10. fejezet

Barter eredetileg ugyan csak egy idényhez kötött tábornak indult, ahol a különféle népek utazó és kereskedő tagjai találkoztak, mostanra már nyüzsgő kisvárossá fejlődött. Thorbardintól nyugatra feküdt, egy védett völgyben, és itt mindig béke honolt, bármilyen viszályok és gyűlölködés zajlott is körülötte. Szedett-vedett összevisszaságban álltak itt az alacsony, szögletes kőépületek, a hegyi törpék hajlékai, faházak, melyekben dombi törpék laktak, viskók, kalyibák, fára épült házak azon a néhány fán, ami elég nagy volt, hogy elbírja őket, sárkunyhók, és néhány levegős elf lakás. Barter mindenkinek otthont adott, aki békésen szeretett volna kereskedni. Itt elfek, törpék, emberek és időnként surranók ugyanazokon az utakon jártak, egy asztalhoz ültek a köpenyes mágiaűzőkkel és számkivetett papokkal. Előfordulhatott – és gyakran meg is esett –, hogy emelt hangú viták kerekedtek, de a nyílt erőszakot nem tűrték meg. 

Itt még a legádázabb ellenségek is uralkodtak magukon és a vérmérsékletükön. Barter ugyanis, mint a neve is célzott rá: igazi kereskedőváros volt, és minden korban és minden világban, mindig szükség volt a kereskedelemre, és egy helyre, ahol folyhat, bármilyen ármánykodás zajlott is, vagy bármilyen háborúk dúltak. Hiszen minden korban, és minden helyen minden népnek szüksége volt olyasmire, amiből a másik bővelkedett; ha másra nem, hát fegyvergyártáshoz, hogy aztán egymás ellen harcoljanak. Barterben, azt szokták mondani, még egy ogre is kereskedhetett volna, feltéve, hogy nem ogre módra viselkedik. A város gyakorlatilag a törpék birodalmán belül feküdt, de azt senki sem tudta megmondani, hogy eredetileg hegyi vagy dombi törpe település volt-e. Ez pedig így is volt rendjén, hiszen az embernép csoportjai és törzsei messzire és szerteszét szóródtak. Sokan közülük vándorló életmódot választottak, miközben az összes többi faj közül a törpék kereskedtek a legtöbbet. Nekik volt a legnagyobb szükségük a kereskedelemre, és ők látták át a legjobban, hogy milyen alapvetően fontos ez a tevékenység. A tény, hogy a törpe birodalom határain belül helyezkedik el, bizonyos védettséget is nyújtott a településnek, ugyanis sem a hegyi, sem a dombi törpék nem nézték jó szemmel, ha valaki rossz szándékkal lépett a földjükre. A városkához közeledve Kánya felidézte a település egyszerű szabályait. 

– Ne ölj meg senkit! – kuncogta. – Tilos. – A keskeny ösvény Barterhez közeledve lekanyargott egy völgybe, és amikor már legfeljebb csak egy mérföldre jártak, nyílt mezők közé értek, lankásan lejteni kezdett a táj, és meglátták maguk előtt Bartert. Kánya egy vörös és sárga ponyvákkal fedett nagy pavilonra mutatott. – Itt vannak a hegyi törpék – mondta. – Az Aranyveder standja. – Előttük, az úton, furcsa jármű haladt a városka irányába – egy több mint tizenkét láb hosszú, fél láb széles, háromszög alakú fehér tárgy, ami leginkább óriási lándzsahegynek nézett ki. Nyurga kerekeken gördült előre, melyeken megcsillant a napfény. Garon Wendesthalas szemügyre vette a szerkezetet, aztán a fejét rázva, kérdőn odamutatott. Kánya megvonta a vállát. – Halvány elképzelésem sincs, hogy mi lehet. Sosem láttam még ehhez hasonlót. – Továbbmentek, és néhány percen belül elég közel kerültek ahhoz, hogy alaposan megnézhessék a lassan gördülő szerkezetet. Így már nem annyira lándzsahegynek nézett ki, hanem inkább egy részben összecsukott fél fújtatónak. A csúcsából több karcsú borda nyúlt hátra, és ezeket fehér szövet borította, úgy hajtogatva, hogy a végén mindegyik hajtás legalább két lábbal túllógott a merevítőkön. A jármű vége közelében fűzfakosárhoz hasonló, két-három láb széles dolgot láttak a szövet között, de csak a teteje látszott ki igazán. Keskeny, enyhén hajlott póznák íveltek ki a kosárszerű képződmény alól, mindegyik végén egy-egy kerék. A kerekek egy fémgyűrűből álltak, amit vékony, csillogó drótok erősítettek az agyhoz. A szerkezet mögött valaki gyalogolt, de csak a lába látszott, a többit eltakarta az építmény csúcsa. 

– Lehet, hogy valamilyen gördülő sátor – vélekedett Kánya.

– Fél esernyő? – tűnődött az elf. 

– Ilyen nagy? Senki sem építene ilyen nagy esernyőt. És miért vannak kerekei?

– Talán azért, mert olyan nagy, hogy másképp nem lehet szállítani.

Közelebb értek, és Kánya gyanakodni kezdett. Felpattant a nyergébe, megsarkantyúzta a lovát, megiramodott, és utolérte a különös jelenséget. Hosszabbnak bizonyult, mint gondolta, talán a húsz lábat is elérte, és míg a vége legfeljebb három láb magas lehetett, hosszú, karcsú hegye jóval a feje fölé ért, még nyeregben ülve is. Végigsétált mellette a lóval, és lehajolva benézett a szerkezet széle alá. Sóhajtva felegyenesedett.

– Ahogy sejtettem – Felkuncogott. – Egy gnóm.

A szerkezet megállt. A csúcsa kicsit lejjebb ereszkedett, ahogy egy fémrúd lebillent, hogy ellensúlyozza. Tulajdonosa kilépett alóla, és felnézett a lovasra. Kánya lovának a hasáig ért, kopasz feje búbját hosszú, fehér haj keretezte, mely egybeolvadt ezüstös szakállával. Ezzel a külsővel emberként igencsak öregnek látszott volna. 

– Perszehogygnómvagyok – szólt vékony, bosszús hangon. – Eztazegyetnemvehetikeltőlem. Bobbinanevem. Ugyanolyangnómvagyokmintatöbbiköszönöm. Tekivagy? – Olyan parancsolón szólt a kérdés, és olyan aprócska teremtmény szájából hangzott el, hogy Kánya nem bírta elfojtani mosolyát. 

– Ha jól értem, a nevemre vagy kíváncsi, ami pedig Kánya. De ne rajtam töltsd ki a mérged, bárki bosszantott is fel. Nem az én hibám.

– Persze, hogy nem – mondta lassabban, lehiggadva a gnóm. – Senkinek sem a hibája. Ezek a dolgok csak megtörténnek. Bár, szerintem, kedvesebb eljárást is találhatnának.

– Kik? És mivel kapcsolatban?

– Mindenki. A Szállítmányozási Céh, a Fő Gnómmester… az egész kolónia. Kedvesebben is megszabadulhattak volna tőlem, arról van szó. Ha otthon történt volna, megmondtam volna a magamét. De nem. „Kint, a kolóniákban”, mondták „az ilyesmi felett nem lehet szemet hunyni. A kolónia érdeke”, mondták. „Legjobb lesz elküldeni a szegény párát, szedje a sátorfáját, és menjen az üvöltő pusztaságba, és fertőzzön másokat.” Úgyhogy eljöttem. Kocsi, kerék, Krynn könyve, ahogy mondják. És ha már erről van szó, őszintén remélem, hogy jó a térképem. Az ott elvileg Barter városa, ugye? 

– Az – bólintott Kánya. Garon odaért hozzájuk, és az ember hozzá fordult. – Valahogy sejtettem, hogy egy gnóm lehet ez alatt a micsoda alatt – magyarázta. – És úgy is van. Bobbinnak hívják. – Az elf felé intett. – Ő Garon Wendesthalas. Qualinostból. – Bobbin kurtán biccentett, aztán megint Kányához fordult.

– Mennyit kérsz az állatod használatáért?

– Az állatom… minek?

– Hogy meghúzza a repülő szekerem, mi másért?

– Ezt az izét? Úgy tűnik, te magad is boldogulsz vele. 

– Nem úgy értem, hogy most. Úgy értem, később. Gyorsan szalad a lovad? 

– Amilyen gyorsan kell, ha kell – válaszolta óvatosan Kánya.

– Helyes – mondta a gnóm, és bebújt a szerkezet alá, aztán megint felpillantott az emberre.

– Majd megkereslek, ha szükségem lesz rád. A kötélről én gondoskodom, amiatt ne fájjon a fejed. 

Az apró teremtmény minden további magyarázat nélkül felemelte a furcsa alkotmány orrát, és újra megindult caplatva Barter irányába, maga után vonszolva az építményt, hogy csak a lába látszott ki alóla.

– Sikerült megtudnod, hogy mi ez az izé?

– Nem mondta meg, csak repülő szekérnek nevezte. De mindegy is. Bármi legyen is a rendeltetése, valószínűleg nem működik. Volt már szerencsém gnóm találmányokhoz. 

– Furcsa – jegyezte meg csendesen az elf. – Azt hiszem, most találkoztam először magányos gnómmal. Általában ahol egy van, ott van még egy tucat. 

– Azt hiszem, őt száműzték – mondta Kánya. – Egy kolóniában élt, de kitaszították. Nem túl boldog tőle.

– Akkor már értem. Azért kíváncsi vagyok, mi lehetett az oka. – Folytatták útjukat Barter felé, de az elf továbbra is a gondolataiba mélyedt. – Észrevetted, hogy kerekei is vannak annak a valaminek?

– Igen. Igazán takaros kerekek. Újszerű megoldásnak tűnik, hogy drótküllőket használ. Könnyű és praktikus. 

Kánya elbizonytalanodva az elf felé fordult.

– Értem, mire gondolsz. Általában, ha gnómok kereket akarnak rakni valami alá, ami tíz fontot nyom, legalább tizenöt vagy húsz kereket felszerelnek, darabonként akár egytonnásakat… aztán jön hozzá egy vontató szerkezet, és ki tudja mennyi kapcsoló és fékmű, meg síp és csengő, meg állítható emelők, amelyekkel szabályozni lehet a beállítást, és az egész hóbelevanc nem mozdul egy hüvelyknyit sem, semmilyen körülmények között. 

– Vagy esetleg leveti magát egy hegyről, vagy beássa magát a földbe – tette hozzá az elf. – Bármi legyen is ez a dolog, egyáltalán nem hasonlít semmilyen gnóm találmányra, amit eddig láttam. 

Barterben nagy volt a nyüzsgés. A Kharolis-hegység legmagasabb csúcsain már ott csillogott az első hó. A betakarított gabonát összegyűjtötték a völgyekben, és mindenki a télre készült. A most zajló kereskedés az idegyűltek számára az utolsó lesz tavaszig, ezért a faluban óriási sürgés-forgás fogadta őket. Törpék, elfek, gnómok, surranók és emberek járták az utcákat, tolongtak a standoknál és pavilonoknál. Énekesek, akrobaták, zsonglőrök és varázsfőzet-árusok ügyködtek szorgosan. Harcosok, földművesek, mesteremberek és papok tülekedtek a tömegben varázslókkal és erdőkerülőkkel egyetemben, de Barterben továbbra is derűs béke uralkodott. Bármelyik utcasarkon, bármelyik pillanatban sor kerülhetett tucatnyi csalásra, lopásra, egyszerre zajlottak tisztességes és tisztességtelen árucserék, de a fegyverek a hüvelyükben maradtak, és vérontás nem történt. 

– Látom a Repülő Malac fogadó még mindig üzemel – jegyezte meg Kánya. – Odamegyek, ha végeztem a dolgommal.

– Ott leszek – bólintott az elf, és elindult a maga útjára. – Add át üdvözletem Aranyvedernek!

Néhány utazó ámulva nézte a fogadó felett szárnyaló három malacot. Nyugodt szárnycsapásokkal, lassan köröztek, néha egy-egy nyolcast írva le, olyan vidám elégedettséggel, mint bármilyen szárnyas malac. Kánya rávigyorgott az egyik bámészkodóra.

– A fogadós egyszer szívességet tett egy varázslónak. Senki sem tudja, hogy mi volt az, vagy ki volt a varázsló, de mindenesetre azzal fizetett neki, hogy megalkotta neki ezt a rendhagyó cégért. A malacok minden délután repkednek odafönt néhány órát, és ez igencsak fellendíti az üzletet. Csak legyetek óvatosak, amikor elmentek alattuk.

Kánya átadta a lovát egy istállófiúnak, és elindult a kereskedő hegyi törpe, Aranyveder Rogar pavilonja felé. A vörös-sárga ponyvás pavilon az egyik legnagyobb volt Barterben, Aranyveder intézte ugyanis a thorbardini daewar kereskedők kül-forgalmának oroszlánrészét. A pavilon hatalmas négyszögének három oldalán kiszolgálókkal ellátott standok álltak. Mellettük Aranyveder színeit viselő törpék kínálták Thorbardin legkiválóbb termékeit – sokféle drágakövet, piritet és vágott köveket, ásványi porokat és granulátumokat, híresen ízletes szárított gombákat, szenet télire a kandallókba, kézzel faragott csecsebecséket és dísztárgyakat, na meg természetesen Ansalon legpompásabb fegyvereit és páncéljait. A pavilon negyedik oldalánál álltak a pénztárasztalok, és Kánya itt talált rá Aranyveder Rogarra. A kereskedő, az embert látva, felvonta bozontos szemöldökét, és így szólt: 

– Nos, úgy tűnik, életben vagy. Lemondtál az ötletről, hogy a vadonon keresztül menj el Pax Tharkasba? 

– Nem mondtam le semmiről – kuncogott Kánya. – Megjártam az utat oda-vissza, és most itt vagyok, hogy behajtsam a fogadást. Először azonban egy korsó sörödbe fog kerülni, hogy meghallgasd a mesém, Aranyveder Rogar. És nem abból a löttyből kérek, amit árulsz. Hozd elő a saját készleted! 

– Még hogy lötty! – csattant fel a törpe. – Csakis a legkiválóbb termékekkel kereskedem, és egyik hordó jobb, mint a másik! – Aranyveder Rogar azonban e kijelentés ellenére is előhozta a saját tartalékát, és egy nyugodt sarokba vezette a férfit, ahol asztalok és padok álltak. Aranyló sört töltött két ezüstkupába, és egy darabig csendben ültek, élvezték a kiváló nedűt. Csak amikor Kánya kiürítette a kupáját, és elismerőn megnyalta bajszát, akkor tért rá a törpe az üzletre. – Bizonyítékot ígértél – mondta Aranyveder. – Miféle bizonyítékot tudsz mutatni? 

Kánya kacsintva előhúzta a pad alól a csomagját, felemelte, és letette közéjük a deszkaasztalra. 

– Nézd meg a pecsétet! – mondta. – A saját Pax Tharkas-i megbízottadtól van. És nincs feltörve.

A törpe dörmögve szemügyre vette a csomagot és a pecsétet.

– Amúgy is ostoba egy fogadás volt, és ha józan lettem volna, nem tudtál volna belerángatni. Mennyi is volt?

– Nagyon jól tudod, mennyi volt – mondta Kánya. – Most pedig fizess. És hogy érted, hogy „belerángattalak”? Ha jól emlékszem, a te ötleted volt.

– Csak neked akartam jót! – csattant fel Aranyveder. – Semmilyen építő elfoglaltságod nem akadt, úgyhogy gondoltam, lehetőséget adok, egy kis kellemes kiruccanásra. 

– Kellemes kiruccanásra? Mikor próbáltál meg utoljára átjutni azon a vadonon, te vén sarlatán? Én megtettem az utat oda-vissza, de egy darabig biztos nem teszem meg újra. Tolvajok és haramiák vannak minden kanyarban, meg barlangi ogrék… és macskák.

– Macskák?

– Igen, macskák. És goblinok. Hogy kerülnek goblinok ilyen délre, Rogar? Hallottál erről valamit? 

– Tényleg goblinokat láttál? – húzta össze a szemét a törpe. – Hallottam persze szóbeszédet, de…

– Nemcsak láttam őket, de harcba is keveredtem velük. Garon Wendesthalasszal együtt. Qualinostból jött, és egy csapat fegyveres goblin lesben várta. Épp arra jártam, és sikerült beleköpnöm a levesükbe. Innen félnapi járásra, vagy alig messzebb. Ahol az ösvény leereszkedik a Bús-gerincről. 

– De hiszen – kerekedett el Aranyveder szeme –, de hiszen az nem is a vadon. Az jócskán Thorbardin birodalmán belül van!

– Én is erre gondoltam. Garonnal arra jutottunk, hogy felderítőcsapat lehettek, de ennél többet nem tudtunk meg. Egynek megkíméltük az életét – vagy legalábbis megpróbáltuk –, de igézet volt rajta. Végzett vele, mielőtt még bármit elárulhatott volna nekünk. Csak egy nevet tudtunk meg. Sötét-láp. Ismersz ilyen nevű illetőt? Vagy olyat, akit Parancsnoknak hívnak? – A törpe a fejét rázta. Kánya megvonta a vállát. – Lehet, hogy soha nem tudjuk meg, mi lehet ez az egész. Miféle szóbeszédet említettél? 

– Ó, csak apró hírfoszlányok. Valaki azt mondta, hogy nemrég goblinokat láttak Dergoth felső részében, és többen mondták, hogy a szokásosnál több az ogre mostanában. Azt mondják, időnként mintha nevetnének az ogrék. 

– Ami egy ogrénak óriási vicc, mindenki másnak kellemetlenséget jelenthet – jegyezte meg a férfi. – És még?

– Nos… azt mondják, hogy az északi síkvidéki törzsek egy része vándorolni kezdett dél felé, és azt mesélik, furcsa dolgok történnek a Khalkist-hegységben.

– Miféle dolgok?

– Hát eltűnnek emberek, meg ilyesmi.

– Emberek mindig szoktak eltűnni.

– De egész falvak általában nemigen. Sőt, egész törzsek. 

– Nem, általában tényleg nem.

– A patinába! – hőbörgött a törpe. – Bizonytalan világban élünk, Kánya, és baljós idők járnak. Csak mióta ideértem, egy tucat jövendölést hallottam, hogy Ansalont két éven belül háború fogja feldúlni. Némelyek szerint hamarabb is. A látnokok tanulmányozták az előjeleket és összehasonlították a megfigyeléseket, akárcsak a mágusok. Senkinek nincs azonban elképzelése sem, hogy kit vagy mit érint majd a háború, ha eljön az idő. Persze, engem igen. Mit szűrhet le ebből egy szegény kereskedő? – Kánya a törpére vigyorgott. 

– Ahogy mindig, minden profitot, amit csak a piac nyújt. Erről jut eszembe, ha elfelejtetted volna: készen állok, hogy átvegyem a fogadásunk jutalmát. – A törpe felé nyújtotta a tenyerét. 

– A rozsda vigye el! – fortyogott Aranyveder. – Ez rengeteg pénz. Azt hiszed, csak csettintenem kell és…

Kánya bólintott.

– Te vén zsugori. Neked ez csak aprópénz, te is tudod. Úgyhogy add csak ide, és én állom az első kört a Repülő Malacban! Ott találkozunk Garonnal, és összevethetjük a goblin történeteket és baljós pletykákat. – A törpe még mindig habozott, Kánya pedig összefonta karját az asztalon. – Ha azon jár az eszed, hogy dupla vagy semmivel próbálkozz, elfelejtheted – mondta az ember. – Persze, ha szeretnéd megtartani a garasaidat, és inkább felmentesz a szolgálati kötelezettségem alól… 

– Azt nem tehetem – dörmögte a törpe. – Na jó! – Körül sem nézve felemelte vaskos karját, és csettintett egyet. Pillanatokon belül mellette termett egy könyvelősegéd. A kereskedő súgott valamit az ifjú törpének, mire az elsietett, és hamarosan tekintélyes bőrerszénnyel tért vissza. A szütyő jólesőn, zengőn csörrent, ahogy Aranyveder lecsapta az asztalra. – Ha valami, hát ez tisztességtelenül szerzett nyereség – morogta a törpe. – Én azonban mindig megfizettem az adósságom, ha valakinek tényleg tartoztam. 

– Ezt egy pillanatig sem vontam kétségbe – biztosította Kánya. – Egyébként mi van a csomagban, amit hoztam?

– Pénz – mondta nyájasan a törpe.

– Pénz?!

– Az egy év alatt felhalmozott jövedelem, amit a Pax Tharkas-i vállalkozásom hozott. El sem hinnéd, hogy milyen nehéz manapság pénzt szállítani, Kánya. – Az ember szája hitetlenkedve elnyílt.

– Te… te elküldtél engem a vadonba, egyévi jövedelmeddel egy zsákban? Tudod, mennyit kértem volna tőled ezért a felelősségért? Ha egyáltalán elvállaltam volna? 

– Persze, hogy tudom – mondta gúnyosan a vén törpe. – Tényleg sokkal olcsóbban jött ki így, hogy fogadás tárgyává tettem.

– Te gazember! Te… te…

– Mondd nyugodtan, hogy „átkozott, vén, tolvaj törpe” – javasolta a törpe. – Egy jó kis emberi káromkodástól biztosan jobban fogod érezni magad.

Kánya fortyogott, dúlt-fúlt, aztán lehiggadt. Nem tehetett semmit. Szépen, alaposan rászedték, ő meg készségesen hagyta magát. Végül sóhajtott, elvette a fogadási nyereményét, és az inge alá dugta. 

– Hát, legalább túl vagyok rajta – mondta. – Jó időre elegem lett a vadonból. 

– Erről jut eszembe – mondta Aranyveder.

– Micsoda?

– Nos, ha emlékszel, azt mondtam, hogy nem menthetlek fel a szolgálatod alól. Ennek az az oka, hogy átadtam a szolgálatod egy… szóval egy barátomnak.

– Átadtad? Kinek?

– Neki – bólintott Aranyveder, a férfi mögé nézve. Kánya megfordult, és leesett az álla. Ölnyire tőlük olyan káprázatos fiatal törpelány állt türelmesen, akihez foghatót még nem látott. Kicsivel több mint négy láb magas lehetett, a fajtájára jellemző széles, erős arccal, nagy, távol ülő szemekkel, és apró, telt ajakkal gombszerű orra és makacs kis álla közt. A hátán pedig egy pallos lógott felszíjazva. 

– Ez Jilian – mondta Aranyveder. – Tűzszító Jilian. Ne is próbáld meg lebeszélni róla, amit a fejébe vett. Lehetetlen.