thorbardinért!” Látod, ember? Álmomban Grallen voltam, Zhaman földjén. Miért bámulsz így rám? 

– A folt, a homlokodon – mutatott rá Kánya. – Világít!

– Volt már ilyen máskor is. – Chane felnézett a piros Lunitarira. – Most már legalább pontosan tudom, miért van rajtam!

– De… úgy izzik, mint egy vörös kristály. Mint a Varázslat-csapda.

– Álmomban máshol volt rajtam, éppen itt – érintette meg az izzó kört a szemöldökei között. – A sisakomon, az orrvédőm fölé volt beágyazva. Azt mondják, akkor is így izzott, amikor… Grallen viselte. De nem pirosan. Az Útlelő zöld. A nyom, amit követtem az, ahová az Útlelő ment. – Elnézett arra, ahol Jilian feküdt a tűz mellett. – Szeretném biztonságban tudni, otthon. De otthon senkinek nem lesz már biztonságos; sem neki, sem másnak, hacsak nem teszem azt, amit Grallen tervez. A titkot már elárulták. 

– Elárulták?

– Igen, az álmom szerint. Egy ember már megtudta a rejtett utat és ez a tudást hatalmat adott neki. Egy hang mondta álmomban. Olyan volt, mintha maga a Varázslat-csapda beszélt volna hozzám… épp innen, a homlokomból.

– Ha láttad Grallent – az ember töprengve pödörte meg bajuszát –, tudod, miért volt itt az Égalján. Gondolkodtam ezen. Hallottam a mesét, tudod, Aranyveder Rogartól és másoktól. De azt állítják, Grallen és a seregei északra mentek az Északi kaputól, át a Dergoth-síkságon, hogy megvívják Fistandantilusszal a végső csatát. Mit keresett errefelé, messze nyugaton? – Chane bólintott. 

– A serege észak felé ment és bevárta a fő-mágust a síkságon. De én… vagyis Grallen és egy kis csapat nyugatra ment először, hogy egyesítse a Üregi Szénfi előőrseit és Rézpajzsú Melden határőreit. Grallen a király kémeitől megtudta, hogy egy dombi törpékből álló nagyobb csapat menetelésre készülődik, Abanasia déli részéről. Meg kellett állítani őket, különben a hegyi törpe sereg Dergothnál a két ellenség közé szorult volna. Fistandantilus is odakerült valahogy a Kerüldel-völgybe, részt vett a csatában, tüzet és jeget varázsolt. Csak azok maradtak életben a csata után, akik erre jöttek. 

– És Thorbardinban senki nem tudott erről, mivel Zhaman után senki nem tért vissza – mormogta Kánya. – Mi mást láttál még, úgy értem, álmodban? – A törpe szemei összeszűkültek. 

– Egy nagyobb csatát, ami Dergothon át dúlt, az ott álló régi erődítmény felé. Tudtam, Kánya, tudtam… Vajon tudtam akkor is? Vajon ő tudta, hogy ez volt az utolsó csata? Sziklanyüvő Callan vezette a másik összecsapást. Kíváncsi vagyok, tudta-e ezt bárki Thorbardinban? És Pörölyvezér Derek vitte a király zászlóját. Mások is csatlakoztak hozzánk, úgy értem hozzájuk. Néhány ember is volt közöttük, akik elszántan harcoltak Grallen és a többiek mellett. Én, mármint Grallen. Álmomban végül elfoglalta a tornyot, és megküzdött az öreg varázslóval a búvóhelyén. Esküt akart kikényszeríteni Finstandantilusból… vagy meg akarta ölni. Csakhogy a herceg nagy sietségben volt, és nem figyelt eléggé. Be akarta fejezni a harcokat és visszatérni Thorbardinba, mert az ékkő az orrvédője felett mutatott neki valamit. Aggódott és alábecsülte az öreg varázslót. – Chane megállt egy pillanatra és lehunyta a szemét. – Álmomban láttam. A varázsló magánkívül volt. Azok a szemek… nincs szó leírni azokat a szemeket. Egyetlen élőlénynek sincsenek ilyen szemei. Gonoszak voltak… És akkor a varázsló elmosolyodott és szabadjára engedte az utolsó varázslatát is. Grallen… és minden… és mindenki… eltűnt. – Chane lágy, dallamos hangon beszélt, utolsó szavai már alig hallatszottak. Amikor kinyitotta szemét, egy könnycsepp csillant meg benne, és lassan végigcsordult arcán. Felhorkant, megrázta a fejét és letörölte a könnycseppet. – Mindennek vége lett ott, tudod. Mind meghaltak. 

A törpe nagyot sóhajtott, körülnézett, mintha csak most ébredne. A surranó közelebb jött, hogy hallgassa. Egy farudat tartott a kezében szíjakból készült hurkokkal a végén. Chane rájött, hogy alighanem most először látja a surranót szavak nélkül maradni. 

– De azt mondtad, láttad a Koponya-hegyet – folytatta Kánya a gondolatot. – Grallen nem láthatta.

– Nem. Jó is volt, hogy soha nem látta. Olyan volt, mintha a hegy… megolvadt és valami rettenetes dologgá változott volna. Grallen nem látta, Kánya, de én igen. Álmomban. – Homlokára csapott. – A kő Grallen sisakján, az Útlelő, az észrevette, és én azt láttam, amit a kő. Grallen biztosan letette a sisakját… vagy elhagyta a toronyban, vagy akárhol. De én tudom, hol van, és hogy a zöld nyom miért olyan furcsa most, mintha megkettőződne. 

Odasétált a szirthez és nem a távoli Koponya-hegy irányába mutatott, hanem valamerre attól nyugatra.

– Zhaman tornya – mondta. – Lerobbantották az erőd mellől, annak néhány felsőbb részével együtt. Grallen sisakja és az Útlelő ott vannak, ahová a romok hullottak. 

* * *

A reggel napfény megvilágította az Égalját, amikor a repülő szekér megint megjelent, lefelé kacskaringózva a magasból, néhány meredekebb hurokkal és bukfenccel. Egyszóval, mint amikor a sebesült madár menekül a ragadozó elől. És mivel egyre közelebb bukfencezett, Chane és társai gyanakodva sandítottak rá. Úgy tűnt, hogy a szerkezeten volt valami újítás a legutolsó találkozáshoz képest. A tetejéről vékony, árbocnak látszó dolog ágaskodott. A szurdokon túl, éppen a szoros fölött leereszkedett a repülő szekér, és elfordította az orrszárnyait. Lebegett a felszálló ködben, amikor Bobbin kihajolt, és így kiáltott: 

– Készítsétek elő az ellátmányomat. Megoldottam a problémát! 

– Hogy érted, hogy te oldottad meg a problémát? – szólt vissza Chess. – Egész nap azon dolgoztam, hogy megoldjam a problémát!

– Siessetek! – Ezzel Bobbin meghúzta az irányítókötelet, figyelmen kívül hagyva a surranót, a perem felé kormányozta a repülő szekeret. Ahogyan már korábban is történt, a szerkezet elkezdett dőlni, és odasimult a meredek hegyoldalhoz. Egyre közelebb ért, miközben a furcsa árbocszerűség elkezdett kinyúlni az alja alól a szurdok felé. Chess és a többiek most látták, hogy mi az: Bobbin kötele. De valahogyan mereven kígyózott a perem felé. 

– Siessetek! – kiáltotta a gnóm. – És ne feledjétek az almabort!

Chess a sziklaperem szélén táncolt, a szeme izgatottan csillogott.

– Nézzétek csak! Megkeményítette a kötelet! Éppen felénk tart! – Bobbin az irányítókkal küzdött, miközben folytatta a kötél kieresztését, mindent megtett, hogy a repülő szekeret perem közelébe juttassa. – Hogyan csináltad? – kiáltotta Chess. – Ez már döfi! Gyerünk! A mazsola és az almabor ide vannak készítve! Csak rá kell őket hurkolnunk… hoppá! – A kötél ötölnyire (9,5m) volt a sziklaperemtől, már majdnem el lehetett érni. Aztán hirtelen petyhüdtté vált és puha lett. Ernyedten lifegett a repülő járműből, a kampó pedig tizenöt ölnyire (28m) hintázott a sziklától. 

– Ó, elromlott! – átkozódott a gnóm. – Megolvadt!

– Megolvadt?

– Így van. Minden vizemet felhasználtam, hogy beáztassam, aztán legalább tízezer láb (3km) magasan töltöttem az éjszakát, hogy megfagyjon. Azt gondoltam, működni fog! 

– Ne aggódj! – válaszolta a surranó. – Csak tartsd szorosan! – Chess mellkasa dülledt a büszkeségtől, mikor előhozta az ellátóbotot, a húsz láb (6m) hosszú, vékony husángot, végén a hurkokkal. A vékonyabb végét, amelyiken a hurok volt, a mazsolát és almabort tartalmazó csomaghoz rögzítette és megemelte, majd elkezdte engedni a rudat Bobbin lifegő kötele felé. A gnóm a vesszőből fonott korláton áthajolva aggodalmasan nézett lefelé. 

– Nem fog menni! – mondta. – Nem tudsz ekkora súlyt ilyen távolságra kitartani ellensúly nélkül.

Chess megfeszítette magát és próbálta kifelé engedni a rudat. Ám úgy tűnt, mintha az ellátmány súlya megkétszereződött volna minden egyes kinyújtott lábnál. 

– Lehet, hogy szükségem lenne némi segítségre! – jegyezte meg.

A többiek köré gyűltek, és nézték, hitetlenkedő, ámuló tekintettel.

– Egyszerű segítségnél többre van szükséged – okoskodott Kánya. – Nem elég hosszú a rúd. 

– Ennek akkor is működnie kell – mondta lihegve a surranó, miközben a rúdon lévő ellátmány megnövekedett súlya alatt támolygott. – Nincs más ötletem. 

Utolsó erejével Chess visszahúzta az ellátmányt a szirthez. A csomagot arrébb vitte húsz lábbal balra, aztán visszaszaladt a többiekhez. Megemelte a husáng vastagabb végét és nekifeszült a vállával.

– Ne! – kezdte Kánya.

– Várj! – kiáltott Chane.

– Nem tudod megcsinálni! – szólt le Bobbin. De a surranó már meg is csinálta. Egy erőteljes lökéssel letaszította a csomagot a peremről úgy, hogy az lehetőleg a repülő szekér kampóján landoljon. A csomag, a surranó és a rúd eltűnt a perem mögött. Jilian felsikoltott. Kánya azonnal kardot rántott, pengéjét egy szikla repedésébe döfte, és átvetette magát a peremen, úgy lógott lefelé. Palaházi Chane ráugrott, és lemászott rajta. A törpe Kánya sarkába kapaszkodva elkapta Chess szabad kezét, épp amikor a surranó másik keze lecsúszott egy kiálló ágról. 

– Elkaptam! – kiáltott Chane. – Húzz vissza minket! – Kánya húzta őket, de semmi nem történt. Erősen markolta a kardját, tartotta mindhármukat: embert, törpét, surranót, rudat és csomagot a ködös szakadék felett, de bárhogy feszültek is az izmai, nem tudta felhúzni őket. 

– Azt hittem, én vagyok az őrült! – szólt Bobbin a lebegő repülő szekérből. A szikla szélénél Jilian megvetette a lábát, és mindkét kezével megragadta Kánya alkarját. Körmei a bőrébe fúródtak, miközben húzta. 

– Engedj el! – kiáltotta a férfi. – Csak rontasz a helyzeten!

– Valaki hozzon egy kötelet! – kiáltotta Chane alulról.

– Nekem van kötelem! – szólt Bobbin. – Most aztán nem sokat kezdhetek vele, hogy megolvadt.

Jilian visszamászott a szirtre, majd megfordult és elszaladt, aztán Kánya lovával és egy kötéllel tért vissza. Gyorsan a nyereghez erősítette a kötelet, a szabad végét a sziklaperemhez vitte, és leeresztette, hogy Kánya karja köré köthesse. Jilian a zablánál fogva húzta a lovat, az megfeszítette magát és erőlködött. Kánya előtűnt a szikla szélénél, és felkapaszkodott a biztonságos helyre, közben kihúzva a kardját. Aztán jött Chane és végül a surranó. Chess egyik kezével szorosan markolta a törpe ujjait, másikkal a rúd hurkait tartotta. 

– Nem semmi! – sóhajtott Bobbin, a földhatás határáról nézve az eseményeket. Amikor a rúd és a csomagok végre biztonságba kerültek, Palaházi Chane elengedte az ember sarkát és a surranó kezét. Felállt, leporolta magát, és elvette Chesstől a rudat. 

– Állj félre! – morogta. A törpe mérgesen megfordította a rudat és a vastagabb, hurkokkal teli végét apránként a gnóm libegő hurkába eresztette. Chess egy pillanatig nézte, majd megrázta a fejét. 

– Ez nem fog működni – mondta.

– Miért nem? – Chane eresztette tovább a rudat kifelé.

– Mert így elvesztem az ellátóbotomat!

– Mire kell az neked?

– Nos, ezzel lehet Bobbinnak mazsolát és almabort feladni, hogy elérje.

– És ha nála lesz a rúd, nála lesz az ellátmány is! – horkant fel a törpe. – Könyörgöm!

– Ó! – Chess meghátrált, belátva a gondolat ésszerűségét. – Hát akkor így állunk! 

Az ellátmányt ellensúlyként használva, Chane kitolta a rudat, és óvatosan Bobbin kampójába akasztotta a hurkot. A gnóm elkezdte felcsörlőzni a saját kötelét, mire a csomag lecsúszott a peremről. A nehéz ellátmány a rúd végére csúszott, amitől a repülő szekér táncolni kezdett. A szerkezet megállt egy pillanatra, majd az érzékeny lapátok reagáltak a változó széljárásra, és a szekér elsuhant a szakadék felett, körözve kapaszkodva felfelé, miközben hallani lehetett Bobbin mérges, távolodó hangját. 

– Szívesen, máskor is! – kiáltott Chess, miközben nézte a távolban eltűnő repülő szekeret, kötelet, ellátóbotot, és a mazsolás-almaboros csomagot. 

– Legalább van nála élelem! – jegyezte meg Jilian. – Biztosan nagyon éhes volt már!