30. fejezet

Mivel a goblinok serege teljesen szétszóródott, három szakaszra oszlottak, mérföldekre egymástól a síkon, Kolanda úgy döntött, hogy a hídon lévő embereket támadja meg. Igaz, hogy a varázsló köztük lehet, de még így is csak maroknyian védik a hidat. Parancsot adott Thognak, hogy gyűjtse össze a legfőbb erőket a síkság közepéről, és várjanak, hogy jelt adjon. Így amikor Kánya a kiszögellés felől nekiiramodott az elágazó magaslatról, a megfigyelők alig egy mérföldről látták. Megjelenésének híre pillanatok alatt elterjedt. 

– A katonák a vízmosásnál vannak – mondta a futár. – Ott el fogják kapni.

– Négyes csoportok?

– Ahogy mondod. Nem fog átjutni – tette hozzá. – Csak egy ember… El fogják kapni.

Percekkel később újra feltűnt a lovas, kicsit távolabb, túl a vízmosáson, az ikerhegy felé. Kolanda szitkozódott, megállította csapatát, és előhúzta mellvértjéből Calibant. 

– Mutasd meg azonnal! – Körülményeskedés nélkül homlokához emelte a sorvadt szívet.

– Erőszakos – suttogta egy hang –, különös figyelmet igényel majd… – aztán hangja sziszegéssé változott. – Völgyárny! 

– Mutasd meg! – parancsolta Kolanda – Mit csinál az ember a lovon? – A kép ráközelített a távoli lovasra, aki felkanyarodott, hogy megmássza a hegyet, majd fönn termett a hegytetőn. Kolanda megmerevedett. A varázsló fent állt, mozdulatlanul, kitárt karokkal, és zöld fényben tündökölt, ami szinte perzselte a nő bőrét. Ellökte homlokától Calibant. – Mi az? 

– Nem tudja, mi fáj nekünk – suttogott az elhaló hang. A szív vibrált a Parancsnok kezében. A levegő sercegett és remegett, Calibanból kilövellt egy energiavillám, és mérföldeken keresztül suhant, a varázsló felé. Azután Caliban kihűlt Kolanda kezében. – Valamilyen erő védi – suttogta. – Nem tudtam elérni. 

– Az ő varázsereje nagyobb, mint a tiéd? – förmedt rá a nő.

– Nem érti… – suttogta. – Ez nem az ő varázslata. Ez valami más. Várj… ó! Elérte az embert. Na most Völgyárny lebukik. Most tudok vele küzdeni. Emelj fel! Energiát kell elvennem tőled. 

– Várj! – parancsolt Kolanda. – Az, ami nála volt, és most a lovasnál van, az ugyanaz, mint amit a törpe keres?

– Kérdezz-feleleket játszik… – recsegte a száraz hang. – Emelj fel!

Kolanda bőrén végigfutott az ismerős bizsergés, ahogy Caliban kezdte elszívni az energiát az újabb támadáshoz, a nő erejéből. Egyszer csak eldobta az összeaszott valamit, és hagyta, hogy mellvértjén kívül lógjon a szíján. 

– Engedelmeskedni fogsz nekem! – utasította. – Engedelmeskedsz, vagy nincs több erőd a varázslatokhoz. Nélkülem semmi vagy. Úgyhogy én mondom meg, hogyan csináljuk. Rendben? 

– Túl sokat akar… – suttogott a száraz, távoli hang. – Meg fogja bánni, ha eljön az ideje. Úgy kell lennie.

– Ezt majd később megvitatjuk, de most beleegyezel?

– Hogy harcolhatnánk két emberként? – búgott fel a vén hang. – Mikor én a páncélja alatt pihenek, minden elől el vagyok rejtve. Ha használ, akkor közvetlen érintkezésben kell tartania, hogy energiát nyerjek, nem tehet mást. 

– Beleegyezel? – követelőzött Kolanda.

– Bele. Most az egyszer. De hogyan?

– Így – válaszolt a nő. Hátranyúlt, kioldotta mellvértjének pántjait, levette, és oldalra dobta a rabszolgáknak, hogy helyezzék el a kocsiban. Felhasította az alatta lévő inget, nyakától derekáig, így mellei szabaddá váltak. Caliban most már a köztük lévő árokban lógott, hangja nem volt már olyan elhaló, mint eddig. 

– A szívéből is épp úgy nyerek energiát, mint a fejéből – ismerte be. 

Kolanda rögtön érezte a bizsergést újra, most a mellkasa felől indulva, és sercegni kezdett körülötte a levegő. 

– Úgy, ahogy én akarom! – emlékeztette a nő. – Tiéd lehet a varázsló, de nem kockáztathatod az embert, és azt, amit ő visz! – A távoli látomás újra megjelent, de most halványabban, mert Caliban nem a szeménél volt. Ám így is elegendőnek bizonyult. A varázsló lóra szállt, elhelyezkedett az ember mögött. Kolanda odahívta a hobgoblint. 

– Noll! – utasította. – Vidd a csapatot gyorsan, és menjetek a hídhoz, kapjátok el, akiket ott találtok! Ha ellenállnak, öljétek meg őket. – Elindította a szakaszt, és azok futólépésben elvonultak mögöttük. A rabszolgák húzták a kocsit, őket pedig koszos goblinok hajtották ostorral. Csak Kolanda és hat, a védelmére kiválasztott harcos goblin maradt hátra. Velük a sarkában indult kocogva a hasadék széléhez. Ott várt a hegyről jövő lovasokra, ahol az ösvény elkezdett emelkedni. Caliban bosszút állhatott volna a varázslón. A másikkal is végezhetett volna, ha Kolandán múlik, de a nő megérzései azt súgták, hogy amit magával visz, nem juthat el a hídon álló törpéhez. És persze nem juthat el Thorbardinba sem. Leginkább ő maga akarta megkaparintani. Bármi is az, elég ereje volt ahhoz, hogy elbírjon Calibannal. 

A két lovas még mindig közel egy mérföldre (1,6km) járt, mikor Kolanda és őrei elrejtőztek a hegyi út mentén, éppen ott, ahol az kiért a hasadékhoz. Fél-mérföldnyire nyugatra Noll és goblin fegyveresekből álló csapata egy leomlott sziklarakáson kapaszkodott keresztül, közeledve az Égalja-híd lábához. Mögöttük a rabszolgák húzta kocsi haladt. A kocsin Sötét-láp Kolanda fényes acél mellvértje feküdt egy halom bronzból esztergált hajítódárda, elkobzott fegyverek, élelmiszer, és az úton gyűjtött hadizsákmány tetején. Takarásában fényesen csillogó, elf tervezésű hosszú-íj és egy darab nyílvessző feküdt… Garon Wendesthalas utolsó nyila. A kocsi oldalára támaszkodva, gyengén, összetörten, leverten és megcsonkítva, az elf kapaszkodott a mocsári goblinok mellett. Kapaszkodott, kezeit mindig közel tartva az íjához. 

* * *

Kánya már hosszú ideje távol volt. A többiek addigra keresztezték az íves hidat, úgyhogy letelepedtek, hogy várjanak, a híd keleti végén álló két oszlop közé, melyek annak idején őrtornyok lehettek. Őrtornyok, vagy Chane szerint talán megfigyelőtornyok az áthaladó árusok számontartására. A törpe mélázni kezdett tétlenségében: ez valamikor biztosan egy kereskedelmi útvonal lehetett. Kánya beszélt neki kereskedelmi utakról. Valószínűleg itt vezetett egy út Thorbardinból, észak felé, Pax Tharkas irányába. Nyilván élénk kereskedelem folyt annak idején a hegy tövében álló királyság és a többi birodalom között. Sokkal nagyobb mérvű, mint Aranyveder Rogar és más kereskedők mostani visszafogott kísérletei. Maga Thorbardin is tele volt nem törpék készítette dolgokkal. Gyönyörű elf portékákat halmoztak fel a hegy gyomrában, és szőnyegeket, tollas holmikat, emberek által faragott ügyes fa evőeszközöket, játékokat, paravánokat, szőlőindás díszítésű képkereteket, és apró elefántcsont csecsebecséket. Chane mindig rengeteg ehhez hasonló dolgot látott élete során Thorbardinban, de sosem érdekelték különösebben. Most rájött, hogy ezek a régmúlt idők emlékei, amikor még a kapuk nyitva álltak, és az utakon karavánok jöttek-mentek minden irányba. 

Ahogy ezen gondolkozott, úgy érezte, valami nagyszerű dolog veszett el az idők során. Háborúk, az ellenségeskedés és a népek közötti konfliktusok lerombolták az egymáshoz vezető utakat, és megszüntették a nemzetek közti kapcsolatokat, amit képviseltek. Ez a kis ködös szakadék fölött átívelő híd is biztosan része volt ennek az régi útvonalnak Thorbardin és Pax Tharkas között, Abanasinia földje felé… amit a törpekapu háború pusztított el. A híd kellett legyen az ellenőrzési pont, ahol a kiáramló törpeáruk számbavétele, és a törpebirodalomba más területekről érkező kincsek átvizsgálása zajlott. A mögötte elterülő hullámos vidék ideálisak lett volna piactérnek. Száz táborhelyet is fel lehetett volna állítani fél mérföldön belül, mindegyiknek meg lett volna a saját zuga, egy kikövezett ösvényekből álló úthálózattal összekapcsolva. Olyan kereskedőpiac lett volna, amilyet még nem láttak Thorbardinban, még Daewar kerület nagy központjaiban sem. Kár, hogy ezek a dolgok nem voltak többé. 

– Ha egyszer béke lesz – motyogta Chane –, béke és együttműködés, azt harcosok és katonák fogják elhozni, mert ők azok, akik látták az igazi káoszt. – Chess ránézett. 

– Ez úgy hangzott, mintha egy elf mondta volna.

– Vagy mintha egy ember – jegyezte meg Jilian. – Ez szörnyen emberien hangzott, Chane.

– Nem is tudom – mondta –, olyan nagy-e a különbség.

– Azt hiszem, körülnézek egy kicsit – mondta Chess –, kezdem unni magam. – Mielőtt még azonban elindulhatott volna, felnézett, és elvigyorodott. – Mindjárt felpörögnek az események egy kicsit, Bobbin visszajött. 

A repülő szekér gyorsan növekvő pöttyként, a hegyoldalban rázkódva és forgolódva közeledett Chess, Chane és Jilian felé. Chess ellátmányos csomagja himbálózott alatta, Bobbin mentőkötelének kampóján. Tettek felé néhány lépést, hogy jobban lássák, ahogy közeledik, és ekkor Chane belerúgott egy a híd rácsai közül kiálló tárgyba. Letérdelt, hogy jobban szemügyre vegye. Egy fémgyűrű volt, körülbelül akkora, mint a tenyere, néhány arasznyira a híd padlójától. Felemelte tekintetét, keresgélve a rácsok mentén. Néhány ölnyire onnan volt még egy. És még egy a déli oldalon. 

Fémgyűrűk voltak rögzítve a köveken, megfelelő távolságokban, fölfelé, amíg csak Chane ellátott. Tudta, mire valók. Minden kötélpályás alagútban ilyen gyűrűk vannak Thorbardinban, a legkülönbözőbb méretben. Ilyen csörlőgyűrűkkel vontatják felfelé és lefelé a telerakott csilléket végig a lejtőkön, csigasor segítségével. Csak úgy, mint Thorbardinban. De minek felgyűrűzni egy nyitott hidat csörlőgyűrűkkel? Hacsak… Chane keresztülnézett az Égaljával szemközti szakadék fölött emelt hídon. Meredek szakadék mentén haladtak végig a keskeny szerpentinen, amely éles kanyarral érkezett el a hídhoz. Egyenesen nem lehetett megközelíteni nyugatról, mert a híd alapzata egész közel futott a hegy meredek, sziklás oldalához. Chane már gondolkozott azon, hogy milyen egyedülálló, hogy a híd jobbra fordulva végződik egy sziklafalon, de mikor először találkoztak vele, más dolgokon járt az esze. Chane mély levegőt vett, és bólintott. Támadt egy megérzése, amelyben kétségek nélkül bízott. 

– Tudom, hol van – mormogta. A híd nyugati végén túl, az Égalja lábánál magasodó sziklák egy kőomlásból származtak. A kőomlás mögött… ott kellett lennie. Ősi kereskedelmi útszakasz, a hegy mögött. Az útvonal, amely elvezet a lakónegyedekhez. Thorbardin elfeledett kapuja. Feledésbe merült egy régi háborúban, amely véget vetett a kereskedelemnek. 

– Hahó! – Chane hunyorogva fordult meg. Néhány ölnyire a híd magasságában a repülő szekér lebegett a szakadék fölött. A gnóm integetett nekik. 

– Visszakéritek a rudat? – kiabált. – Nem használom semmire, és elég nehézkes hurcolni.

– Miért nem dobod el? – kérdezte a surranó.

– Jó kis bot, és hátha akartok még mazsolát küldeni valamikor. Mért nem tartjátok meg? – Chess mosolygott.

– Jól van. Engedd le! Majd én vigyázok rá.

– Ne ott! Félek, hogy túl közel kerülök a hídhoz – mondta Bobbin. – Azokon a tornyokon túl le tudom adni.

A repülő szekér élesen felkanyarodott, majd lesüllyedt, aztán széles ívben kirepült a szakadékból. Újra lebegni kezdett a híd lábán túl. 

– Megyek, elveszem a rudat – szólt a surranó. Bobbin ereszteni kezdte a vízszintes rudat, a csörlő segítségével. Aztán megállt a hasadék felé bámulva, és tölcsért formált a kezéből: 

– Tudtátok, hogy goblinok vannak itt? – Ahogy a gnóm elvette kezét a csörlőről, a bot zuhanni kezdett. Ugyanabban a pillanatban egy csapat goblin tört elő hídpillérek mögül, és támadásba lendültek. A rúd és az élen haladó hobgoblin éppen egyszerre érkeztek a pillérek közötti réshez. A teremtmény beleütközött a botba, nekilökte a pillérnek, átbukott rajta és elesett. Jó pár goblin esett át rajta, és azokon a többiek. A bot darabokra tört, Bobbin kötele pedig elszabadult. A repülő szekér felbillent az ég felé, Bozótugró Chestal pedig futott fel a hídra. 

– Goblinok! – kiabálta feleslegesen. A hullámzó, kiabáló tömeget nehezen lehetett volna nem észrevenni. Chane odaszaladt Jilian mellé, és a legközelebbi pillérhez húzta. Szó nélkül betolta mögé. Chess előhúzta abroncsbotját. Miközben a hobgoblin a bukdácsoló goblinok között próbált lábra állni, a surranó egy követ repített a sisakjára, és eltalálta a pofáján. A hobgoblin vakon hadonászott a kardjával, és rikoltozott: 

– Elkapni őket, és lemészárolni! – Egy talpon maradt goblin támadásba kezdett, de egy kavics úgy szemen találta, hogy sikítva menekült hátra. Jilian nem akart a hídpillér mögött bujkálni, amikor cselekedni kellett. Kezében felemelt karddal rohant el Chane mellett, szembeszállva az ellenséggel. Chane kiabálni kezdett neki, aztán egy íját emelő goblint látva a túloldalon, fogta kardját és elhajította, amilyen erősen csak tudta. A pengén megcsillant a napfény, miközben átrepült Jilian feje felett, majd leívelt. A goblin-páncélt mellkason találta, és teljes súlyával átszúrta. A felnyársalt goblin hátrazuhant, nyila pedig felröppent a szakadék felé. Jilian a legközelebbi goblin körül táncolt. Elhibázta a vágást, és pörgő kardjába kapaszkodva, elsodródott mellette. Ellenfele nevetése hamar elhalt, ahogy a kard körbeért megint, ezúttal éppen keresztbe vágva a gúnyos arcot. Chane megemelte pörölyét, és hátulról fedezte Jiliant. 

– Hátrálni! – kiabálta a hobgoblin. – Használjátok az íjakat! – Azzal fedezékbe igyekezett, amikor Jilian forogva megindult felé. Kardja lenyeste a goblinsisak bojtját, a számszeríj törzsét, és egy darabot a szoknyájából, mielőtt kitérhetett volna a sorozat elől. Egy perccel azelőtt még tolongva menekülő goblinok voltak mindenütt, aztán kiürült a híd. Chane elhajolt Jilian villogó kardja elől, nehogy lefejezze. 

– Most már elég! – mordult Jilianra. Lehajolt és derekát átfogva elkapta a törpelányt. Átestek egy halott goblinon, és elgurultak a híd rácsaihoz. – Azt mondtam, elég! – zihálta Chane. Jilian felpattant és végigsimította a haját.

– Próbáltam abbahagyni. Nem kellene ennyire idegesnek lenned emiatt! Komolyan!

Bronzdárda bukkant elő a törpelány mögött. Chane körbepillantott, megragadta a kezét és a híd felé tartott menedék után kutatva. Dárdák fütyültek mellettük, és kavicsok záporoztak válaszul. A surranó ki-be ugrált a kő mögül. Ki-ki lépett, hogy használhassa fegyverét, majd visszabújt, hogy megtölthesse azt újra és újra. De amint a törpe mögé ért, belenyúlt a zsebébe és üresen húzta elő kezét. Kifogyott a kövekből és nem volt semmi a hídon, amit hajigálhatott volna. Chess mélyebbre nyúlt a zsebében. 

– Talán van itt még valami, amivel lőhetek! – Keresett, keresett, aztán talált valamit, betette az abroncsbot hurkába. Mintha egy goblin bukkant volna elő a híd egyik tornyánál. A surranó lőtt. A lövedék elreppent, és a lény arcán szétloccsant. 

– Mi volt az? – kérdezte Chane.

– Galambtojás – válaszolta a surranó. – Azt hiszem, nem a legjobb választás.

A dárdák csak hullottak, hullottak és a nyílvesszők fütyültek a védekezők mellett. 

– Jobban tennénk, ha visszavonulnánk! – kiabálta Chane. – Gyerünk! Kövessetek! Át a hídon!

Chess tágra meredt szemekkel pillantott körbe.

– Nem hinném! Nézd csak! – Felettük és előttük a hídon egy ogre állt, bunkósbottal a kezében. A törpék megfordultak és meglátták őt, ekkor a lény felmordult. Öklét Palaházi Chane felé emelte. 

– Látsz engem törpe? – mennydörögte. – Én is látlak téged. Azt gondolod, hogy Lapály nem emlékszik rád?

Nem jött több dárda, és goblinok ujjongása hallatszott a mélyből. Az ogre megállt, kárörvendőn nézett le rájuk. Ahogy ott magasodott, szinte a híd teljes szélességét elfoglalta. 

– Talán feldarabolhatnám! – ajánlotta Jilian, de Chane hátrataszította. A törpe megállt, pörölyét támadásra emelte. Válaszul az ogre megnyalta szája szélét, ismét felmordult és elindult felé.