29. fejezet

A szakadék legkeskenyebb része felett öreg kőhíd ívelt át. Annyira nem volt idős, mint a Gargath-obeliszkek, vagy Pax Tharkas és Zhaman romjai, de öreg volt. Nyilván az összeomlás után épült, hiszen azelőtt nem volt szakadék a hegycsúcsok és a Dergoth-sivatag között. És egyértelműen törpék építették. Magasan ívelő, teljes hosszában óriási, formára vágott gránitkövekből épített híd, százlábnyit (30m) emelkedve, és háromszáz ölnyi (570m) mélységet áthidalva középen. A hídtest pontosan kilenc láb (2,74m) széles volt, akárcsak a kötélpályás kocsik Thorbardinban. Amikor Kánya odaért az építményhez, figyelmesen megvizsgálta. 

– Remélem, tudod, mit csinálsz – mondta Chane-nek. – Ha átmegyünk a szakadékon, távolabb kerülünk Thorbardintól, nem közelebb. Ráadásul meglehetősen barátságtalan goblinok vannak valahol odaát. 

– Legalább tudom, hol keressem az Útlelőt – jegyezze meg a törpe. – Itt van a tisztás szélén, a hegyoldalon. Valószínűleg kevesebb, mint három-mérföldnyire (4,8km). 

– Aztán mikor megtalálod, visszavezet Thorbardinba, s akkor majd a híd a város és köztünk lesz. A legjobb hely a goblinok számára, hogy bekerítsenek minket.

– Ezért megyek egyedül tovább, ha átkeltünk a hídon – mondta Chane. – A többiek megvárhatnak a hídfőnél, hogy biztosítsák a visszajutást.

– Ezt ne várd tőlem, Palaházi Chane! – förmedt rá Jilian. – Ha te átmész oda, akkor én is megyek. 

– Nekem nincs sok választásom – mutatott rá Bozótugró Chestal. – Veled megyek, Chane. Hacsak nem kezdek valamit Pukk-kal.

– Itt hagyom a Varázslat-csapdát – mondta a törpe. – Kánya vigyáz rá helyettem. Így itt maradhatsz te is, Chess.

– Nem tudom. Lehet, hogy jobb, ha itt vagy a közelben, ha Chane-nek egyedül kell tartania a hidat. Láttalak használni az abroncsbotodat.

– Igen! Jól lövök vele, nem gondolod?

– Nem ezt mondtam?

– Nem. Csak azt, hogy láttad, ahogy használom.

– Ügyesen használod, úgyhogy maradj itt!

– Nincs választási lehetőségem, ha a Varázslat-csapda itt van. Hacsak… Nem hiszem, hogy azt akarnád, hogy én vigyázzak a Varázslat-csapdára, amíg vissza nem érsz. Akkor tudnék… 

– Neee…! – siránkozott valaki amolyan hang nélkül.

– Ja igen – emlékeztette magát a surranó. – Nincs kedvem ezt tovább hallgatni. Természetesen itt hagyhatom a zsákomat, de akkor miben viszem az abroncsbotomat?

– Maradj! – mordult fel Chane. – Ti is mind. Tudom, hogy hova megyek, és egyedül gyorsabb vagyok.

Kánya azonban nem törődött a törpével. Gyorsan leoldozta a csomagokat lováról, hogy csak a nyereg és szerszám maradjon rajta. Felpattant rá, kovadíszes pajzsát kényelmesen elhelyezte alkarján, ahogy lovagló pozícióban szokás. Megigazította kardját, hogy keze ügyében legyen, és lenézett a fenyegetően néző törpére. 

– Ha gyorsaságról van szó, te lennél a legrosszabb választás. Így rajtam áll a dolog. Hol van az a hegyoldal?

Chane metsző pillantást vetett rá.

– Mi a biztosíték, hogy visszajössz?

– Mi lenne a biztosíték arra, hogy te visszajössz? – makacskodott az ember. – Akarod, hogy segítsek, vagy nem?

– Nem én kértem a segítséged, hanem Jilian – morogta Chane. Kánya lehajolva viszonozta a törpe kihívó tekintetét.

– Elhiszem, hogy egy minotaurusz szarvait is le tudnád vágni, de azt nem hiszem, hogy bolond vagy. Mondd meg, hol kell keresni azt a sisakot, vagy megyek és megkeresem egyedül.

Jilian Chane fekete szőrmekabátjának ujját rángatta.

– Mondd meg neki, Chane! Vissza fogja hozni.

– Honnan tudod hogy…? – Chane körülnézett és elhallgatott. – Hát, azt hiszem, igazatok van. Csak olyan nehéz az emberekben megbízni.

– Szóval?

– A hídon túl van egy hasadékos lejtő, rajta egy kiálló sziklák között kanyargó ösvénnyel, fél mérföldön keresztül. Az ösvényt könnyű észrevenni… vagy legalábbis az volt régen, amikor én… vagyis Grallen látta. Miután kijutottál a hasadékokból, látni fogsz néhány alacsonyabb dombot, az első előtt elágazik az ösvény. Balra menj! A jobb oldali mocsárba vezet. – Kánya bólintott. – Azon a dombon túl látni fogsz még kettőt, egy-két mérfölddel arrébb. Kis dombok, hasonlóak egymáshoz, köztük egy árok és azon túl egy tisztás. A jobb oldali domb az, amelyiken Grallen sisakja van, az Útlelővel. A hegyoldal a Koponya-hegyre néz, és a sisak a domb lábához közel van. Kőtörmelék van ott, úgyhogy gondolom, abban kell megkeresned. 

– Mi van, ha el van ásva vagy ilyesmi?

– Nincs elásva, csak egy sötét helyen van. Magas, ferde nyílással, mint egy törésvonal. Cikcakkos széllel. És ahol van, onnan nem látja Thorbardint.

– Honnan tudod? – kérdezte Kánya. Chane vállat vont.

– Mert látni akarja, de nem megy neki. Nem tudom. Az irda szerint a két drágakő isteni eredetű, feleslegben maradt valamiből, amit egy isten csinált. Lehet, hogy érdekli őket is, amiben az az isten érintett. 

– És milyen isten az? – kérdezte Kánya összehúzott szemöldökkel. – Feltéve, hogy tényleg léteznek istenek… Nem tudom, hiszek-e bennük.

– Én sem – tette hozzá a törpe –, de az irda igen. Reorx pedig a legfőbb az istenek között… ha vannak. 

– Reorx? – gúnyolódott Kánya. – És Gilean? Paladine? Kiri-Jolith? Reorx sem több náluk!

– Kinél?

– Például Gileannál. – A törpe bólogatott.

– Igen, nála nem, gondolom. Úgy értettem, hogy a másik kettőnél hatalmasabb Reorx, akiket említettél. Róluk nem is hallottam eddig. 

– Sosem hallottál Paladine-ról? A legmagasabb rangú…

– Úgy érti Thakról és Kijóról – szólt közbe Chess vigyorogva. – Sok ember hívja őket Paladine-nak és Kiri-Jolithnak. 

Mindketten a surranóra néztek. Chane gúnyosan szólt rá:

– Mit vigyorogsz?

– Csak azon gondolkodtam, hogy ti ketten nem hisztek az istenekben, de azért biztosan van egy kedvencetek.

– Te meg honnan tudsz róluk ennyit?

– Figyelek.

– Egyszerű babona az egész – dörmögte Kánya, kiegyenesedve nyergében. Végignézett az előtte emelkedő hídon, és megemelte a kantárt. – Majd jövök – mondta. – Őrizzétek a hidat, hogy legyen hol visszajönnöm, ha baj van. 

Megsarkantyúzta és a kőhíd lába felé fordította lovát. A ló hirtelen megfordult, és megpróbálta ledobni. Átkozódva kapaszkodott az állatba, és végül sikerült megfékeznie. 

– Lehet, hogy fél a hídtól – vélekedett Chane.

– Geekay soha nem félt a hidaktól – kiabálta Kánya. – Sőt, a goblinoktól sem. Egyszerűen csak túl sok erő buzog benne a mozgáshiánytól. 

– Geekay? Ez a neve? Mit jelent?

– Magát nevezte el. Goblin-ölőt jelent. – A ló forgott, majd megvetette hátsó lábait, és teljes vágtában a hídnak tartott. Kánya távolodó hangja szállt vissza hozzájuk: – Fene vigyen, te ló! Ne olyan gyorsan! 

Másodpercek múlva a nyugtalan ló kiért az éles kanyar közepére, aztán eltűnt a távolban. A következő pillanatban már a köveken csattogó patkók zaja is beleveszett a távolba, a szakadékon túl. 

– Nos, a híd még mindig áll – állapította meg Bozótugró Chestal. – Úgy látom, elég biztonságos.

– Persze, hogy biztonságos – dörmögte Chane. – Törpék építették.

Felkapta csomagját, és elindult a híd felé, háta mögött a többiekkel.

– Ha egy gnóm tud repülni – motyogta a surranó –, akkor gondolom a törpék is elszámolhatják a köveket meg ilyesmiket néha.

* * *

Mire Kánya a hídon vágtázó lovat megzabolázta, már kiértek az árkon túl kezdődő széles dimbes-dombos vidékre. Egyenletes ügetésre fogva lovát, és az előtte elterülő földet pásztázta. Néhány alacsonyabb domb emelkedett előtte fél-mérföldnyire (800m), ahogy Chane mondta. Kánya engedett a kantáron, és elindult feléjük az ösvény után kutatva. Először nem látott semmit, majd egy alacsonyabb részen, ami korábban mocsár lehetett, nyomokra bukkant. Régi nyomok voltak, de tiszták. Legalább három ló és egy törpecsizma kicsi, széles lábnyomai. Az ösvény kicsivel a domb előtt eltűnt, de Kánya balra ment, és megkerülte, közben a tájat szemlélve. Időnként felemelte pajzsát szemmagasságba, és a széle fölött nézett el. Régi trükk a finom mozgások észlelésére, amik egyébként elvesznének a délibábban. Eddig nem vett észre semmit, de a kavargó szellő goblin-bűzt sodort felé. Kánya tudta, hogy ott vannak valahol. 

Legalább annyira figyelte lova füleit, mint a tájat. Az állat is érezte a goblin-bűzt, és bizalmatlan volt. Fülei ide-oda mozogtak, és néha megálltak. Ilyenkor Kánya abba az irányba figyelt. A domb szabályos kis halom volt, és mögötte, ahogy a törpe mondta, volt két másik is. Nagyjából egy-mérföldnyire (1,6km) feküdtek; néhány csapás és patak szabdalta a földet arrafelé. Geekay fülei elfordultak, és beálltak egy irányba balra, előre, majd remegés futott végig a mén testén. Kánya felemelte pajzsát és átnézett a széle fölött. Alig százölnyire onnan valami mozgott. Egy szélben lengedező ágnak látszó dolog… csakhogy a szél ritmikusan rázza az ágakat, ez a valami pedig nem. Mozgott, lejjebb a csapás szélénél eltűnt, aztán néhány öllel később újra feltűnt. Éppen abban az irányban, ahol neki is kereszteznie kellett a csapást. Ezek szerint ott várnak rám, gondolta. Vajon hányan lehetnek? Balra húzta kicsit a kantárt, keményen tartva a zablát, majd leengedte Geekay fejét. A ló soha nem volt harcra kiképezve, mint például az a páncélos csatamén, melyet egyszer láttak. Páncélba öltözött lovasával, egy Solamniából jött csendes emberrel, valamilyen szökevényt üldöztek. Kánya és Geekay viszont hosszú utat tett már meg együtt, és sokszor kerültek már kutyaszorítóba. 

A szoros zabla, a goblin-bűz az orrában, és a lovas erős balra rántása hatására végül Geekay átvette az irányítást. Ahogy a ló összeszedte magát, Kánya leugrott róla, és lefelé görnyedve futott a csapás felé. Mögötte Geekay élesen felnyerített, és elügetett balra. Ötven… száz öl… ekkor befordult a csapás irányába. A vízmosásban megdermedt a négy goblin felderítő, megzavarodva a közeledő hangokban hirtelen beállt változástól. Az egyik emelni kezdte fejét, de a másik letaszította: 

– Ne nézz ki! – morogta. – Meglátnak. Figyelj!

– Elmennek… – mondta egy másik, abba az irányba mutatva, ahonnan jöttek. – Arra.

A goblinok, megfordultak, hogy kövessék a patadobogást, de vérfagyasztó üvöltés hangzott fel éppen mögöttük. A legutolsó goblinnak arra sem volt ideje, hogy megforduljon. Kánya kardja végighasította a hátát a vállától derekáig, és sötét vére kispriccelt. A másik megfordult, megpróbálta felemelni számszeríját, amit aztán kiütöttek kezéből. Kardjával épphogy ellen tudott szegülni az ember következő vágásának, megtántorodott. Fém csendült fémen. A harmadik goblin is előrántotta kardját, de a negyedik elkapta a kezét. 

– Vissza! – sziszegte. – Menjünk messzebb és használjuk a nyilakat. – Hátrébb kúsztak, és megfeszítették íjaikat. Az első nyíl visszapattant Kánya pajzsáról, a második belefúródott egy kardja hegyéről lezuhanó goblin hátába. Az utolsó két goblin ismét felajzotta az íját. Aztán elkerekedett a szemük az ijedtségtől, ahogy dübörögve lerohanta őket valami hátulról. Egyikük megfordult, kiáltott, és nekirohant a másiknak, ahogy meglátta a Goblin-ölő villogó, tiporni kész patáit. A megmaradt goblin még mindig négykézláb kúszott. Geekay megfordult, és kirúgott. Az áldozat úgy reccsent, mint egy teknősbéka páncélja, ahogy elrepült Kánya fölött és a csatorna falának csapódva leesett. 

– Nem rossz – lihegte Kánya, felszedve az izgatott, tágra nyílt szemeket meresztő ló kantárját. – Most menjünk tovább. Büdös van. – Felmászott nyergébe. Geekay egy ugrással kint termett a csapásból és elindult a jobb kézre eső domb felé. Kánya azon kezdett gondolkozni, hogy a többi goblin vajon hol lehet. Mert abban biztos volt, hogy még legalább százan vannak, köztük nagy valószínűséggel ogrék is. Továbbá egy nő, félelmetes maszk mögé rejtett arccal, amely amúgy szépnek lenne mondható. A domb tetején egy varázsló fényes, zöld szobra állt. Mindkét karja teljes szélességében kitárva, egyik kezében mozdulatlan varázspálcával. Kánya rápillantott, majd elindult felé. Már a domb aljából felismerte Völgyárnyat, a vándort… még ha zölden fénylett, és mozdulatlan is volt. A vadonból jött ember odalovagolt mellé, és tátott szájjal bámulta. Még a ruhája és a haja is fényes zöld volt. Nyergéből leereszkedve kérdezte: 

– Mi történt veled?

– Vidd… – zihálta a varázsló.

– Mit vigyek? – Végignézett a varázslón, és észrevette az egyik kezét, amint ökölbe szorítva tart valamit. Kánya felfeszítette és kinyitotta. A varázsló kezében egy kristály volt, a színét leszámítva a Varázslat-csapda hasonmása. Amilyen piros volt a Varázslat-csapda, olyan zöld volt az Útlelő. 

Kánya elvette a kristályt, és a mágus zöld fénye fakulni kezdett. Völgyárny reszketve esett össze.

– Nem kellett volna megfognom – mondta érces hangon. – Tudhattam volna. A Varázslat-csapda elfogja és megfordítja a varázslatot. Az Útlelő befagyasztja és megdermeszti. Ezzel tartotta ellenőrzése alatt Gargath a szürke-követ. 

Kánya átdobta egyik kezéből a másikba a kristályt. 

– Nagyon szép – mondta. – Jól van. A többiek a hídnál várnak. Tudsz lovagolni?

– Nem jutunk át – mondta a varázsló, még mindig reszketve. – A goblinok… mögötted vannak, és a híd felé tartanak. Láttam őket innen fentről. Az Útlelővel nem tudtam mozogni, de láttam mindent. A törpének igaza volt. Thorbardinba betörtek. Nézd! – Völgyárny lehajolt, és felvett valamit a földről, amit Kánya eddig észre sem vett. Egy öreg törpesisak, nem túl finoman megmunkált, de ügyes kézműves darab. Csúcsos, szarvakkal díszített, fényezett öntött-fém holmi, szegéllyel és faragott orrvédővel. Az orrvédő fölött volt egy keret. 

– Ide tartozik a kő – mondta Völgyárny. – Tedd vissza a helyére! – Kánya elvette a sisakot, és ámulva megforgatta. Grallen sisakja, semmi kétség. Az idősebb törpeherceg ott járt. Itt, Zhaman erődjében, és ez a sisak az egyetlen, ami tanúskodhat erről. És Palaházi Chane-t hívta segítségül álmaiban. Kánya óvatosan beillesztette Útlelőt a helyére. Erős, de finom ujjai megigazították a rézfogantyúkat, amelyek tartották. Egy pillanatig Kánya azt tervezte, hogy felteszi fejére. Biztosan jó lenne rá, és lehet, hogy beszélne is hozzá… Aztán meggondolta magát. Ezt Chane feladata lesz megtenni, mondta magának. Ha valamit tanulhattam itt a varázslótól, az az, hogy ne játsszak olyan dolgokkal, amelyek felettem állnak. Kánya szíjakkal rögzítette az öreg sisakot nyerge mellé, majd kinyújtotta kezét Völgyárny felé. 

– Ülj fel! – mondta. – A ló kettőnket is elbír, vissza kell mennünk a hídhoz.