16. fejezet

Egy sziklás kiugróról Chane és Chess leláthatott az útra. Éppen alattuk húzódott, valamivel távolabb, és a holdfény kísérteties árnyakat vetett a felette tornyosuló meredek hegyoldalra. Ám jól belátható volt, és Chane guggoló testtartásban, ámulva nézte a lejtőn haladó sötét alakokat. Többtucatnyian voltak, különböző méretű népek. Törpék, de magasabbak is – emberek, talán. Némelyek bukdácsolva igyekeztek lefelé, gyakran visszatekintgetve. Mások lassan mozogtak, belekapaszkodva társukba; volt, aki mást támogatott, és volt, akit vittek. A menekültek első hulláma után kis csoport jelent meg, lándzsákat és kardokat suhogtatva, szintén lassan haladva. Néhányan az előttük haladókat sürgették, a leghátsók pedig fegyverüket készenlétben tartva, hátrafordulva figyelték az utat. 

– Valaki üldözi őket – mondta Chess. – Az ott a hátvéd. Kíváncsi vagyok, ki elől menekülnek. – A tömeg lassan rátért a hirtelen kanyarodó mellékösvényre, majd kettesével-hármasával eltűntek a takarásban lévő úton. A jajgatásokat és kiáltásokat felfelé vezették, de eltorzították a hegyoldal kanyargós útjai, a buckái, és a távolság. 

– Menjünk közelebb – javasolta Chane. – Innen nem derül ki semmi. – Felállt, és a surranó keresésére indult, aki már a buckás lejtőkön vágott keresztül, kőről kőre ugrálva, hogy jobb kilátást találjon az útra. Chane utána sietett. 

A törpe és a surranó hosszú percekig nem láthatta az utat, de végül egy sziklaszirthez értek, ami egyenesen felette húzódott. A hirtelen kanyar és a takarásban lévő rész között végig jó kilátást biztosított. Az út már üres volt, amennyire beláthatták. Ám velük szemben, a beárnyékolt kanyonban, ahonnan az ösvény indult, valami mozgott. Nehéz léptek ropogása hallatszott a kőtörmelékkel borított út felől. Léptek… és egy mély, durva hang, ami kegyetlen nevetéssé változott. 

– Nézzétek, hogy rohannak! – hörögte a hang a sötétből. – Vér és kiontott vér. Nekem, megyek még többér’. Zúzzátok a koponyáikat és törjétek a csontjaikat! Futni hagyni őket? Hé! Én azt’ nem. Loam nem! 

A sötétségből hatalmas, zömök, széles testű alak bukkant elő, aki görbe, görcsös lábbal iszkolt lefelé az úton. Egyik kezében méretes bunkót cipelt, amivel úgy suhintott, mintha vessző lenne. 

– Haggyad őket futni! – ordította, ahogy elhaladt a törpe és a surranó alatt. – Haggyad őket menekülni! Haggyad őket meghalni… kínszenvedéssel. He-he! – Az alak megcsúszott a kőtörmeléken, egy pillanatra megingott, majd irányt váltott és elindult a takarásban lévő részre, amerre a menekülő tömeg ment. 

– Mi a mocsok ez? – suttogta Chane.

– Ronda, ugye? – mondta a surranó. – Még rondább szemből. Itt van, megmutatom. 

Mielőtt Chane bármit cselekedhetett volna, a surranó felállt, előhúzta csúzliját és egy hatalmas kavicsot repített a szörnyeteg után. A kavics tompa puffanással lepattant a lény koponyájáról A szörnyeteg felüvöltött, hatalmas kezével odakapott a sebhez, és megpördült. Óriási, vaskos szemöldökös arcán ülő hold-vörös szeme ide-oda pásztázta a terepet, majd megakadt a törpén és a surranón. 

– Upsz – szólalt meg Chess. A gigantikus teremtmény bunkósbotját lóbálva megindult feléjük az ösvényen, miközben ordítását visszhangozták a hegycsúcsok. – Egyébként – folytatta Chess – most jobban meg tudod nézni. Lefogadom, hogy még sosem láttál ezelőtt ogrét. Igaz? 

– Apróságok! – zengte az ogre, egyre nagyobb lendülettel közeledve. – Követ dobtok rám? Loam az utolsó dolog, amit életetekben láttok!

– Ezt miért csináltad? – hörögte a törpe. – Most nézd meg, mit…

– Nem gondoltam, hogy ilyen házsártos – vágott közbe Chess, magyarázkodva. A csúzlijából egy újabb kavics – ezúttal nagyobb darab – suhant és vágódott a közeledő ogre arcába, teljes erőből eltalálva annak széles orrát. Sötét vér tört elő, majd folyt a földre, elöntve a lény torz száját. Az ogre ismét felüvöltött és rohanni kezdett feléjük. – Azt hiszem, most igazán dühös – mondta a surranó. – Ez a tiéd. Én inkább körbenézek, hogy akad-e még több. 

– Mi? – fordult felé Chane, ám a surranó már elindult, fürgén ugrálva egyik szikláról a másikra felfelé az emelkedőn. Néhol megállt egy pillanatra, hogy az alatta húzódó beárnyékolt utat kémlelje. – Rozsda és patina! – Chane a feléje igyekvő szörnyet bámulta, ami olyan magas volt, hogy bunkósával még épp elérte Chane-t arról az ösvényről is, ami fölött ő egy sziklán guggolt. És nagyon gyorsan közeledett. A törpe megragadta kardja markolatát, majd inkább úgy döntött, hogy pörölyét teszi szabaddá. – Kharas, most segíts meg! – sóhajtotta. Ezután a szikla pereméhez lépett, sietve felpillantott a holdfénytől megvilágított csúcsra, majd letérdelt és meglódította a pörölyt. A fegyver tüskés végével lesújtott a kőre. És ismét meglóbálta. Hirtelen lebukott, amikor egy akkora kéz, mint a háta, megjelent a kőszirt felett és lesújtott. Chane kalapácsa újra visszhangzott a szikla felszínén. Majd újra. A hatalmas bunkósbot a levegőbe emelkedett a törpe feje felett, és lesújtott, mennydörgő hanggal reccsentve szét a mögötte lévő sziklát. 

A husáng ismét a magasba emelkedett, ám ezúttal Chane kénytelen volt az egyik oldalra ugrani, mivel a fegyver éppen oda csapódott be, ahol ő állt. Félregördült, felállt és újra meglódította a pörölyt. A tüskék belemélyedtek a kőbe, újabb lyukat ejtve pontosan egy-vonalban az eddig vájt üregekkel, amik – Chane reményei szerint – repedést okoztak a szikladarabban. A kiugró sziklaperem mögül hirtelen előugrott az ogre. Egy pillanatra a szeme egy szintbe került Chane tekintetével. A törpe félreugrott, a furkósbot pedig ismét lesújtott, hatalmas porfelhőt kavarva. Az ogre dühöngő üvöltése egyre erősebben visszhangzott. A husáng Chane-t keresve összevissza csapkodott… majd hirtelen megállt. A törpe a mögötte hallatszó hangokból tudta, hogy a szörny mászik. Megvizsgálta a repedésvonalat, és megint meglódította pörölyét. Ekkor megjelent az ogre feje búbja, majd a szeme. A teremtmény hatalmas elégedettséggel felordított, amikor látta, hogy a törpe csapdába került, mivel csak meredek sziklafal volt mögötte, és sehova nem menekülhetett. Felugrott a szilaperemre és megemelte vaskos husángját. Chane összegyűjtött egy adag kőport, és a hatalmas, vicsorgó, véres arcra szórta. Az ogre dühödten felbőgött, elvesztette az egyensúlyát, és eltűnt. 

Azonban megint gyorsan mászni kezdett. Chane pörölye lesújtott. A hangja ezúttal különbözött az eddigiektől: halk, tompa visszhang kísérte minden egyes csapását. Újra megjelent az óriási, husángos kéz, és olyan ütést mért a kőre, ami összezúzta volna a törpét, ha eltalálja. Chane már lihegett, de a munkájára összpontosított. Ismét hallatszott a kaparó hang, ahogy az ogre ügyetlenül kúszott felfelé, majd előbukkant a feje. Chane még utoljára a magasba emelte pörölyét, „Reorx, vezesd a buzogányomat!”, suttogta. Majd rávágott a sziklára. A csapás hangja ezúttal nem ült el, hanem mély, halk csikorgással folytatódott, ahogy a repedés szétnyílt… A hajszálvékony ér először egy centivé nőtt, azután még egy centivé… majd hirtelen fél öl szélessé, és végül leválva az alatta húzódó út felé zuhant, magával rántva az ogrét is. Chane a frissen kifodrosodott peremhez kúszott, és lenézett. Alatta az utat kőtörmelék borította, egészen a sziklafal magasságának a feléig. A felette lebegő kőporfelhő pedig elhomályosította a holdfényt. 

Chane visszaakasztotta pörölyét, kezébe vette a kardját, lebukdácsolt a sziklahalomhoz, és a repedéseket fürkészte. Talált egy széles rést, amibe annyira belenyomta a kardja pengéjét, amíg csak engedte. Valahol a talpa alatt, távoli, fojtott hangok hallatszottak, ahogy az ogre dühöngve nyöszörgött. A törpe szélesebb hasadékot keresett. Még a kőtáblákon kúszott ide-oda, amikor megjelent felette a surranó, a fodros szirtnél guggolva. 

– Mit csináltál az ogréddal? – kérdezte. – Hallom, de nem látom sehol.

– Itt van a kövek alatt – felelte a törpe. – Nem tudok hozzáférni.

– Nos, az nem olyan nagy baj – vonta meg a vállát Chess. – Ez azt jelenti, hogy ő sem férhet hozzád. Természetesen, ha először ölted volna meg, és utána temeted el, akkor nem lenne most ilyen gondod. Hát nem tudsz semmit az ogrékról? 

– Ez az első, amivel életemben találkoztam – morogta Chane, egy újabb repedésbe döfve a kardját. A kövek alatt valami felkiáltott, majd a kőhalom megrázkódott. 

– Hát, lehet, hogy esélyed lesz még többel találkozni, ha igazán ezt akarod. Van ott fent valami, egy kicsivel távolabb, de mindenképpen az ösvény mentén. Talán egy ogre az… vagy épp néhány. Tudod, ők általában csapatokban járnak. 

– Nem, nem tudtam.

– Úgy, mint a goblinok – mondta a surranó. – Ritkán találsz egy goblint anélkül, hogy sokat ne találnál. Erről jut eszembe, odafent egy pillanatra azt hittem, hogy goblinok szagát érzem. Érezted már valaha a goblinok szagát? 

– Nem tudok róla. Milyen szaguk van?

– Ó, nem is tudom. – A surranó elmerengett, érdekes kihívásnak találva a kérdést. – Olyan a szaguk, mint a, hm, talán mint a friss trágya és a döglött béka keverékének. Nem is tudom. A goblinoknak goblinszaguk van. Mondjuk általában nem találsz ogrét és goblint ugyanazon a helyen. Ezért lepődtem meg, hogy goblinok szagát éreztem. 

Chane még egyszer keresztülment a kőhalom egyik végétől a másikig, de sehol nem talált elég széles nyílást, ahol a betemetett ogrét kardjának nem csak a hegyével érhette el. A surranó, miután a törpét figyelte, odament az egyik, már kipróbált réshez, belehelyezte abroncsbotja végét, majd olyan keményen és mélyen benyomta, ahogy csak tudta. A talpuk alatt a kőhalom felmordult, megremegett, és remegő trillázás hallatszott a hasadékokból. 

– Szerintem csiklandós – jegyezte meg Chess.

– Szerintem pedig addig kellene innen elmennünk, amíg nem dühödik fel igazán – válaszolta Chane. Komoly arccal felvette a zsákját, és kitapogatta a Varázslat-csapda kemény, meleg felszínét. Azonnal megjelent a halovány, zöld vonal, mutatva az utat felfelé a kanyargós ösvény mentén, egészen a magasban húzódó csapásig. A surranó azonban azt állította, hogy ogrék vannak odafent, és talán goblinok is. Chane rájött, hogy még goblint sem látott soha. Csakhogy most éppen nem volt ínyére a velük való találkozás. Az ogréval vívott párviadaltól még mindig remegett. Talán az lenne a legjobb – mormogta magában –, ha az úton menekülő emberek után mennénk, és megtudakolnánk, mi vár ránk odafent. Chess hunyorogva körbenézett. 

– Nem akarod saját szemeddel látni? Mert én igen.

– Inkább azelőtt megtudom, mivel lesz dolgom, mielőtt szembenézek vele – jelentette ki Chane. – Beszélek azokkal az emberekkel. Te felmehetsz addig, ha akarsz. 

– Jó ötlet – mintha mondta volna valami hang nélkül. – Menjünk.

– Kuss, Pukk! – szólalt meg a surranó. – Tudom, mit próbálsz elérni.

– Gyötrelem – siránkozott a varázslat.

A törpe körbenézett. Lassan kezdett hozzászokni a surranó társának idegeskedéséhez, de még mindig zavarta.

– Pukk azt hiszi, ha elég mesze viszem tőled és a Varázslat-csapdától, akkor valósággá válhat – magyarázta Chess, megvonva a vállát. A törpe már elindult visszafelé a zegzugos ösvényen, így a surranó követte. Chess időnként visszapillantott a távoli, magas csúcsokra, és azt kívánta, bárcsak a régi varázslat ne csatlakozott volna hozzá. A reggeli napfény már az egész völgyet beborította, mire Chane és a surranó a hegy hosszú emelkedőjén megkerülve egy szirtet megpillantották az embereket. Ott, ahol a csúcsoknál eredő patak végigfutott, két tábort alakítottak ki, egymástól néhány öl távolságban. A nagyobbik, a hegyoldaltól távolabb eső sátortábor a törpéké volt. A közelebbi kisebbik – ami mindössze néhány tábortűzből és fekhelyből állt, ahol sérültek pihentek – pár tucat embernek adott szállást. 

Ahogy a törpe és a surranó közeledett, azok az emberek, akik még képesek voltak megemelni a fegyverüket, kijöttek az útra, és felálltak védővonalban, alaposan megfigyelve az újonnan érkezőket. Mögöttük a törpék táborában mindenki ide-oda rohangált; majd húsz vagy harminc törpe sietve csatlakozott az emberi harcosokhoz. Amikor elég közel értek, Chane tölcsért formált a kezéből, és a szája elé emelve kiáltotta: 

– Halihó! Csatlakozhatunk hozzátok? Békével jöttünk!

Némi habozás után nagydarab, szakállas ember lépett ki a vonalból, és visszakiáltott:

– Kik vagytok?

– Én Palaházi Chane vagyok – válaszolta a törpe. – Ez pedig itt Bozótugró Chestal. Épp a hegyen haladtunk felfelé, amikor ti elmentetek mellettünk. Beszélni akarok veletek.

– Ogrék és goblinok jöttek mögöttünk – mondta a férfi, eltakarva a szemét a reggeli nap elől. – Ha onnan jöttetek, találkoztatok velük?

– Csak egy ogréval találkoztunk – kiáltotta Chane –, de goblinokkal nem, habár lehetett néhány odafent.

– Hogyan lehettek még itt, ha ogréval találkoztatok? – Bozótugró Chestal Chane elé állva előrébb lépett. 

– Palaházi Chane híres harcos – üvöltötte. – Köveket zúdított az ogrétokra és betemette.

– Nem vagyok híres – sziszegte Chane a sugárzó surranónak. Aztán az előtte állókhoz fordult. Most már közelebb állva tisztán látta őket. Többeknek újonnan szerzett, bekötött sebük volt, mások a két tábor között szörnyű állapotban hevertek szanaszét. – Ti milyen nép vagytok? – kérdezte. – Honnan jöttetek? 

Az emberek és a törpék – és közöttük nők is, mindkét fajnál, jegyezte meg magában Chane – láthatóan nyugodtan pihentek, ahogy a két idegen közeledett, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem goblinok. A testes férfi leengedte a dárdáját, és mocskos hüvelykujjával megütögette a mellkasát. 

– Én Camber Meld vagyok. Az ott Vashegyi Bodor – mutatott egy szürke szakállas dombi törpére, aki a fegyveres katonák falanxának élén állt. – Mi vagyunk a népeink vezetői. Falvaink a Nyugalmas-medencében fekszenek, hm… feküdtek –, egy mérföld távolságban. Ez a következő völgy abban az irányban. Az ő népe pásztornép. Az enyém növénytermesztő. Vagyis eddig az volt. – Kiüresedett tekintettel körbenézett. – Attól tartok, annyi maradt belőlük, amennyit most látsz. – Chane néhány lépéssel a vezérektől megállt, és egyikről a másikra nézett. 

– Mi történt?

– Hajnaltájt támadtak ránk – magyarázta a törpevezér. – Egy goblinsereg és számtalan ogre. Először az én falumra, azután Camberére. Semmi esélyünk nem volt. 

– Harcoltunk – helyesbített a férfi. – Három napon keresztül, harcoltunk, először a falvakban, azután visszahúzódtunk a hegyoldalba. De túlságosan sokan voltak, és mi nem voltunk felkészülve a védekezésre. Soha nem jártak erre goblinok, és ogre sem sok. 

– De most igen – dörmögte Bodor. Chane döbbenten figyelte őket. 

– És mit akarhattak? Miért támadtak rátok?

– Az egyik pásztorom elrejtőzött egy hasadékban, ahonnan kihallgatta néhány beszélgetésüket. A következőket mondták: „A Nyugalmas-völgy lesz a Parancsnok bázisa.” És rabszolgákat is vittek magukkal. 

– Ezért követtek titeket a hegygerincen keresztül? – kérdezte Chane.

– Az ogrék követtek – motyogta a törpevezér. – Kettő, legalább, habár az egyik mintha megállt volna, hogy megkínozzon néhányat azok közül, akik elestek. A másik közvetlenül mögöttünk jött. 

– Miért követnek az ogrék bárkit is? – vicsorgott az embervezér. – Hogy megkínozzák, megcsonkítsák, és megöljék. – Kíváncsian Chane-re tekintett. – De te elkaptad, igaz?

– Nem öltem meg – felelte Chane. – Megpróbáltam, de csak annyit sikerült elérnem, hogy betemettem néhány szikladarabbal.

– Egy kicsit feldühítettük azért – tette hozzá segítően Chess. A törpevezér is fürkészve Chane-t figyelte. 

– Te nem úgy nézel ki, mint egy dombi törpe – mondta.

– Nem is az vagyok. Thorbardinból jöttem. – A dombi törpe felhorkant és résnyire szűkült a szeme. Félig megemelte a nála lévő fejszéjét, majd megvonta a vállát és visszaengedte. 

– Hegyi törpe – morogta. – De, gondolom, a háborúnak már rég vége.

Chane-nek hirtelen eszébe jutott a jégmező – ami alig néhány mérföldre volt innen –, ahol a két törpefaj vérbe fagyva emlékeztetett az ősi ellentétre.

– Remélem – felelte.