5. fejezet

Bozótugró Chestal egy kicsit bosszankodott amiatt, hogy a törpe inkább azt választotta, hogy a tűzzel és vassal meg hasonlókkal játszik, ahelyett hogy vele tartott volna az érdekesnek ígérkező felfedező útján. Ahogy azonban a surranók általában, ő sem bosszankodott sokáig. Túlságosan sok új és csodálatos dolgot tartogatott ahhoz a világ, semhogy bármelyik surranó hosszasan elidőzött volna akármilyen téma fölött… még akkor is, ha olyan érdekességről van szó, mint egy menekülő törpe, aki puszta kézzel képes megölni egy óriási macskát, és szőrme kezeslábast tud készíteni magának. Chess egy mérföldet sem tett meg, máris új izgalmakra bukkant. Ebben a völgyben, amennyire eddig látta, ősinek tűnt az erdő. A göcsörtös, tekervényes, kemény fák, melyek egy része még mindig az őszi színeit viselte, bár a legtöbb már kopaszon állt, hosszú-hosszú évszázadokról meséltek. Lent pedig a mély televény a vastag avartakaró alatt hasonló fák megszámlálhatatlanul sok nemzedékéről suttogott, melyek őelőttük nőttek és haltak ki. Mintha azt mondta volna az erdő, hogy ezer és ezer évek teltek el itt, és semmi említésre méltó nem történt. Itt semmi nem változott. Aztán ahol a lankás táj leereszkedett egy kicsi, sziklás medrű patakhoz, mégis megváltozott az erdő. 

A patak másik oldalán másféle erdő nőtt, fiatalabb, és nem annyira búskomor. A surranó átkelt a vízen, kimászott a túlparton, és érdeklődve bóklászni kezdett, megnézett mindent. Ugyanolyan hatalmasak voltak a fák, de fiatalabbak és vegyesebbek. Az erdő itt száz meg száz évekről beszélt… de nem ezrekről. 

– Leégett – mondta valami… vagyis, mintha mondta volna. Chess nem volt benne biztos, hogy hallotta-e a szavakat, vagy csak elképzelte őket. Körülnézett, de senkit nem látott. Egyedül volt. Nagyon is elképzelhető, gondolta. Lehet, hogy valamikor erdőtűz pusztított itt, és az összes öreg fa elégett, ezek meg később nőttek. 

– Sokkal később – felelte volna mintha valami.

– Hogyan, kérem? – A surranó teljesen körbefordult, készenlétben tartva villás botját. Senkit nem látott, sőt még annak nyomát sem, hogy valaki lett volna ott, legalábbis nem mostanában. Csak a fák koronáját borzoló nyugtalan szelet lehetett hallani. Leguggolt, bekukucskált egy közeli bokor alá, aztán tett egy nagy kört, benézett a fák mögé és sziklák alá. Sehol egy teremtett lélek. Kissé zavartan és annál kíváncsibban továbbment, gyakran nézegetve a háta mögé. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tényleg hallott valamit, de nem emlékezett rá, hogy meg fogalmazódtak volna a gondolataiban a hallani vélt szavak, csak miután úgy tűnt, hogy hallotta őket. Egyáltalán nem ment ritkaságszámba, hogy magában beszélt. Mint minden utazó, sokat volt egyedül, és még társaságban is gyakran inkább magában beszélt. Arra azonban nem emlékezett, hogy valaha is előfordult volna, hogy ne legyen teljesen tisztában azzal, amiről saját magával beszélget. A fiatalabb erdő – elnevezte magában Tűzutáni-vadonnak – messze elnyúlt a surranó előtt, aki nagyjából északnak haladt, időről időre emlékeztetve magát, hogy eredeti célja – legalábbis a legutóbbi – az volt, hogy átjusson a völgyön Palaházi Chane-nel, hátha a törpének sikerül megtalálnia az álomsisakját. 

Az erdő sűrűbb lett, aztán szétnyílt, és a fekete út ott kanyarodott előtte keletről északnak fordulva. Az ösvény szinte azonnal eltűnt az erdőben, miután tett még egy kanyart, ismét keletnek. 

– Vajon most mit akar elkerülni? – dörmögte a surranó.

– A halált és a születést – vélte hallani, valahonnan a közelből. Chess megpördült. Mint korábban, most sem látott senkit. 

– Halált és születést? – kérdezett vissza.

– Születést és halált – mondta valami, szinte egészen biztosan. Chess most úgy járt körbe, hogy közben felfelé pislogott. Arra gondolt, talán a beszélő madár jött vissza, de annak a nyomát sem látta sehol. Ráadásul a madár tényleg beszélt, egyértelműen, félreérthetetlenül. Azonban ami most beszélt, az csak úgy tűnt, hogy beszél. Az nem ugyanaz. Bosszúsan felmordult, csípőre tette a kezét, és megkérdezte: 

– Kinek a születését és halálát?

– Az enyémet és az övékét – vélte hallani a választ.

– Az övékét és a tiédet? – Miközben a surranó feltette a kérdést, csillogó szemét ide-oda kapkodta, próbálva rájönni, hogy ki beszél hozzá. Pillanatnyi hallgatás következett, majd suttogni kezdett a csend.

– Halál és születés. Menj, nézd meg magad! – Néhány ölnyire tőle, ott, ahol a fák kezdődtek, egy pillanatra megmozdultak az árnyékok, mintha a levegő mozdult volna. 

– Lehetséges, hogy valami igazán rémes dolog van arra – állapította meg Chess. – Az is lehet, hogy egy halálos csapda, surranóknak. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha megyek és megnézem. – Hátat fordított a fekete útnak, és belépett az erdőbe, ott, ahol olyan furán mozdult az előbb a levegő. Tett néhány lépést a fák közt, és megint meglátta – egy kicsivel előrébb hívogatta. Lehet, hogy ogrék, gondolta vidáman a surranó. Egy hívogató jelenés, ami az ogrék fészkébe vezeti az óvatlanokat. Vagy talán hobgoblinok? Nem, nem valószínű. Azoknak nincs annyi eszük, hogy ilyesmit kiötöljenek. Megállt egy pillanatra, kutatott a zsákjában, és elővett egy csúzlit – egy kicsi, puha bőrből készült táskát, mindkét végén rugalmas hurokkal. A hurkokat ráerősítette az abroncsbotja villás végeire, megrugdosta az avart, amíg nem talált néhány megfelelő kavicsot, aztán továbbsietett a jelenés nyomában. Ment tovább, már nem látta a furcsa levegőmozgást, de tartotta azt az irányt, amerre eltűnt. Egy idő után megszűnt az erdő, és Chess egy hepehupás, tisztásfoltokkal borított medencénél találta magát. A hatalmas, sekély mélyedést itt-ott ligetek és füves dombocskák tagolták, a távolban pedig állatcsordák legeltek. Azokon túl erdők kúsztak fel a völgy meredek, sziklás, keleti falára. Közelebb azonban, a medence alján széles, jégnek látszó mező terült el – a szélek mentén sima volt a felülete, de beljebb mindenféle domborulatok és rögök emelkedek ki belőle összevissza, mintha onnan nőttek volna ki. 

A surranó leereszkedett a lejtőn, és elindult a jégmező felé. Hideg, hallgatag levegő vette körül. 

– Régi – mintha ezt mondta volna a hang.

– Igaz – értett egyet a surranó. Letérdelt a mező szélén, és megütögette a botjával. Az anyag jégnek látszott és hangzott; amikor letört belőle egy szilánk, megkóstolta. Jég volt. – Jég – mondta. 

– Tűz és jég – mintha ezt mondta volna a csend. – Régi. 

Chess felbátorodva beljebb sétált a jégen. Néhány lépéssel eljutott a legközelebbi kidudorodáshoz – kristályok és tornyocskák kusza halma volt, nála magasabb, úgy húsz láb (6m) hosszú. Letérdelt, belenézett, és kifacsart, sötét árnyakat látott benne. Megkocogtatta a botja végével. Apró repedések keletkeztek rajta, aztán a fejénél nagyobb lyuk kerekedett, ahogy behullottak a jégdarabok. Odabent elfeketedett ágak szövevényére bukkant, és köd szállt fel belőle, mint ősi füst. Bedugta a fejét, hogy alaposabban szemügyre vehesse. A jég alatt egy elégett fa feküdt. 

– Tűz és jég – dünnyögte maga elé. Úgy nézett ki, mintha a fa meggyulladt és kidőlt volna, és még égés közben beborította volna a jég. Körben mindenütt érdekes jégdombok emelkedtek. A surranó mászkált köztük erre-arra, bekukucskált ide is, oda is, elkerekedett szemmel, azzal a gyermeki örömmel, amit a surranók éreznek, ha titokzatosság veszi őket körül. Nem mindig látta, hogy mi van a jég alatt, de azért sokszor igen. Az egyik kis halom alatt egy halott törpe feküdt – alacsony, zömök test, páncélingben és rostélyos sisakban. Nyílvessző végzett vele. Címeres pajzson nyugodott, amelyet annyira megőrzött a jég, hogy még mindig élénkpirosan látszott rajta a vére. Dombi törpe, gondolta a surranó. Úgy néz ki, mintha néhány perce halt volna meg. 

– Régi – vélte hallani. Chess felállt, és másfelé indult, de megtorpant, amikor megakadt valamin a tekintete a lapos jég alatt. Megint letérdelt, és lesöpörte a felszínt. Közvetlenül alatta csillámlott, ragyogott valami. Nekiesett a botjával. Feltörte a vékony jeget, és egy széles kardra bukkant. Az éle már kicsorbult a harcban, de még mindig úgy csillogott, mint új korában. Felemelte, aztán félrerakta. Jóféle törpe fegyver volt, de egy surranónak túl nehéz és ormótlan. Voltak ott azonban más érdekességek is. Egymás után kiszedett egy ónbögrét, egy márvány gyöngysort, és egy kis üveggolyót. Szemügyre vette őket, aztán továbbment. A jéghalmok alatt újabb halott törpékre bukkant; volt, amelyik állt, másik térdelt, megint másik feküdt. Törpék pörölyökkel és kardokkal, halálos küzdelembe fagyva. Hegyi törpék és dombi törpék, immáron szilárd jégbe zárva, soha véget nem érő csatában. 

– Ugyan vajon mi miatt harcolhattak? – tűnődött a surranó.

– A kapuk miatt – vélte hallani.

Chess körülnézett, ernyőt formált a szeme elé. Semmit nem látott a környéken, ami kapunak látszott volna. 

– Kapuk? Miféle kapuk?

– Thorbardin kapui – vélte hallani a csendben.

– Velem kellett volna jönnie annak a törpének – dörmögte a surranó. – Lefogadom, hogy soha nem látott még ilyesmit! – Palaházi Chane gondolatára Chess visszanézett arra, amerről jött. A törpe említette, hogy kellene neki egy kard. Kutakodott még egy darabig, de aztán úgy döntött, hogy nem nagyon lesz itt már semmi, ami izgalmasabb volna, mint amit már eddig látott. Visszament oda, ahol a törpekardot hagyta, a vállára vette a fegyvert, és elindult visszafelé, nagyjából a azon az úton, ahol jött. Arra gondolt, hogy otthagyja valahol a kardot, ahol a törpe minden valószínűség szerint, el fog haladni – már, ha egyáltalán északnak jött –, ezért úgy döntött, visszamegy egészen a fekete útig. 

– Viszlát! – vélte hallani. Chess megfordult, körbenézett mindenfelé, bár már nem számított rá, hogy bárkit is látna.

– Ó, igen – mondta. – Viszlát! – A csend zavartnak tűnt, és hirtelen mintha nagyon elszomorodott volna. 

– Oly nagyon sokára – mintha ezt mondta volna. Chess nem tudta, erre mit felelhetne, úgyhogy csendben maradt, csak ment tovább az útjára. A nap lebukott a völgy nyugati fala mögött, és az erdő megtelt árnyakkal. Itt-ott kis köd-pamacsok alakultak ki az avar felett, és homályos indákkal nyúltak fel a fák közé. A surranó csak sétált tovább, időnként megállt, hogy megnézzen egy fényes követ, egy madárfészket, egy csontkupacot, valamilyen ragadozó vacsorájának a nyomát. Mindent megvizsgált, amin megpihent a tekintete. Bármi akadt is a kezébe, felvette. Bármi megtetszett neki, az a zsákjába került, feltéve persze, hogy belefért. Így megy ez a surranóknál, és ez alól Bozótugró Chestal sem volt kivétel. Már az esti félhomályban, számítása szerint valahol a fekete út közelében, talált egy másik gnóm szerkezetet is. Ősrégi, összedőlt építményt, amely valaha katapult lehetett, bár nem nagyon lehetett elképzelni, hogy bárki is működtetni tudna egy ilyen óriási és bonyolult szerkezetet. Körbejárta a benőtt roncsot, felmászott rá, próbálta elképzelni, vajon annak idején hogyan nézhetett ki ez a micsoda. A hatalmas – vagy száz láb magas –, lehetetlenül összetett gépezet négy óriási, tüskés vasabronccsal ellátott keréken állhatott. Csigák, fogaskerekek, emelők és csörlők, gőzkazánok és szélzsákok végtelenül bonyolult rendszere… és vagy ötven síp, csengő és kereplő. 

Mostanra már nem sok maradt mindebből. A farészek teljesen eltűntek. A kőből csak törmelék maradt. A vas alkatrészekből rozsdás lenyomat maradt a földön. A surranó azonban kisilabizálta a formákat, és össze tudta rakni, mi történhetett. Egy gnóm sereg épített itt ostromgépet, és el is indították. Talán ellőtt egy lövedéket is; az viszont biztos, hogy összeomlott. Az egész gépezet felcsúszott a hajítókarra, átfordult, és fejjel lefelé lezuhant. A maradványok pedig a mai napig szerteszét hevertek. Olyan réges-régen. Annyira elképzelhetetlenül rég. 

– Ezer éve – mintha ezt mondta volna valami.

Chess ugrott egyet, majd megint teljesen körbefordult, és hunyorogva kémlelt az alkonyatba.

– Azt hittem, ott maradtál – csattant fel.

– Az idők kezdete óta – susogott a szél. – Rég. Nagyon rég. 

– Hát, azt látom – ismerte el a surranó. – Te követsz engem?

– Veled – suttogta valami.

– Miért?

– Te tetted – mondta a hang, ami nem volt hang.

– Én… – Chess odament a törpe kardhoz, ahová letette, és most felvette. – Áhá – mondta. Aztán zavartan felvonta a fel szemöldökét, és megvakarta a vállát. – Mindenesetre vicces. Azt hallottam, hogy ebben a völgyben nem működik a varázslat. 

– Nem is – mintha ezt felelte volna valami nagyon bánatosan. Kezdett sötétedni, és itt már nem akadt semmi látnivaló, úgyhogy Chess a vállára vette a kardot, és elindult nyugatnak. Úgy vélte, hogy már nem lehet messze a fekete út. Egyre sűrűsödött és sötétedett az erdő, és a surranó hirtelen megtorpant, hegyes füle megrándult. Valahol, tőle balra mozgott valami, felé közeledett. Az árnyak között még sötétebb árnyak osontak, szökdeltek felé, nagy puha tappancsokon… és doromboltak is, mintha a távolban mennydörögne az ég. 

– Hoppá! – mondta a surranó, és futásnak eredt.

* * *

Palaházi Chane és Völgyárny, a vándor bekanyarodott a fekete úton a szürkületi félhomályban, és egy nagy csapat macskát pillantottak meg maguk előtt. Sárga szemek és tőrhegyes fogak villogtak a sötétben, ahogy a ragadozók ólálkodtak és kuporogtak az út két oldalán, miközben egy apró alak táncolva futkosott egyik oldalról a másikra, fenyegetéseket és gúnyos megjegyzéseket rikoltozva. Amikor a csúfolódó meglátta a felé közeledőket, integetett nekik.

– Hahó! – kiáltotta. – Már gondoltam rá, hogy hol lehetsz! Ki az veled?

– Ott az a surranó – mondta a törpe a varázslónak, aztán hátrafordult. Völgyárny megállt. A férfi most a kardját maga előtt tartva állt, mintha védené magát. Chane félrebillentett fejjel nézett rá, macskasapkájának lehajló fülei komikus külsőt kölcsönöztek neki, hiába vonta össze rosszallón a szemöldökét. – Mi a baj? Csak egy surranó. 

– Van valami más is – mondta a varázsló. – De nem látom…

– Más? Nem látok mást, csak a surranót. Meg persze egy rakás macskát, de az nem újdonság.

– Nem személyről van szó – mondta lassan a varázsló, miközben elnézett jobbra és balra, a félhomályt fürkészve. – Nem, nem személy, hanem egy… egy esemény. 

A törpe mellkasából mély hörgés szakadt fel. Surranók meg varázslók… madarak és vadászmacskák… Chane-nek kezdett hiányozni Thorbardin józan, ésszerű élete. Úgy tűnt, hogy idekint valahogy senki sincs igazán az eszénél. 

– Milyen esemény? Nem látok semmilyen eseményt.

– Még nem történt meg – mondta halkan a varázsló. – De meg akar történni.

– Meg kell történnie – mintha ezt mondta volna valami, olyan hangon, ami nem is volt hang. Chane gerincén végigfutott a hideg, miközben megpördült, a hang forrását keresve. Úgy érezte, mintha hallotta volna a szavakat, de mégsem a fülével. Mögötte a varázsló magasabbra emelte a pálcáját, de úgy tűnt, hogy ő sem lát semmit. A surranó vigyorogva odaügetett hozzájuk. 

– Látom, ti is találkoztatok miaszösszel – mondta. – Azt hiszem, a kardhoz tartozik.

Leemelt egy törpe pallost a válláról, és feléjük nyújtotta, markolattal előre.

– Tessék. Neked találtam. Most aztán abbahagyhatod a panaszkodást, hogy nincs kardod.

Chane meglepetten elvette a kardot, két kézre fogta, megforgatta, hunyorogva nézegette a gyérülő fényben. 

– Persze, tartozik hozzá egy kísértet, vagy valami hasonló is – közölte vidáman Chess. De nem hiszem, hogy ez bármi problémát okozna. Ki az veled? Varázslónak néz ki.

– Az is, azt hiszem – mondta a törpe. – Nem láttam varázsolni, de egyáltalán nem is bánom.

A szájához emelte a kardot, és megízlelte a pengéjét.

– Régi – dörmögte. – De jó acél. És nem tűnik réginek.

– Jégbe volt fagyva – magyarázta a surranó. – Mi a baja a varázslódnak? Úgy néz ki, mint aki kísértetet látott.

– Nem tudom, mi baja. – Chane buzgón levágott egy csíkot a macskabőr gúnyájából, hogy övet készítsen belőle a kardnak. – Azt mondta, látott egy eseményt. 

– Hát, azt én is láttam párat – bólogatott a surranó. – De próbálom nem aggasztani magam miattuk. Elég jó kard, nem?

– Remek kard – ismerte el a törpe. – Köszönöm. Hol szerezted?

– Egy régi csatamezőn találtam, innen keletre. Rengeteg jóféle holmi hever ott szanaszét. És az egész hely tele van fagyott törpékkel. De valószínűleg senkit nem ismersz közülük. Már régóta ott vannak. Lehet, hogy a kísértet egy törpe kísértete. Eddig még nem találkoztam semmilyen kísértettel, úgyhogy nem tudom. De ha zavar, egyszerűen ne vegyél róla tudomást. – Völgyárny, a varázsló mintha révületből ébredt volna, megrázta magát, és leengedte a pálcáját. Odalépett hozzájuk, lehajolt, Chane kardjára bandzsított, aztán a surranóhoz fordult. 

– Nem kísértet – mondta olyan jeges hangon, mint a tél. – És nem is a kardhoz kötődik. Téged követ, Bozótugró Chestal. – A surranó pislogott. 

– Mi van?

– Mást is összeszedtél a csatamezőn a kardon kívül, surranó. Felszedtél egy ki nem teljesedett varázslatot. 

Mielőtt még Chess válaszolhatott volna, Chane előremutatott az ösvényen. 

– Eltűntek a macskák – mondta.

Aztán mindhárman meghallották, hogy valahonnan elölről, kóbor fuvallat hátán, mintha a fák tetején sodródna, egy hang szűrődik feléjük, és kristályos hóként szállingózik alá. A varázsló megmerevedett, a surranó szeme elkerekedett, és még a rendíthetetlen, gyakorlatias törpe is érezte, hogy a hang a szívébe markol és megrántja. Valahol arra, északon, valaki énekelt. Palaházi Chane még soha nem hallott ennél édesebb hangot.