8. fejezet

– Pukk – mondta Bozótugró Chestal, ha másért nem is, csak hogy megtörje a csendet. Közel egy perc telt el Völgyárny kijelentése óta, és azóta senki nem mondott és nem tett semmit. A három alak a surranó körül mintha gyökeret eresztett volna – a törpe döbbenten állt, próbálta felfogni az elhangzottakat; az irda tartózkodón, végtelen türelemmel várt; a varázsló pedig üres tekintettel, borongósan nézett a semmibe, mintha a saját vesztét jósolta volna meg. Chess, miután senki nem reagált a szavára, vállat vont, és bóklászni kezdett a kis épületben, hátha talál valami érdekeset. – Pukk – ízlelgette a szót mormogva. – Pukknak fogom hívni. Nagyon jó kis név, egy még meg nem történt varázslatnak.

– Meg kell történnie – mondta valami sírós hangon.

– Hát, én jobb szeretném, ha elszakadnál tőlem, mielőtt megtörténsz – mondta a surranó. – Még csak azt sem tudom, miféle varázslat vagy.

– Régi – mondta valami gyászosan.

– Ezt már világossá tetted. – Chess bekukucskált egy lapos szekrénybe, amiben sok kis rekesz volt. A sötétben nehezen lehetett kivenni, hogy mi van bennük, és már be akart nyúlni, de aztán visszarántotta a kezét, amikor megérezte magán az irda tekintetét. Megfordult. – Csak nézelődöm – vigyorgott. – Lehet, hogy inkább kimegyek, és ott nézek körül. – Mint a surranóknál általában, a gondolatot azonnal tett követte. Chess odament a kunyhó ajtajához, nagy lendülettel kinyitotta, aztán kiszaladt rajta, és becsukta maga után. Attól a pillanattól kezdve, hogy először meglátta ezt a helyet – az irda otthonát –, elbűvölte a kikövezett tisztáson álló, magas kőobeliszk. Most megint odament hozzá, az északi oldalára, ahol az előbb felfedezte a felfelé vezető kapaszkodókat. Már akkor meg akarta nézni, hogy hová vezetnek, de amikor meglátta az irdát, átmenetileg megfeledkezett a szándékáról. Az oszlop északi oldalán látható nyomokat nem lehetett igazán lépcsőnek nevezni, inkább csak szabályos közönként elhelyezett kis mélyedések voltak, végig a meredek kőfelületen. Egy kíváncsi surranó számára azonban éppen megfelelő létraként szolgáltak.

Chess a vállára vetette abroncsbotját, és mászni kezdett. A távolban, az irda tisztásán túl elterülő holdfényes erdőben hallotta az őrjáratozó macskák dorombolását és morgását. Valahonnan messziről pedig hangfoszlányt hozott a kósza szél; rekedt madárhang krákogta, hogy: „El innen!” A kapaszkodók egyre magasabbra vezettek, Chess pedig fogódzkodott és mászott. A csúcs közelében körül tudott nézni, és látta az erdő holdfényben úszó lombjait, mögötte pedig – keletre és nyugatra – a völgy sötét falait. Aztán a mélyedések hirtelen megszűntek a gúla oldalában. Amikor már majdnem elérhető távolságba került oszlop teteje – legfeljebb tíz láb (3m) hiányozhatott még –, csak a sima, egyenes kőfelület maradt, és semmi kapaszkodó. Chess körbetapogatózott, hátha valamibe bele tud fogódzkodni, megvetheti a lábát, vagy be akaszthatja az abroncsbotját. Semmi. Bosszúsan kapaszkodott ott hosszú percekig, aztán sóhajtva elfogadta a vereséget.

– Miért van mindig ez? – dohogott magában, miközben vonakodva elindult lefelé. – Valószínűleg a környék legizgalmasabb dolga itt van, ennek az oszlopnak a tetején. Ott csücsül, és várja, hogy megnézzék. Erre persze a lépcsők nem vezetnek elég magasra. Vajon mi lehet az? Talán valami értékes dolognak bizonyulna, ha el lehetne érni. Miféle lépcső az, ami felvezet valaminek a tetejére, aztán egyszer csak abbamarad, ilyen közel a csúcshoz? Mi értelme van az ilyesminek?

– Mindennek van oka, apróság – szólalt meg az irda hangja, halkan és hihetetlenül édesen. Chess majdnem elvétette a fogást, ahogy hátrapillantott. Az irda odalent állt, és nézte, ahogy ereszkedik lefelé. A surranó sietve megtette a még hátralévő távolságot, könnyedén leugrott a kövezetre, és megfordult.

– Gondoltam, megnézem, mi van odafent – mondta. – De nem jutottam fel a tetejére. De tényleg, mi van odafent?

– A Varázslat-csapda.

– Fájdalom és rettenet – mintha ezt nyöszörögte volna valami.

Chess körülnézett, miközben tudta, hogy senkit nem fog látni.

– Csend legyen, Pukk! – csattant fel. Aztán az irdához fordult. – Ez valami olyasmi, amit az istenek itt feledtek?

Az irda csak mosolygott.

– A Varázslat-csapdát elfelejtették – bólintott. – De amit az istenek elhullajtanak, végül új rendeltetést talál.

– Bánat és szomorúság – siránkozott Pukk néma hangja.

Az irda félig elfordult, felemelte a fejét. Úgy tűnt, mintha hallgatna valamit, amit a surranó nem hallott. És olyan különösek lettek a fények is. A tüzek még mindig lobogtak körben a tartókban, a kövek gyűrűjében, de most meggyengültek, mintha kezdett volna elfogyni az égni-való. A Solinari és a Lunitari ezüst és vörös fénye is megváltozott. Az irda sötét, bájos arcán megcsillanó fény szinte vérvörösnek tűnt. Chess kilépett a magas alak árnyékából, hogy felnézzen az égre, és olyasmit látott, mint még soha. A vörös és az ezüst hold a völgy fala felett csüngött, mindössze tenyérnyire egymástól, de az ezüst holdból csak egy sarló látszott. Miközben a surranó figyelte, a sarló kezdett eltűnni, mintha felfalta volna az északról érkező sötétség. Sarlója egyre keskenyebb lett.

– Mi az? – ámult Chess. – Mi történik?

Halvány fény derengett fel az irda kunyhójában, és lépések hallatszottak. A következő pillanatban ott termett mellettük a törpe és a varázsló, és ők is a különös égre bámultak.

– Mi történik az ezüst holddal? – dörmögte Chane. Völgyárny felemelte a pálcáját, amelyet ezen a helyen nem használhatott, és azzal mutatott az égre.

– Sárkánykirálynő – sziszegte. – A fekete hold megmutatja magát, és kitakarja a fehéret.

– Sárkánykirálynő? – Chess lábujjhegyre állt izgatottságában, és úgy meresztette a szemét. – Úgy érted, a hold vagy az istennő?

– A kettő ugyanaz – mondta az irda. – Bármelyik néven, ugyanazt jelentik. A Sötétség Királynője, Sárkánykirálynő, Nilat, a csábító…

– Tamex, a Hamis Fém – morogta Chane. – A gonosz.

– A Sokarcú – csipogta Chess. – Eddig még soha nem láttam a fekete hold alakját. Csak egy lyuk az égen, ahol kitakarja a csillagokat. Olyan korong, mint a másik kettő. Nézzétek, majdnem teljesen eltakarja a fehér holdat… Eltakarta! – A fehér hold helyén most csak egy halványan derengő gyűrű maradt – hajszálvékony, világító gyűrű a sötétség körül. A fekete hold eltakarta a fehéret. Völgyárny pálcája abban a pillanatban életre kelt. A végén ülő kristály, amely rendszerint kék jégre emlékeztetett, de mióta bejött a Kerüldel-völgybe, tompa fehérnek látszott, most ragyogó vörösen izzott fel, mintha magába gyűjtötte volna a vörös hold fényét. Skarlátvörös fénysugár lövellt ki belőle, és egy pillanatra megvilágította a döbbent törpe homlokát… de csak egy pillanatra. Aztán a fénysugár eltáncolt, fel a gúla oldalán, egyenesen a tetejére, és ott megpihent, rubinvörösen ragyogva az obeliszk csúcsán. Palaházi Chane már nem éppen olyan szemmel meredt a vörös fénybe, mint eddig. Egy szó nélkül odament az oszlop lábához, és megtalálta a kapaszkodókat, ahogy az imént a surranó is. A többiek még mindig a kitakart fehér holdat bámulták, nem bírták levenni a szemüket az ómenről. A fekete hold szép lassan továbbhaladt, és újra megjelent a Solinari egy szelete, majd növekedni kezdett.

– A következő előjel. – Völgyárny hangja olyan vékony volt és hideg, mint a szélben szálló hó. – A nagy gonoszság előhírnöke. – Valami néma, mégis rettenetesen szomorú hangon így szólt:

– Közeledik az idő. – Chess körülpillantott.

– Csend, Pukk! – mondta a surranó. – A varázslatokat látni szokás, nem hallani. Nézd, Chane… most meg hová ment az a törpe? – Az irda megint félrehajtotta gyönyörű fejét, mintha hallgatózna. Völgyárny ránézett, és elkomorult.

– Mi az? Mit hallasz, irda?

A nő megrázta a fejét, ezüsthaja táncolt a fényben, amely most már ismét mindkét holdból sugárzott.

– A gonoszt – énekelte halkan. – Északon egy gonosz lakozik, és egy gonosz énekel. Ogrék gyülekeznek, goblinok vonulnak… szárnycsapásokat hallok.

– Hova a pokolba tűnt az a törpe? – Bozótugró Chestal a tisztáson bóklászott, ide is, oda is bekukucskált. Aztán felnézett, és pislogni kezdett.

– Á! Ott van. Chane! Hé, Palaházi Chane! Mit csinálsz odafent? Én már megpróbáltam. Nem tudsz feljutni a tetejére! – A többiek is odanéztek. Magasan a fejük felet, a hegyi törpék egyenletes, határozott ritmusában Chane az obeliszk tetejéhez közeledett. – Mindjárt elfogynak a lépcsőfokok! – rikkantotta a surranó. – Nekem elhiheted, csak az idődet pocsékolod! Nem tudod elérni a… – Odalépett hozzá az irda, és fejére tette kecses, erős, fekete kezét.

– Maradj csendben, apróság! – énekelte halkan. A fehér hold ismét teljes egészében látszott, de most a vörös kezdett eltűnni, ahogy a fekete gömb bekúszott elé. A holdfény vörös színezete megfakult, és ezüstössé vált.

Odafent Palaházi Chane elérte az utolsó kapaszkodót, és elbizonytalanodott. Völgyárny pálcáján megint felvillant a kristály, ezúttal hideg, fehér fénnyel, mintha a fehér hold sugarai gyűltek volna össze benne. Egy fehér fénysugár lövellt fel belőle, és vakító fényben fürösztve a törpe hátán lógó pörölyt. Chane az oszlopba kapaszkodva leakasztotta az eszközt, erőt gyűjtött, és a fegyver hegyes végét belevágta a kőbe, a feje felett. Megint sújtott egyet, és levált egy fekete szilánk, egyszer megpattant az obeliszk enyhén lejtős oldalán, aztán csendülve leesett a kövezetre. A törpe az övébe dugta a pörölyt, felnyúlt, megkapaszkodott az új mélyedésben, aztán megint megfogta a fegyvert, hogy kihasítson még egy szilánkot.

– Hogy nekem ez miért nem jutott eszembe? – kuncogott a surranó. – Itt törtem a fejem hurkokon meg csörlőkön, meg ilyesmiken. – A vörös hold már majdnem teljesen eltűnt, de Völgyárny pálcája még ragyogott, és éles fehér fény világította meg az oszlop tetejét, ahol a törpe dolgozott. Bozótugró Chestalnak hirtelen eszébe jutott, hogy mi lehet láthatatlan társával, a varázslattal, amely valahogy hozzászegődött. Idegesen körülpillantott.

– Varázsló, a fény… ez azt jelenti, hogy megint működnek itt a varázslatok?

– A halandók varázslatai nem – suttogta a mágus. – Sem egyéb olyan, amit én éreznék, vagy fel tudnék fogni.

– Az isteneket nem kötik a korlátok, melyeket felállítanak – suttogta az irda. – Csak a krynni mágia akad fenn a Varázslat-csapda hálójában.

– Hamu és pusztulás – siránkozott valami hangtalanul.

– Örömmel hallom – sóhajtott a surranó. – Egyáltalán nem bánom, ha minél később tudom meg, mi történik, ha Pukk kiszabadul.

A magas oszlop tetején Chane vágott egy újabb kapaszkodót, aztán még egy utolsót, majd felhúzta magát, hogy körülnézzen. Az obeliszk teteje egy legfeljebb négy láb átmérőjű, lapos mélyedés volt, és több tárgy feküdt benne. A legméretesebb egy kicsi, alabástromnak tűnő, törött szobor volt – megviselt, megkopott emberalak, felfelé tekintő, szakállas arccal. Egyik felfelé nyújtott karja ép, benne kéthüvelyknyi, ovális, sötétvörös kristály. A kis, legfeljebb három láb magas szobor a hátán feküdt. A másik karjának egy darabja mellette hevert, de a kéz hiányzott róla. A tálban lévő következő tárgy egy akkora fémgolyó volt, mint Chane ökle. Vastagon belepte a rozsda, de így is látszott, hogy réges-régen valamitől behorpadt. A golyóba megzöldült bronzlemez volt ágyazva, és Chane közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye. A fehér hold felerősödött fényében részben el tudta olvasni a feliratot: ostromlövedék méret, kifejezetten elsőrangú hajító lövésre… Gnómok, gondolta. Egyik lábát átvetette a tál szélén, és odanyúlt, hogy a kis szobrot felállítva azt jobban megnézhesse. A vörös kristály azonban egyszer csak villogni és búgni kezdett, a szobor ujjai szétnyíltak, és a gömb a törpe kezébe hullott. Amikor Chane rákulcsolta az ujjait, elhallgatott. Akkor minden kétséget kizáróan megvilágosodott előtte, hogy miért mászott fel az oszlopra. A kristály hívta, hogy vegye el.

Lelki szemei előtt elmosódottan megjelent egy arc: hozzá egészen hasonló, szakállas hegyi törpe arca. Nem a saját arca volt azonban, bár nagyon hasonlított rá. Szigorúbb ábrázatán harci sebhelyek éktelenkedtek. És egy szegekkel kivert, szarvas sisak kerek nyílásából nézett rá. A sisakon egyetlen dísz volt: egy kristály, amely az ikertestvére lehetett volna annak, amit a kezében tartott, csak a színük különbözött. A sisak kristálya zölden tündökölt.

– Grallen? – hallotta a saját suttogását. A lelki szemei előtt lebegő arc mintha bólintott volna biztatásképp… aztán elhalványult. Palaházi Chane még életében nem érezte magát ilyen zavartnak, miközben eltette a kristályt a zsákjába, a vállára vetette a pörölyét, és elindult lefelé az új fogódzkodókon, melyeket most vágott. Lépésről lépésre, kapaszkodóról kapaszkodóra leereszkedett az obeliszk oldalán. A feje felett elhalványult a ragyogó fény, és az oszlop teteje már nem látszott többnek, mint egy kőobeliszknek a holdfényben. Odalent köré gyűltek a többiek; a surranó kérdésekkel bombázta, a varázsló próbált szóhoz jutni, az irda pedig letérdelt, hogy közelről az arcába nézzen. Hunyorogva szemlélte, aztán a homlokára mutatott. Völgyárny is lehajolt, hogy megnézze. A törpe homlokán, az orrnyerge felett egy vörös folt látszott – szinte teljesen olyan alakú és színű, mint a vörös hold.

Az irda kunyhójában, ismét fűszeres itallal teli bögrékből kortyolva, Chane elmesélte nekik, hogy mit talált. Elővette a kristályt, hogy megmutassa, de amikor Völgyárny megérintette, megégette az ujját. A surranó is utána kapott, de a varázsló fájdalomkiáltására visszarántotta a kezét.

– Azt hiszem, jó lesz, ha vigyázol rá – javasolta bölcsen. A két látható hold ismét szokványosnak látszott, ahogy a holdfogyatkozás előtt, de az északi égen volt valami feketeség – hiányoztak a helyükről a csillagok. A fekete hold függött ott, láthatólag mozdulatlanul, és Völgyárny megborzongott, amikor arra nézett. Az irda kiült a kunyhója elé, észak felé fordult, és hátravetette a fejét, mintha feszülten hallgatózna. A lámpafény és az édes-főzet simogató melegséggel töltötte el az utazókat. Chane érezte, hogy lebicsaklik a feje. Ásított, majd az asztalra borult. A surranó már aludt.

* * *

Nem csak Chane és a társai figyelték meg a holdak előjelét. Száz mérföldre északnyugatra a qualinesti elfek is látták Qualinost tisztásain, és erdőkerülőket küldtek szét a hírrel. Valami történt, amit ki kellett vizsgálni. Gonosz dolgok voltak készülőben. A Kerüldel-völgytől nyolcvan mérföldre nyugatra az Ősmágia Tornyának mágusai is végignézték, ahogy a fekete hold kitakarta először a fehéret, aztán a vöröset. Tanácskozást hívtak össze, melyen a fehér és a vörös köpenyt viselők sokkal többen voltak jelen, mint a fekete köpenyesek. A vadontól északra, a nagy hágóvárosban, Pax Tharkasban az emberek a falakra gyűlve nézték ámulva a holdakat. A Kerüldel-völgyet a Nyugalmas-völgytől elválasztó hegység túloldalán, Gargath ősi templomától húsz mérföldre pedig fegyveres goblinok seregei várakoztak a termékeny völgy északi végében. Várták az előrenyomulási parancsot, hogy elindulhassanak délre, ahol gyanútlan falvak szunnyadtak a holdfényes földek között. Akadt köztük néhány jóval megtermettebb, dölyfös és rátarti teremtmény is: ogrék, akik előbújtak a barlangjaikból, hogy csatlakozzanak a goblin hordákhoz, tudván, hogy hamarosan szórakozásban lehet részük. A goblinok sötét tábora felett magányos alak állt egy bokros dombtetőn, és az eget kémlelte. A kétszínű holdfény megcsillant szarvas sisakján és feketére festett páncélján. A sokszarvú sisak arcrostélya ijesztő fémmaszk volt; az ördögi ábrázatból sötét, kutató szempár figyelt. Amikor elkezdődött a látható holdak kitakarása, az alak kioldotta és levette a maszkját. A holdfényben láthatóvá vált az arca: szigorú, sötét szemű női arc.

Akár szép is lehetett volna, ha az akart volna lenni – csakhogy mást választott, és már nem volt visszaút. Amikor Krynn fekete holdja kitakarta az első látható holdat, a nő szíjat húzott elő a mellvértje alól. A szíjon sötét, alaktalan tárgy függött.

– Caliban – mondta a nő. Száraz, kásásan suttogó hang szólalt meg a fülében válaszul, ősi, siránkozó hang.

– Miért hív most? – lehelte a hang. – Nincs rám itt szüksége. Itt nincs semmi, amit ne tudna maga is megoldani.

A nő összevonta a szemöldökét.

– Caliban, a holdak. Mit jelent?

– „A holdak”, azt mondja – suttogta a száraz hang. – A holdak meséjét akarja tudni.

– Mondd el!

– A királynő újabb előjele – krákogta a zörgő hang. – Azt mondja vele a nagyuraknak, hogy küszöbön áll az idő, hogy megszállják Ansalont, és elmondja minden istennek, aki csak észreveszi, hogy ezúttal a magáénak akarja ezt a világot. Figyelmezteti őket, ne avatkozzanak közbe.

– Egy újabb előjel! – csattant fel a nő. – Van benne üzenet a számomra?

– Á! – mondta a recsegő hang. – Üzenet után tudakozódik.

– Mondd el! – parancsolta a páncélos nő.

– Ha van benne üzenet a számára, csupán annyi: megígérte a nagyúrnak, hogy beveszi és megtartja Thorbardin erődjének a bejáratát. A királynő nem kegyelmez senkinek, aki nem teljesíti azt, amit megígért neki.

– Nem fogok kudarcot vallani! – mondta élesen a nő. – Akkor sem, ha nem áll más rendelkezésemre, csak… ezek – intett megvetően kezével a várakozó goblin seregek tábora felé. – Ütőképes sereget kértem a nagyúrtól. Büdös goblinokat adott. De sikerrel fogok járni. Thorbardin el fog esni, ha eljön az ideje.

– Feleslegesen mondja ezt nekem. Az ő dolga, nem az enyém. Most hagyjon pihenni, amíg nem lesz alaposabb oka, hogy felkeltsen.

– Azt teszek, ami tetszik! – kezdte dühösen a nő, de aztán összeszorított fogakkal felszisszent, amikor apró villámok lövelltek ki a sötét tárgyból, és a kezébe martak. Gyorsan visszacsúsztatta a páncélja alá. Érezte, hogy enyhén lüktet, mialatt nyugalomba vonul a mellei között. – Előjelek – mormolta. – Nincs szükségem előjelekre, hogy teljesítsem, amibe belevágtam! – Aztán az égre szegezte a tekintetét; nem a történetüket mesélő holdakra, hanem nyugatra, ahol a völgy keleti oldalát alkotó hegyvonulat hegyes fogsorként meredt az éjszakai égre. Arra, a távolban, a hegyeken túl vörös fény derengett. Nem hold és nem tűz fénye volt, hanem mintha a Lunitari fénye verődött volna vissza a gerincek mögött. A melle között megmozdult a fekete tárgy, és megint meghallotta a száraz, ősi hangot.

– Ó, de úgy tűnik, mégis van üzenet a számára. Valaki más is úton van ma éjjel, és Thorbardin elveszett bejáratát keresi.

* * *

Hét-ágra sütött a nap a völgyben, amikor Palaházi Chane felébredt. Egy pillanatig nem tudta, hol is van. Pislogva nézett körül. A kunyhó tárva-nyitva állt, az ablaktáblák kitárva, az ajtó félig nyitva. A szekrények üresen tátongtak, és hűvös őszi szél járta át a szobát, madarak és apró teremtmények hangját hozva. A hangokat hallva Chane hirtelen rádöbbent, hogy azóta nem hallott ilyesmit, mióta bejött ebbe a furcsa völgybe a vadonban. Az ajtó közelében Völgyárny, a varázsló aludt egy fűszőnyegen. Chane nyújtózkodott és felállt. Merevek voltak a tagjai az asztalnál alvástól, a pöröly még mindig a hátán lógott. Eszébe jutott az előző este, kapkodva kikötözte a zsákja zsinórját, és belenézett. A vörös kristály ott volt benne, biztonságban. Megérintette a homlokát, aztán előrehúzta a pörölyt, és fényes felületét tükörnek használva, belenézett. A vörös folt még mindig ott volt az arcán, közvetlenül az orra felett, csak most már nem olyan élénken, nem annyira szembetűnően. Mégis érezte, hogy az agya tele van olyan tudással, ami eddig nem volt benne. Neszt hallott, és körülnézett. A surranó éppen akkor lépett be a nyitott ajtón. 

– Az irda elment – jelentette szomorúan. – Sehol sem találom. És azt hiszem, a cicusait is magával vitte, mert azok közül sem találtam egyet sem.

– Akkor azt hiszem, végzett itt a dolgával – mondta Chane, miközben összeállította csomagjait és szíjait. – De nem baj. Innen már tudom, merre kell menni.