22. fejezet

Sötét éjszaka borult a völgyre. A dagadó holdak fénye körülölelte a füstöt, amely egybefüggő, szürke felhőként ült a fák tetején. Máglyák, tucatnyi tűzrakás parázslott szabálytalan távolságokra egymástól a délről érkező, a völgyet ellátó kacskaringós patak mentén. Kint a mezőn, közel a fasorral szegélyezett legelőkhöz és leégett tarlókhoz további tűzrakások alkottak peremsávot. Ám ezen az orrcsavaró füstköpenyen keresztül is érződött a mindenen átütő goblin-bűz. Kánya lovon ülve vezette a kis csapatot, hogy védelmezhesse, vagy figyelmeztethesse őket a fedezékbe vonulásra. Csöndben haladt előre, ahol tudott, árnyékban maradt. Őt Palaházi Chane követte, pöröllyel a kezében. Grallen régi ösvénye halványzöld ködként tűnt fel előtte. Bozótugró Chestal kicsi, cikázó árnyékként mozgott, hol itt, hol ott, de sosem túl távol. A kerek szemmel kíváncsiskodó surranó heves izgalma a többiek számára elég zavaró volt, de nem annyira, hogy megfékezzék. Egy surranó mégiscsak surranó. Ha Chess olyan magas lett volna, mint egy goblin, könnyen lehet, hogy Kánya levágja a fejét, amikor a surranó váratlanul előugrott a sötétből, és megszólalt mellette: 

– Azt… – A Chess feje fölött elsuhanó kard éppen nyakon találta volna a goblint. – Hoppá! – mondta a surranó – Megijesztettelek? Ne haragudj!

– Halkabban! – suttogta Kánya. – Mit csinálsz te itt?

– Én is veletek vagyok. Rémlik valami? – Chess is lehalkította hangját. – Azt akartam csak mondani, hogy a tűzrakások között goblinok járkálnak fel-alá. Egy perccel ezelőtt láttam itt egy csomót. 

– Egy csomót?

– Ötöt. Van egy döglött birkájuk.

– Jobb lett volna, ha a törpékkel maradsz – sziszegte Kánya. Válasz nem jött. Chess megint eltűnt. Afelől legalább megnyugodhatott, hogy a surranó tud nesztelenül közlekedni, ha akar. Már közel egy mérföldet tettek meg a völgyben, mikor Kánya mozgásra lett figyelmes pár száz ölnyire előttük, a sövény végénél. Jelzett, terpesztett ujjakkal lefelé intett, és visszahúzódott az árnyékba. Goblin-szag és füst úszott mindenhol a levegőben, az ég pedig alacsonyan sodródó épületnek látszott, nagy tűzrakással a közepén. A holdfény csak néhol szűrődött át a füstfelhőn. Kánya csendben meghúzódott, közben hátrapillantott a többiekre, akik a jelt látva észrevétlenül meglapultak a mező szélén csoportosuló fák között. Egy darabig semmi nem történt, aztán éppen előttük mozgolódás támadt. Sötét alakok tűntek fel, egyenesen Chane-ék felé tartottak egy kis dombon keresztül. Kánya három körvonalat és fejet számolt, rajtuk gömbölyű sisakkal. Kezükben fegyver villant. Az árnyak halkan közeledtek, a fémek tompa csörrenését lehetett hallani. Kánya leszállt a lóról, hüvelyknyire felemelte pajzsát, kardját maga elé tartva készenlétbe helyezkedett. A goblinok már olyan közel voltak, hogy hallotta, ahogy torokhangon beszélnek: 

– …ne tovább! Ne kerüljünk túl közel. Körbe akarjuk venni őket, nem beléjük szaladni. – Néhány lépés után megálltak. Kánya rejtett lámpás fényét pillantotta meg. Kicsit feljebb emelték, hogy meggyújtsanak egy szalmacsomót. 

Fáklyák! Hirtelen rájött, mire készülnek. Égő fáklyákkal próbálják meg körülzárni őket. Penge süvített a sötétben, és az egyik goblin-árny megdermedt, majd hörögve elzuhant. Kánya nem habozott. Még mindig görnyedten rávetette magát a másik kettőre, miközben összeszorította fogait, hogy elfojtsa a csatakiáltást. Sötétebb árnyékként borult föléjük. Kardja finoman szisszent, ahogy behasított a legközelebbi goblin sisakja és nyaka közé. Aztán megtorpanás nélkül lecsapott az utolsó goblinra is, és kardja megcsendült a fémen. A lobogó fényben látta csillogó szemét, a benne tükröződő meglepetést, és a segélykiáltásra nyíló szájat. Végül pajzsának peremével leütötte, hogy a goblin a lába elé zuhant. Mielőtt még a fáklya elérte volna a földet, Kánya elkapta és letakarta. Majd gyorsan körülnézett, óvatosan felegyenesedett, és jelzett a többieknek. Azok pillanatok alatt ott teremtek. 

– Tudják, hogy itt vagyunk – mondta Chane.

– Tudják. Mindegy. Maradjatok szorosan mögöttem, és kövessetek! Egyenesen át azon a mezőn, gyorsan!

Továbbindultak. Csak a szerencséjükre bízhatták, hogy látják-e egymást a következő fedezékben. Búzamezőn osontak keresztül, amely rothadásnak indult dögökkel volt tele. Aztán leereszkedtek egy lejtőn, ami egy patakba folyó ideiglenes vízelvezető csatornába torkollott.

– Vezess! – suttogta Kánya Chane-nek. – Távol kell kerülnünk tőlük, minél gyorsabban. 

A törpe a csapat élére állt, és meggyorsítva léptüket, lopakodtak előre a csatornában. Kánya még egyszer visszapillantott a csapás legmélyebb pontjáról. Ott, ahol az imént voltak, fáklyák gyulladtak. Először kettő, három, majd négy szélesen izzó fénygyűrű, amely végül tűzbe borította volna őket is, ha ott lettek volna még. Elindult, hogy utolérje a többieket, s miközben elhaladt mellettük, megszámolta őket. A surranónak nyoma sem volt. Chane lemaradt, hogy a hátsókat védje, és Kánya vezette őket tovább a legcsöndesebb útvonalat választva a csatornán keresztül. 

– Honnan tudják, hogy itt vagyunk? – suttogta Jilian.

– Az semmi, de pontosan tudták, hogy hol – hangsúlyozta Kánya. – Megtalálhatnak újra. Maga elé mutatott. Ez a csapás később visszakanyarodik. Lehet, hogy lesben állnak. Valakinek előre kellene menni, felderíteni a terepet. 

– Én megyek – mondta Jilian, aztán megtorpant. Nem sokkal előttük egy apró árny közeledett: a surranó. Chess odaért hozzájuk, és hátramutatott oda, ahonnan jött. 

– Arra goblinok vannak, várnak – suttogta. – Szerintem tudják, hogy itt vagyunk.

Valahonnan hátulról torokhangú kiáltások hallatszottak.

– Megtalálták a halottakat – mondta Kánya. – Ha eddig nem is, most már biztosak lehetnek benne, hogy itt vagyunk. Arra mennyien vannak?

– Nem tudom – megvonta vállát. – Jó páran.

– Maradjatok itt – sziszegte az ember. Chane előrejött, hogy megnézze, mi történt. 

– Csapda. Tudják, hogy itt vagyunk, és most be fognak keríteni.

Chane a varázslóhoz fordult, aki út utóbbi részében szótlan volt.

– Van valami ötleted?

– Varázslatra itt nem nagyon számíthatunk, főleg így, hogy itt van nálad a kristály – válaszolt Völgyárny reszelős hangján. 

– Egy kis bűbájra sem? – találgatott Chess. – Csak valami ártatlan trükk kellene. Mondjuk itt teremhetne ötven felfegyverkezett katona a hátunk mögött, vagy… 

– Tégy minket láthatatlanná! – mondta Chane. – Meg tudod csinálni?

– Láthatatlanná? Könnyedén, csak a Varázslat-csapdával nem tudom, mi történne.

– Az előbb betetetted a törpével azt az izét egy gödörbe – mondta Kánya. – Mi lenne, ha megpróbálnád úgy? Láttam, hogy akkor világított a varázspálcád. 

– Visszamegyek, megnézem azokat a goblinokat – mondta a surranó. – Majd szóljatok, ha kitaláltátok, mi legyen! – És már el is tűnt, mielőtt bárki megállíthatta volna. 

– Nem hiszem, hogy működik, a Varázslat-csapda ereje túl… 

– Mindegy, próbáld meg – erősködött Chane. Körbenézett, négykézlábra ereszkedett a csatorna szélén, keresgélt egy kicsit, aztán suttogva folytatta. – Itt van valami. Egy kis odú, valami kis állaté. Ez… Aú! 

– Mi történt? – kérdezte Jilian.

– Valami megharapott, aztán végigfutott a karomon, és át a fejemen, de most már elment. Ez a lyuk… hű… karnyi hosszú. Berakom ide a Varázslat-csapdát. Próbáld meg, varázsló! Ez az egyetlen esélyünk. – Kövér esőcsepp hullott a varázsló lába elé, a homokba, aztán még néhány. Távoli mennydörgés moraja hallatszott, és egyre sűrűbb lett a köd. 

– Megpróbálom – határozta el Völgyárny. Felemelte pálcáját, aminek kristályvége halványan izzani kezdett, és a többiek számára érthetetlen nyelven mondott néhány határozott szót. Egy hosszú pillanatig semmi nem történt. Aztán mikor Kánya körülnézett, vett egy mély levegőt. A közelében álló Jilian elkezdett világítani; rózsaszínű fényt sugárzott. Feljebb a többiek is világítottak. A ló is szürkés fényben játszott, ami visszaverődött a vízmosás faláról. Kánya ránézett a kezeire – ő maga is halvány aranysárga fényben úszott. Még a varázsló is világított, vagy inkább parázslott. Völgyárny sötétvörösen izzott, mintha a fény belsejéből jönne, vérének színét öltve. Lent a csatorna végéből erősödő torokhangok hallatszódtak, és ugyanabból az irányból apró, zöldes fényű valami rohant feléjük. 

– Ezt hívjátok láthatatlannak? – A surranó bosszús hangja visszhangzott előtte. – Tyű! Úgy néztek ki, mint a két lábon járó lámpások. – Visszamutatott a csatorna felé. – Egy perc, és itt lesznek. Átengedem őket nektek. Én körülnézek, hátha találok segítséget. – Mint egy kis zöld fáklya, felpattant a csatornafalra, és elszökdelt a tisztás felé. Amerre ment, üldözők kiáltása harsant. A szemerkélés, ami az imént alábbhagyott, most hirtelen rákezdett. A szakadó esőt függönyként tolta maga előtt a szél, a magasban villámok cikáztak, és mennydörgött az ég. 

– Na, ez remek! – horkantott Kánya a varázslónak. – Ki kell jutnunk innen. Majd én hozom a lovat. Hol van Chane? Chane?

– Itt melletted – szólalt meg a törpe. – Menj tovább, Jilian, itt vagyok mögötted!

Egyedül Chane nem világított közülük, mert ő végig a markában szorította a Varázslat-csapda kristályt. Az eső egyre erősödött. Amellett, hogy alig láttak, a meder is kezdett megtelni esővízzel, miközben próbáltak felmászni a meredek falon. A vihar zaján átszűrődött a vízmosásban fölfelé közeledő goblinok hangja, és a sáros vízben cuppogó lépéseik. Felhők úsztak az elnyúló füstréteg fölé, betakarva a sápadt holdakat. Az eső eláztatta a goblinok fáklyáit. Néhány perccel később a völgyben egyetlen fényforrásként maguk a tündöklő hősök világítottak csak. 

– Jó lett volna, ha a második varázslattal kezded, az elsőt meg kihagyod – mondta Kánya a varázslónak. 

– Visszájára fordult a varázsigém, túl erős a kristály.

– Az esőre gondoltam. Ha egy kis előnyt szereznénk, a felhőszakadás még előnyünkre is válhat – mondta az ember, ahogy elsietett mellettük. 

– A zivatart nem én hoztam – tette hozzá Völgyárny.

– Úgy érted, csak úgy jött? – dörmögte Palaházi Chane, az egyetlen árny a fénylő alakok között. – Ezt nem hiszem el. – Völgyárny megrázta a fejét. 

– Nem csak úgy. Varázslat. De nem az enyém.

– Mindkét irányból jönnek a goblinok – mutatott hátra Kánya. – Ha összetalálkoznak, ki fognak jönni a mederből. Még ebben a zuhéban is látnak majd minket, hiszen világítunk. Gyerünk, fussunk! 

Fogta Geekay kantárját, megfordult, és futásnak eredt. Aztán megállt.

– Hallok valamit – mondta. A többiek is megfordultak, és feszülten figyeltek. Az esőcseppek kopogása és villámok dübörgése mellett csak a gyülekező goblinok tocsogása és kiabálása hallatszott. A következő pillanatban azonban ők is meghallották. A többi hang közé halkabb, alig hallható moraj vegyült. Jobbról, a tisztás magasságából jött. 

– Mi ez a hang? – sziszegte Jilian. Kánya rájött, és gondterhelten vonta össze szemöldökét. Árvíz. A sáros víz elárasztotta a völgy folyóinak felső szakaszát, és feltöltötte a mély csatornát, hogy az alább folyó patakba zúduljon. 

– Áradás – mondta.

– A goblinok mind a csatornában vannak – tette hozzá Jilian.

– És páncél van rajtuk… – fűzte tovább Chane a gondolatot. Kánya eldobta a kantárt és visszaszaladt a mederhez. Hallotta a többieket is maga mögött. A szélétől pár arasznyira megállt. A saját magából áradó fényben látta a csatornafal peremén felbukkanó fejeket, és pár arra repülő nyílvesszőt is, néhány ölnyire a meder szélétől. Az egyik goblint guruló kődarab taszította vissza a sötét vájatba, ahonnan jött. Az ég morajlása egyre közeledett, és mennydörgéssé erősödött. Kánya bronznyíl koppanását érezte pajzsán, majd lebukva a második elől, éles csatakiáltással rohanta meg a csatornafal felől közeledő szürke alakokat. Aranyszínben tündöklő kardja vibráló mintákat rajzolt fel, le és körbe. Ahogy a pengéken és páncélokon csattogott, úgy sötétedett el a goblinok vérétől. Két alak zuhant Kánya elé, és négy másik érkezett helyükre a zúgó, vízzel telt csatornából. Két ütést kivédett kardjával, egyet kapott a pajzsára, s közben látta Chane sötét bundás alakját, ahogy törpefejszéjével széttöri egy goblin sisakját. Chane oldalán Jilian rózsás fényben tűnt elő a sötétből, körbeforgó és tengelye körül is pörgő karddal. A csatornából jövő zúgás hirtelen fülsüketítő halálüvöltésekké változott, és a lezúduló, a harcosok fényétől csillogó permetfelhő elsodorta a goblinok menetét. 

Miután a vízfal levonult, úgy látszott, nincs többé ellenfél, aki ellen harcolni kellene. Vajon hányan lehettek a mederben? – töprengett Kánya csendesen. Nem lehetett tudni. Mind eltűntek; belevesztek és elúsztak a vízzel a nagy folyó felé. A parton árny mozdult egy másik, sötétebb árny felé. Chane fejszéje fellendült, és újabb goblint taszított a vízözön felé. A törpe tántorogva állt fel, Jilian kapta el, mielőtt összeesett volna. A törpelány felemelte fénylő arcát, és riadt tekintettel hívta Kányát, aki két lépéssel ott termett és letérdelt melléjük. Chane a földön fekve, fájdalmasan szorította össze fogait. A belőlük áradó fényben látták a Chane vállából kiálló rézhegyű nyílvesszőt. Jilian felé nyúlt, de egy pirosan világító kéz megállította. 

– Majd én – mondta Völgyárny. – Tudom, mit kell tenni. – A varázsló Chane saját nikkeltőrével kivágta a goblin nyilat, majd felhajtotta a prémbundát, hogy levághassa az alatta lévő ruhacafatokat. Megvizsgálta a sebet. Hüvelykujjait a két szélére helyezve, összenyomta a tátongó sebet. – Hozzatok tüzet! – mondta Kányának. Ő táskájában turkálva kereste a tűzgyújtóját, azt az ügyes szerkezetet, amit egyszer régen hegyi törpéktől szerzett. Tovább kutatott, majd belenézett táskájába. 

– Nincs itt – mondta.

– Mindegy – válaszolta a varázsló – Jilian, látod, hogyan szorítom a sebet? Meg tudod így fogni? – Jilian átvette a varázsló helyét, aki belenyúlt az övtáskájába, és kivett egy pici ezüstszínű tárgyat, amely kupakkal záródott. 

– Foszfor – mondta. – Ez is megteszi.

– Foszfor – dörmögte Kánya. Vett egy kevés masszát a tartóból és bekente vele a nyílást Chane vállán, majd fogott egy másik, sötétebb anyagot és letérdelt Jilian mellé.

– Most engedd el, és menj hátra! – mondta. Jilian elhúzta kezét, a varázsló pedig, egy tőr pengéjével összeérintette az egyik anyagot a másikkal. Hirtelen fényes robbanás látszott a törpe vállán, aki felhördült. A fény ugyanolyan hamar ellobbant, ahogy gyulladt. Fehér füstpamacs szállt fel, amit a szemerkélő eső rögtön szétporlasztott. 

– Kötözzétek be! – mondta Kánya mogorván. – Tovább kell mennünk, mert még mindig hosszú út áll előttünk, a völgyön át.