2. fejezet

– Miféle álom volt? Úgy értem az, amikor láttad azt a helyet Thorbardinon kívül, és amit most meg akarsz találni.

Bozótugró Chestal kimászott egy sziklaperem szélére, és hunyorogva lekémlelt a ködös messzeségbe. A Kerüldel-völgyet mintha köd és alacsonyan ülő felhők borították volna, napfoltokkal pettyezett, szürke, több mérföld széles, és sok-sok mérföld hosszú ködös szurdoknak látszott. Megint észrevette, hogy a völgy milyen furcsán… eltűnik valahogy szem elől, még akkor is, ha közvetlenül fölötte áll, és onnan néz le valaki. Palaházi Chane felhúzta magát a sziklaperem tetejére. A feketébe öltözött törpe mindkét válláról egy-egy fekete zsák lógott. A halott macska nem csak vacsorát adott. Lett belőle egy jó, fekete szőrmekabát, két zsák, és egy jó adag füstölt hús. 

– Csak egy álom volt – mondta. – Legalábbis szinte mindenki ezt hajtogatja nekem. Talán igazuk is van. Csakhogy én álmodtam, és én nem hiszem, hogy csupán ennyi lenne.

– Nos, és szerinted mi volt? – A surranó elárnyékolta kezével csillogó szemét, és a köd fölé emelkedő, távoli, csipkés csúcsokat fürkészte, mérföldekre keletre, a völgyön túl. 

– Szerintem, üzenet volt – sóhajtotta Chane. – Százszor láttam ezt az álmot, éveken át, csak most szinte mintha értelmet nyert volna, és ott volt az az arc; úgy éreztem, tudnom kellene, hogy ki az, de valahogy nem akart beugrani. Azt mondta, hogy küldetésem van, és Thorbardin sorsa múlik rajtam, és mutatott egy helyet, ahová el kell mennem.

– Miért?

– Nem tudom. Azt nem mondta, de biztosan van valami köze a sisakhoz, mert állandóan arról álmodom.

A surranó a törpéhez fordult, és komikusan felvonta a fél szemöldökét.

– Miféle sisak?

– Az, amelyikről mindig álmodom, kölyökkorom óta. 

– Egy sisak – sóhajtotta Chess. – Hú, hát én általában pillangókról és kísértetekről, meg ilyenekről álmodom. Nem hinném, hogy valaha is álmodtam volna sisakról. – Felemelte villás botját, egy pillanatig forgatta az ujjai között, aztán feldobta a levegőbe, majd elkapta, amikor még mindig pörögve visszaesett. – De az álmok fontosak. Az unokatestvérem egyszer azt álmodta, hogy lábtörlő, és egy hét múlva rálépett egy ogre. – Chane a pörgő botot bámulta. 

– Egyébként, ez meg micsoda?

– Mi? – pislogott Chess, és abbahagyta a pörgetést. – Ja ez? Ez egy abroncsbot. Mesélj még a sisakos álmodról!

– Hát, csak egy álom. Időnként álmodok vele, majdhogynem, amióta csak élek. Azt álmodom, hogy olyan helyen vagyok, ahol még soha nem jártam, és van ott valami. Néha egy bezárt láda, máskor egy táska, vagy egy kőrakás, vagy egy fadoboz. Amikor azonban kinyitom, mindig egy régi sisakot találok benne. Egy harci sisakot, szarvakkal és csúccsal, arcvédővel, orrvédővel… mindig ugyanúgy néz ki, és mindig, amikor felvenném, megszólal egy hang, hogy: „Ne, most ne! Még ne! Tudni fogod, ha eljön az idő.” 

– Ennyi az egész? – a surranó csalódottan ráncolta a szemöldökét. – Ez nem túl izgalmas.

– Ennyi az egész – ismerte el Chane. – Vagy legalábbis ennyi volt, néhány héttel ezelőttig, amikor szinte minden éjjel visszatért az álom. Most azonban megváltozott. Egy nagy, magas hidat látok benne, ami alatt semmi sincsen. Átmegyek a hídon, és akkor megtalálom a sisakot. Elkezdem felvenni, és van ott velem valaki. Egy harcos, olyan mint a régi hylar harcosok, még a nagy háború idején. Rám néz, és azt mondja: „Közeledik az idő. Thorbardin veszélyben forog. Palaházi Chane, azzá kell válnod, aki vagy, és akinek rendeltettél! Ez a küldetésed.” – Chane felnyögött, és szőrmébe bugyolált lábával a sziklát rugdosta. – A vén Tűzszító kinevetett, amikor elmondtam neki. 

– Ő kergetett el Thorbardinból?

– Senki sem kergetett el Thorbardinból! – méltatlankodott Chane. – Azért jöttem el, mert el akartam jönni. De a banditái elvertek, kiraboltak, és azt mondták, soha ne menjek vissza.

– Szerinted miért tették?

– Mert Tűzszító Salak egy nyomorult, vén ócskavas, és azt akarja, hogy Jilian gazdag vagy híres törpéhez menjen hozzá. 

– Gondolom, te egyik se vagy.

– Nem, nem vagyok. De visszatérek, ha ennek a végére jártam, és a saját fejem után fogok menni, és akkor Tűzszító Salakot megeheti a rozsda, azt se bánom. 

– De először megkeresed a sisakot.

– Meg akarom próbálni. Lehet, hogy csak egy álom volt, de a végére akarok járni.

– Lehet, hogy a sisak gazdaggá és híressé fog tenni – vetette fel a surranó. Chane még mindig fortyogott a nemrég átélt árulás és megaláztatás emlékén, miközben hunyorogva kémlelte a ködös völgyet. A surranónak egy dologban igaza volt. Úgy tűnt, mintha a völgy megpróbált volna elrejtőzni, mintha nem vágyott volna társaságra. Ahhoz azonban, hogy eljusson az innen keletre húzódó hegyekhez, muszáj volt átmennie rajta. A nagy macskáknak azóta nyomukat sem látták. Ha az állatok a völgyben éltek, nyilván hazamentek az éjszaka folyamán. A távolban, a ködön túl a reggeli nap vonta fénykoszorúba a legmagasabb hegyek sárkányagyarakként magasba törő csúcsait. Egy ponton, valamennyire északra, látszott egy hasadék, talán hágó lehetett. 

– Arról mond valamit a térképed, hogy mi van azokon a hegyeken túl?

– Egy másik völgy – mondta a surranó. – Nyugalmas-völgynek hívják. A mögött pedig újabb hegyek vannak. Azok igazán nagyok. Az egyik térkép szerint Thorbardin Északi kapuja valahol arra van. Én még sosem láttam. Te?

– Kintről nem – ismerte el Chane. Megint felnyögött, mert eszébe jutottak Tűzszító „testőrei”, valójában csak egy csapat kemény-legény, az a fajta, akikből túlságosan is sokkal találkozni az üregekben, és még a hegyalatti birodalom némelyik klánvárosában is. Tűzszító! A vén rozsdafogó elhitette vele, hogy segít neki, hogy felszereli az útra, hogy fegyveres kísérettel látja el… aztán elárulta. Mit gondolhat Jilian? Jilianra gondolva olyan búskomorság fogta el, hogy inkább ismét az apján kezdett el gondolkodni. – Igen, a Nagy Üllőre! – morogta. – Igenis, vissza fogok menni, és könnyen lehet, hogy Tűzszító Salak felfuvalkodott elképzeléseit lenyomom a saját torkán! 

– A gazdagság és a hírnév sokat segíthet – szúrta közbe Chess. Megigazította zsákját az övén, megragadta abroncsbotját, és türelmetlenül dobbantott a lábával. – Nézz csak oda! Soha nem láttam még ennyire láthatatlan völgyet!

Chane összeszedte a cókmókját.

– Lehet, hogy el van varázsolva.

– Nem hiszem – vélekedett a surranó. – Azt hallottam, hogy a mágiaűzők nem szeretnek ide jönni, mert viszketnek tőle, vagy ilyesmi. A dombi törpe mondta. – A szőrmébe öltözött törpére pillantott, aztán félrebillentett fejjel végigmérte. A teljesen fekete szőrmébe öltözött törpének csak az arca felső része látszott ki – hátrafésült szakálla, ami az orrától lefelé mindent beborított, majdnem olyan fekete volt, mint a macska szőre –, meg a keze és a térde, a szoknyája és a csizmaszára között. Chess rájött, hogy úgy néz ki, mintha fekete nyúlszőrbe öltözött volna. Chane kilépett a sziklaperem szélére, és lenézett. Szárnycsapkodást hallottak, és fekete árny suhant el a szikla felett. Felpillantottak. Egy hatalmas, éjfekete madár csapott le valahonnan, és ült le egy göcsörtös ágra felettük. Ahol megcsillant rajta a napfény, szivárványszínben tündöklött a tolla. Tollászkodni kezdett, egyik lábáról a másikra állt az ágon, és fejét félrebillentve rájuk meredt aranyló szemével. 

– El innen! – mondta. Chane pislogott.

– Micsoda?

– Azt mondta, menjünk el innen – ismételte meg a surranó. – Még soha nem hallottam, hogy egy madár azt mondta volna „el innen”, hát te? Ami azt illeti, soha nem hallottam még, hogy egy madár bármit is mondott volna; kivéve egyszer, amikor egy varázsló szolgálatában álló hírvivő madár eltévedt egy oldaláramlat vagy mi miatt, és leszállt Hylo falu zászlórúdjára. Öt vagy tíz percen át beszélt. Senki sem tudta, miről, de a falu népének a fele utána napokig láthatatlan lett. – Elhallgatott, ahogy felidézte az emléket. – Akkoriban sok minden elkeveredett. Az öreg Gyaloggyom Ferman soha nem találta meg a bejárati ajtaját… 

– Csöndben maradnál? – förmedt rá Chane. – Ez a madár hozzánk beszélt.

– Tudom. Azt mondta „el innen”. Már mondtam.

– De a madarak nem tudnak beszélni!

– Általában nem. – A surranó kíváncsian felemelte villás botját, és megböködte a madarat. Az dühösen meredt rá, először az egyik szemével, aztán a másikkal, és arrébb ült az ágon. 

– El innen! – mondta megint.

– Szerinted csak ezt tudja mondani? – tűnődött hangosan Chess. – Csak azt, hogy „el innen”? Én, ha beszélni tanítanék egy madarat, szerintem kitalálnék valami jobbat, mint… 

– El innen, vagy az úton maradni – mondta a madár.

– Na, ez már sokkal jobb – bólintott Chess.

– Mit akar ezzel mondani? – meredt Chane a madárra, ami gonosz sárga szemmel meredt vissza rá.

– El innen, vagy az úton maradni! – krákogta a madár. – El innen, vagy az úton maradni! El innen, vagy az úton maradni! – Miután elmondta a közlendőjét, még egyszer rájuk meredt, aztán felröppent az ágról, kitárta széles szárnyait, és elszállt a völgy felett. Nézték, ahogy ponttá zsugorodik a messzeségben, aztán Chane zömök vállára vette a cókmókját, és megint kilépett a szikla szélére. 

– Még mindig menni akarsz? – kérdezte a surranó.

– Persze. Miért ne?

– Hallottad, mit mondott a madár.

– Nem hallgatok madarak parancsaira. Jössz?

– Persze, de biztos vagyok benne, hogy egyszerűbb úton is le lehet jutni, mint amerre indulsz. – Az apró teremtmény elfordult a meredek sziklafaltól, és elindult lefelé a sziklafaltól elkanyarodó másik lejtőn. 

Chane összeráncolta a homlokát, és utána kiáltott.

– A madár nem arra ment! – Chess visszafordult.

– És?

– A madár azt mondta „az úton maradni”. Lehet, hogy követnünk kellene.

– Azt hittem, nem hallgatsz madarak parancsaira.

– Nem is, de nyitott vagyok a javaslatokra, ha arra vezetnek, amerre menni akarok.

– Na jó, akkor a völgyben találkozunk – mondta Chess. – Erre szép, egyszerűnek tűnik az út. Megsérülhet az ember, ha lemászik azon a sziklán. 

– Törődj magaddal! – vonta meg a vállát Chane. Átmászott a szikla peremén, és keresett fogódzkodókat a kezének, meg elfogadható, noha ingatag támasztékot a lábának. Mint minden hegyi törpének, neki is a vérében volt a mászás, kitérőkhöz pedig nem volt türelme. A csupasz fal szinte függőlegesen szakadt a mélybe, de érdes és töredezett volt a felülete, így Chane tudott rajta haladni. Miközben leereszkedett a sziklaperem alá, látta, hogy a surranó vidáman elbandukol a könnyű, északi lejtőn. Nyolcvan láb (24m) mélyen volt a szikla alja, amennyire Chane meg tudta becsülni. Lassan, de folyamatosan haladt, a fajtájára jellemző makacssággal és ügyességgel. Thorbardinban született, a hegyi törpék legnagyobb hegyi birodalmában Krynnen – sőt, talán az egyetlenben, amennyire ő tudta –, ezért ugyanolyan természetességgel tudott sziklafalakon mászkálni, mint barlangokat és alagutakat fúrni. Thorbardint egy hegység alapkőzetéből vájták ki, és nem csak egy város volt csupán. Városok egész rendszeréből állt, mélyen a hegy gyomrában. És számtalan szintre tagolódott. Chane így vagy úgy, egész életében sziklákat mászott. 

Már majdnem teljesen leért, amikor kiáltozást és megcsúszó kövek zaját hallotta odafentről. Kavicsok záporoztak a nyakába. Felnézett, és látta, hogy a surranó átveti magát a sziklaperemen, mintha egy pillanatig lebegett volna a levegőben, aztán megfordult, villás botját nekivágta a sziklafalnak, beakasztotta egy repedésbe, és onnan himbálózott lefelé. Chess fölött hatalmas fekete fej nézett le, ragadozó sárga szemekkel. Nagy, éles karmú, tappancsos láb nyúlt le tapogatózva, próbálta elérni. A surranó lassan felhúzta magát a sziklafalhoz, megkapaszkodott, kiszedte a botját, és lejjebb beszúrta egy másik repedésbe. 

– A madárnak igaza volt – kiáltott le. – Azt hiszem, megpróbálom a te utadat.

Chane lejjebb ereszkedett néhány fogásnyit, aztán egyszer csak megint kavicsok záporoztak rá. Fentről repedő szikla reccsenése hallatszott és egy újabb kiáltás. A következő pillanatban Chane elvesztette a fogását, miután a surranó a nyakába zuhant. A surranó és a törpe karok és lábak, zsák, táska és villás bot egyvelegeként lehuppantak a szikla lábánál húzódó lejtőre, és egyre nagyobb lendülettel gurultak – fekete és pöttyös labdaként száguldottak a lent elterülő sziklatörmelék halmok felé, porfelhőt kavarva. Gurultak a lezúdult kövek között, ide-oda kanyarogva a sziklatömbök között, ahogy a lejtő domborulatai irányították őket. Lepattantak az egyik szikláról, átgurultak egy másikon, átgörögtek két összeborult szikla aljában tátongó lyukon, és lezúgtak egy alacsonyabb sziklaperemen. Odalent víz csillogott, egyre közelebb jött hozzájuk, mígnem egy csobbanással összezárult fölöttük. A surranó felbukott a felszínre, bukdácsolt, mint egy parafa dugó. Köpködött, pislogott, és elindult a legközelebbi szilárd felület felé. A patak sziklás partja néhány ölnyire húzódott. Elkapta, kihúzta magát, folyt belőle a víz. 

– Hú – mondta. – Sokkal gyorsabb utat választottál lefelé, mint én, az biztos. – Miután nem jött válasz, körülnézett. A törpének nyomát sem látta. A víz felszínén – mély, hideg, legfeljebb húsz láb széles kis patak – borzongva futottak össze a hullámok, aztán folyt tovább. Elnézett lefelé, aztán felfelé. Senkit sem látott. Belegázolt a vízbe, amilyen messzire csak tudott, és tapogatózni kezdett a felszín alatt, böködött az abroncsbotjával. Semmi. – Most meg hová tűnt az a törpe? – motyogta. Beljebb ment még egy lépést, az árral küzdve egyre mélyebbre szurkált, de nem talált semmit, csak vizet. Jó pár öllel lejjebb, a part közelében szétvált a víz, és megjelent egy pár fekete macskafül, amit fekete fejbunda követett, majd Palaházi Chane arca, víztől csöpögve. A törpe a víz fölé emelte a szakállát, és kifújta régóta visszatartott lélegzetét, aztán kicammogott a sekélyesbe, onnan pedig a partra. 

– Mit keresel ott? – kérdezte tőle vádlón Chess. – Már kezdtem aggódni. Nem tudtam, tudsz-e úszni. 

A törpe odafordult, és villogó szemmel meredt rá.

– Nem tudok úszni. Gyalogolnom kellett. – Leült, hogy kiöntse a vizet a csizmájából és a zsákjából, aztán visszaöltözött, felállt, és gyilkos tekintettel megindult a surranó felé.

– Miért ugrottál a nyakamba? Ha nem tudsz sziklát mászni, miért nem tartod magad távol tőle? 

– Nem ugrottam rád – felelte Chess. – Rád estem. Az egészen más. Mert… – Elnézett az ázott törpe mögé, és odamutatott valamire. – Tudsz róla, hogy követnek? – Úgy ötven öllel lejjebb, ahol elkezdődtek a bokrok, megjelent négy vadászmacska. Fülüket hátrasunyták, szemük rosszindulatú türelmetlenséggel izzott, és távoli mennydörgésre emlékeztető dorombolással indultak meg a két alak felé. 

– Ne beszélj! – kiáltotta Chane. – Fuss! – Rohanni kezdtek a patakparton, át a kavicsoson, be a sásosba, a bozótos felé. A surranó, egy menekülő nyúl fürgeségével és ruganyosságával vetette be magát a bozótba. A nehézkesebb törpe érezte a tarkóján a forró leheletet, miközben begázolt az indás sűrűbe, amely tépte-húzta minden oldalról. Egyik kezét előretartva tört utat magának, izmos lábai erőből oldották meg, amit gyorsasággal nem tudott elérni. Hallotta, hogy a macskák köröznek, próbálkoznak a nyomában, rejtett utakon csusszannak a bozót között, széthúzódnak, hogy két oldalról közrefogják, aztán közelednek egymáshoz, igyekeztek elvágni az útját. Megbotlott, elterült, egy pillanatra fennakadt egy tüskés bokron. Nyomult tovább, megint megbotlott, egyszerre egy öreg, villás faág került a kezébe. Megragadta, annál fogva húzta magát előre még egy lépést, aztán még kettőt. 

– Gyere! – kiáltott hátra a surranó. – Nem érünk rá egész nap! – Chess húzta, dolgoztak a lábai, és végül kibukott a vendégmarasztaló bozótból, kigurult egy tisztásra. Mást nem látott, csak sűrű indákat és tüskés ágakat az arca előtt. Megpróbált felállni, beakadt az arcára tekeredő indákban, és újra elesett. Mögötte, jobbra és balra hangosan morogtak a macskák. Felkészült a támadásukra, és várt. És nem történt semmi. A surranó szólalt meg mellette. – Na, ehhez mit szólsz? Azt hiszem, megtaláltuk az „utat”! – A surranó letépdeste Chane-ről a kesze-kusza indákat, hogy kilásson mögülük. A törpe körülnézett. Egy erdőbe vezető, széles, nyílt ösvény közepe táján csücsültek. Az csapást fekete kavics borította, a kövek úgy csillámlottak a szikázó fényben, mint a szén. Az ösvény mellett pedig nagy csapat vadászmacska tolongott nyivákolva, fel-alá járkálva, ott, ahol a kavicsos rész elkezdődött. – Nem akarnak rálépni az ösvényre – mondta a surranó. – Azt hiszem, erről beszélt a madár. – Ismét nekilátott, hogy leszedegesse Chane-ről a tüskés ágakat. Hosszú, vastag nyalábokban tépte és vágta le őket. – Rettenetes, hogy nézel ki – jegyezte meg vidáman. – Egy kis idő, és lefogadom, hogy bogyók is teremnének rajtad. – Amikor Chane karja végre szabaddá vált, ő is hozzáfogott az indák leszedegetéséhez, elhessegetve a segíteni vágyó surranót. – Ezzel egész jól megy – mondta Chess, felmutatva az eszközt, amivel eddig dolgozott. Chane döbbenten meredt rá: egy macskafogból készült tőrt tartott a kezében. 

– Mit keres az nálad? – kérdezte haragosan. – Az az enyém.

– Tényleg? – a surranó alaposan szemügyre vette. – Valahol a kezembe került, amikor gurultunk le a hegyen. Szerinted elhagyhattad?

– Add vissza!

– Jól van – Chess visszaadta a kést. – Ha ezt akarod, tessék. Nekem mindegy. Van nálam még egy, ugyanilyen.

A fekete kavicsösvény felett egy szivárványszínben csillámló holló körözött, aztán elrepült északnak, mintha mutatná nekik az utat. Másik szempár is figyelte a madarat, de nem közvetlenül. Szélfútta kőszirt tetején, a Kerüldel-völgytől keletre magasodó csúcsok közt egy férfi térdelt egy befagyott tó partján, és elmélyülten nézte a felszínét. Vállán szorosan összehúzott, sötét bölénybunda védte a hidegtől, és csak itt-ott látszott ki alóla hosszú ruhája színe. Valaha élénkvörös lehetett az öltözet, de mostanra hajnal-pirosra fakult a csuklyája, gallérja és az ujja. A csuklya árnyékában téli szelek szürkeségét idéző, kócos szakállba olvadt ez a fakó szín. A jeges tóban egy kép látszott: két teremtmény egy fekete ösvényen, melynek két oldalán fekete macskák ólálkodtak, felette pedig egy fekete madár repdesett. 

A kép megremegett és elhomályosult, amikor egy kóbor szélroham kemény, száraz havat söpört a jégre. A férfi, anélkül hogy felnézett volna, felemelt egy hosszú pálcát, valamilyen kristállyal a végén. A kristályban megcsillant a napfény, összegyűlt benne, és ráragyogott a jég felszínére. A zavaros felszín kisimult, megolvadt, majd fényesen és tisztán visszafagyott. A két alak, odalent a völgyben, elindult, követte a madarat. A hatalmas, fekete macskák halálos díszőrségként kocogtak az ösvény két oldalán. Aztán megváltozott a kép. A jégen tágas, élő sziklába vájt barlang látszott. A homályos, elhagyatott üregben sokféle holmi rajzolódott ki, köztük a legnagyobb egy jókora emelvény, rajta egy szarkofág. Az árnyékos falakon festmények lógtak, mind a legkiválóbb törpe stílusban készült. Most az egyik festményen megakadt a kép, és mintha közelebbről látszott volna: a látvány megnagyobbodott. Élénk színekkel festett páncélba öltözött törpe vezetett át rajta egy támadó törpesereget a sivár hegyi tájon. A kép ismét változott, immár a vezér törpe arcára fókuszált. A férfi közel-hajolt a jéghez, tüzetesen tanulmányozta az arc vonásait – széles, erős törpevonások, egy olyan arcon, amely ismerte a hatalmat és a fájdalmat. Távol ülő, értelmes, sokat látott, szeretetteljes tekintet. A türelmet sugárzó arc most haragosan eltorzult; a vezér végső rohamra vezette seregét. 

A férfi, mint már annyiszor, most is figyelmesen fürkészte az arcot, aztán megtekerte a pálcáját. A kép megint változott, újra a Kerüldel-völgy ösvénye látszott. Most ráközelített a kép, és megállt egy fekete prémbe öltözött, macskafüles törpe bosszús, haragos arcán. A befagyott tónál guggoló férfi, ahogy az imént a festményen lévő arcot, most a völgyben gyalogló törpét vette szemügyre.